Azt hiszem sok kommentár nem kell, elég csak megnézni a képeket és a videót. Klassz idő, klassz társaság, klassz útvonal. Minden adott volt egy tökéletes első tavaszi közös tekeréshez. Igaz, hogy Feri kis híján feladta a János-hegyen, mert hangyányit erősre sikeredett a kezdés a Széchenyi-hegy alatti meredek utcákon és ösvényeken. Végül hosszas rábeszélésre beadta a derekát és jött tovább. Szerintem nem bánta meg... :)

Ps: A meredek és köves sárgát, a Szépjuhásznétól fel a Hárs-hegyre végig ki tudtam tekerni. Meg is lepődtem magamon. :)

Képek: Google Photos

Videó: Relive & Youtube

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 18,46 km
Szint: 643 m
Idő: 03:40 óra

2023. összes: 47, 65 km, 1382 m, 07:44 óra.

A TTT oldalán nézem ki pár hete a Téli Margita teljesítménytúrát, aminek az útvonala épp a lakóparkunk előtt vezető piros jelzésen halad végig. Létre is hoztam egy "eseményt" a Serrenők FB csoportban, de túl nagy tolongás nem volt. Gyalogolni úgy tűnik senki sem szeret. Viszont Feri rám csörgött a hét közepe felé, hogy akkor most ez hogy és mint van és lehet-e bringával menni. Mivel a gyalogos opcióra nem volt jelentkező, megbeszéltük, hogy akkor lebringázzuk. Egy utolsó csavarásként szombatról áttettük vasárnapra a menetet, hogy ne a gyalogosok között kelljen partizánkodnunk.

Vasárnap szép napos idő volt, február közepéhez képest a plusz 3-5 fok napközben egész viselhetőnek tűnt. Direkt kicsit később is indultunk (11 körül), hogy a tervezett 3-4 órás bringázást a legmelegebb időszakban ejtsük meg. Az útvonalon csak az elején variáltam egy kicsit, mert a piros jelzésen felfelé kicsit húzós átmenni a Pap Miska-kúthoz. Jó meredek és van egy méretes bedőlt fa is útközben. Szóval, körbe mentünk, a "kutyasétáltatós" útvonalunkon. A kúttól pedig az "endúró ösvényen" színeztünk az Istállóskastély felé. A lovarda után viszonylag hosszú, majdnem sík szakaszon gurultunk el a Margita alá, ahonnan meg sem álltunk a kilátótoronyig. Na jó, ez így enyhe csúsztatás. Megálltunk egyszer-kétszer szusszanni, fotózni. Meg egy jó saras, meredekebb szakaszon tolni a bringát.

A Margitán a kilátót inkább geodéziai toronynak mondanám, amibe ugyan fel lehet mászni, de én a bringás cipőben nem sok kedvet éreztem ahhoz, hogy a vékony vaspálcákon brékeljek fel-le úgy, hogy gyakorlatilag korlát sincs.

A feketeleves a hegyről lefelé jött, az északi oldalon egy merő dagonya volt az út. Két-háromszáz méter után úgy néztünk ki, mint a varacskos disznók. A bringákon is vastagon állt a sár.

Aztán ahogy haladtunk a domonyvölgyi lovastanya felé egyre kevesebb helyen volt sár, egyre jobban lehetett haladni. Szerencsére a homokos talaj jól össze volt állva, de nyáron tuti kínlódás a tíz centi mély homokban.

A lovastanyától elég gyorsan kiértünk a 3-as útra. Innen jött volna a túra második fele a szemközti dombon, de Ferinek már nem nagyon akarózott még plusz 10-15 km-t lenyomi. Nekem meg sarazni és kerítéseken bringát átpakolni nem volt sok kedvem. Úgyhogy úgy döntöttünk, elég lesz mára a huszonpár kilométer is. Amúgy is kinéz egy túra utáni alapos bringatakarítás.

Képek: Google Photos

Videó: Relive

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 23,47 km
Szint: 424 m
Idő: 02:29 óra

2023. összes: 29,19 km, 739 m, 04:04 óra.

Domival felugrottunk snowboardozni a mátraszentistváni síparkba.

Már szinte csurig volt a parkoló, mire délelőtt 11 után kicsivel felértünk, de azért akadt még pár hely. A parkolás (egyelőre) ingyenes, de a síbérletek nem olcsók. Cirka ugyanennyiért Donovalyban sokkal jobban kiépített pályák és modernebb felvonók várnak.

Bár a pálya alapvetően jó állapotban volt és csak itt-ott volt egy-egy eljegesedett, vagy földig lekoptatott folt, minden egyes csúszás örömét beárnyékolta a negyedórás sorbanállás a felvonó aljánál. Meg a sok "I am a bloody Ibiza" hozzáállású síelő/snowboardos, akik a pálya tetején a pálya teljes szélességét elfoglalva állnak neki hosszú percekig csevegni és kitalálni merre induljanak el. Vagy épp a pálya bármely egyéb pontján, de egészen biztosan a pála közepén teszik ugyanezt. Vagy csak a legváratlanabb pillanatban indulnak el keresztbe előtted mindenféle körültekintés, hátranézés nélkül. Síelési kultúra nuku.

A négyszemélyes ülőliftre is megér egy misét. Leginkább mert snowboarddal ugye nem a legegyszerűbb ülni az eleve szűkösre tervezett liften, ha közben a jobb, vagy bal, vagy épp mindkét oldaladra beslisszol egy-egy síelő, akiknek a léceitől nem fér el a keresztben álló snowboard (amit kézben felvinni természetesen tilos), így aztán garantált a teljes lábzsibbadás mire felérsz a dombtetőre. Szerencsére (és közben sajnos is) a szintkülönbeség az alsó és felső állomás között alig 180 méter. De így is egy örökkévalóságnak tűnik kifacsart lábbal, lábtámasz nélkül végigülni azt a 3-4 percet.

Szóval, most egy jódarabig nem megyek újra Mátraszentistvánra csúszni. Inkább Szlovákia, Ausztria, Szlovénia.

A snowboardzás mellett autóztunk is egy jót, a kis hármassal jót tempóztunk délelőtt a hegyi felfutón és délután lefelé is Mátraszentistván és Pásztó-Hasznos között. Na nem kell nagy száguldozásra gondolni, csak a normál 80-100 km/ó közötti tempóra és néhány lassabban haladó melletti elhaladásra.

Képek: Google Photos

Videó: Youtube - Így csúszunk mi - Mátraszentistván Sípark

Ákos (Watthajtás bringabolt, Budaörs) invitálására nem tudtunk nemet mondani a január eleji napsütéses délutánon és nyomtunk pár kört a Nyakas-kő melletti enduro pályákon. Az esemény díszvendége Hege volt, aki amúgy az ifjúságot (köztük Domit és Leót is) oktatja a triálozás fortélyaira.

A négy pálya jópofa piktogramokkal végig ki van táblázva, de mivel elég közel futnak egymáshoz, át is lehet csapatni egyikről a másikra menet közben.

A legelső kihívást nem is a pálya, hanem a parkolás jelentette, mert szinte tele volt a Nyakas-kő alatti parkoló. Azért találtunk helyet és alighogy kipakoltunk és összeraktuk a bringákat, megjöttek Leóék és pár percre rá befutott Hege is.

Mivel felvonó nincs, a feljutást saját erőből kell megoldani, ez 80 méter szintet jelent körönként. A négy körből kettőt kitekertünk, kettőt inkább toltunk felfelé. Mivel a pályák elég rövidek, hamar le lehet érni, így a körözés felér egy intervall edzéssel. Nem csodálkozom, hogy a legtöbben méregdrága ebikeokkal motoroztak fel-le.

Mi Domival most voltunk itt először és csak ismerkedtünk a pályákkal, ezért a nagyobb ugrókat kikerültük a lefeléken. Azért így sem volt rossz. A Tiktak sajnos az alsó részen nagyon saras volt, így az első kör után átváltottunk a bőregérre. A maradék három kört a Denevér nyomvonalon csapattuk, ami egész élvezhető, jól meg van tűzdelve kanyarokkal.

A negyedik kör végére Hege és Domi is bemondta az unalmast, úgyhogy kicsivel három óra után hazafelé vettük az irányt.

Ide mindenképp szeretnék még visszamenni. Egyrészt kicsit jobban megismerni a pályákat, meg hát a névadóra is fel kéne azért bringázni egy a maihoz hasonlóan klassz napsütéses délutánon!

Képek: Google Photos

Videók: lesznek...

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 5,72 km
Szint: 315 m
Idő: 1:35 óra

2023. összes: még csak most indult az év, ez volt az első menet.

Megint eltelt egy év, megint ideje összesíteni az idei (sport)teljesítményt. A sport tényleg erősen zárójeles, mert idén - a legutolsó, BuBa kanyart leszámítva - jellemzően rövid, "kirándulós" tekeréseket mentem, igazán komolyat nem. A helyzet akkor sem jobb ha a dolgokat a vállalások szempontjából nézzük.

Mert mit is szerettem volna 2021-ben?

1. Legalább 2000 megtett km - A fele épp csak meglett
2. Legalább 3 db 2000 m szint feletti túra - Hát, ez csúfosan nem sikerült, egy darab 2k-s menetem sem volt. A legközelebb a Pót-Téry volt hozzá 1480 méter szinttel.
3. Legalább 3 db 100 km feletti táv - ez sem lett meg, bár a Bubával legalább a becsületpont meglett
4. Bringázás legalább 3 alkalommal valamelyik külföldi bikeparkban - Ez pipa! :) Megvolt idén is a PPdS, voltunk a Kubinska Hol'a-n és októberben Semmeringen is.
5. Bringázni legalább egyszer-egyszer a Bükkben, a Mecsekben és Sopron környékén - Zéró pont, de majd most, 2023-ban!
6. Összehozni egy legalább 10 fős csapatást - Egy ilyet összehozni évről-évre nehezebb ügy, idén egyszer sikerült. A Pót Téryn pontosan tízen voltunk. Szóval, ez is pipa.

Hatból kettő (=4), azaz 33%-ban sikerült hozni a tervet. 2023-ban azért lehetne ennél jobb is!

A számok tükrében ez jött össze 2022-ben (táblázatosan itt):
Összesen 36 alkalmat rögzítettem a Garminnal, 1061,27 km-t tekertem és cikrka 15394 m szintet gyűrtem le, 111:40 órát töltve a nyeregben. Átlagosan 29,5 km-es távokat tekertem 428 m szinttel, 3:06 órás menetidővel, 11,1 km/órás bruttó átlagsebességgel.

Persze ezek csak a számok, ami sokkal fontosabb, hogy szuperjókat tekertem idén is. A szokásos Top 3-as listám 2022-ben:

1. Moli & Spartacus Glamour Ride - ennél jobb edzőkör nincs a Visegrádi-hegységben. Emellett az idő és a társaság is pazar volt.
2. Semmering szezonzáró - elég annyi, hogy szinte megállás nélkül nyomtuk a köröket egész nap és közben folyamatosan vigyorogtunk.
3. Pilis All Stars - igazi serrenés volt a javából.

Az új évre úgy döntöttem, nem teszek fogadalmakat, vállalásokat. Jöjjön, aminek jönnie kell. :)

Az idei év egyik bringás jó híre volt, hogy nyár végén átadták a Budapest-Balaton kerékpárutat, azaz a Bubát (avagy BuBát). Kis üröm az örömben, hogy a sajtóvisszhangja alapján nem épp veszélytelen sétagalopp a kiépített nyomvonal (lásd a hvg, valamint a telex júliusi, októberi és decemberi cikkei).

Az én fejembe már réges-rég beette magát a gondolat, hogy egyszer le kéne tekerni otthonról (Budapestről) a Balcsira, hiszen a múltszázadi családi krónikák azt tartják, hogy ifjú nyikhaj korukban apuék is letekertek egyszer (végig a 7-es úton) a Balatonra. Én már rég nem vagyok ifjú nyikhaj, de eddig még nem sikerült ezt az etapot letudnom. Viszont most, hogy itt van, megjött (Bagaméri) "dangerzone" BuBa, a lehetőség már adott volt.

Az októberi semmeringi bikeparkozáson Petivel beszéltünk is róla, hogy még idén ki kéne próbálni. Alkalmas eszköze elvileg van mindkettőnknek, én meg mondtam, hogy +10 fok körüli hőmérsékletig nekem belefér valamelyik hétvégén. Aztán teltek a hetek, közben pedig elhalt a dolog. Novemberben inkább kisebb, de annál jobb montis köröket mentem a Bözsönyben, a Visegrádi-hegységben és a Pilisben. A december meg szinte teljesen ki is maradt. El is könyveltem magamban, hogy idén az 1000 km-t sem fogom átütni, olyan keveset tekertem. Mármint a Garmin/Strava által dokumentáltan, mert azért voltak alkalmak, amikor tekertem (főleg Domival), de nem rögzítettem a menetet. Ja, és nem tekertem 100 km fölötti távot sem, pedig ez (is) szerepelt az ezévi bakancslistán. Szóval, én már lezártam magamban az idei évet.

A sötétzöld Cannondale Quick már téli álomra szenderült a garázsban, amikor a Karácsony után rámírt Peti hogy van-e kedvem egy BuBához. Az utóbbi években már szinte megszokottan, plusz 8-10 fok körüli hőmérsékleteket jósoltak az év utolsó napjaira, így kifogásom nem nagyon volt, indokom annál több. Rövid vacillálás után (hogy az év uccsó napján, vagy még előtte menjünk) lefixáltuk a december 29-et.

Kábé hatórás menetidővel számoltunk és mivel mindenképpen el akartuk kerülni, hogy útközben ránk sötétedjen, relatív korai indulással terveztünk. Ez csak azért volt kellemetlen, mert reggel fél kilenc táján még bőven mínuszban volt a hőmérő higanyszála. Szerencsére készültem réteges öltözékkel és a téli kesztyűt és kamáslit sem felejtettem otthon.

Pár perces késéssel indultunk a kelenföldi vasútállomástól. Bár a Garminon is megvolt a track és mutatta is szépen az útvonalat, a "túravezetői" posztot ma Peti töltötte be.

Nem is kellett sokat várni az első emelkedőre, Peti az Egér útról a bevitt a Murányi utcára, ahol megmászatta velem a dombot. De legalább gyorsan kiértünk a Sport 11-hez. Végigcsorotgunk a Kőérberki-tó mellett, majd elsunnyogtunk a Kamaraerdő oldalában. A Hosszú-patak (alias Kő-ér) mentén már nagyon jó minőségű, vadiúj bringaúton tekertünk. Törökbálintnál libbentünk át az M0 felett és pár perc múlva már a biatorbágyi viaduktról csodáltuk a reggeli nap fényében sütkérező déli völgyhidat.

Biatorbágyról kiérve következett a második - nem túl osszú és nem is től meredek - emelkedő, ahonnan klassz kilátás nyílt a Biatorbágyi-tóra. A bringaút Etyekre vadi új, príma minőségű. Etyekre beérve a főútból lett kihasítva a szélső 1,5 méter, de nem kellett sokat haladni rajta, párszáz méter után letértünk balra, az Öreghegyi útra. És itt jött az első húzósabb emelkedő. A meredekségével szerintem nincs gond, végig relatív könnyen tekerhető, ellenben elég hosszan emelkedik, mire felérünk a domtetőn, a szőlőföldek mellett-között kiépített pihenő- és szervizponthoz. Felfelé Peti simán rám vert 2-3 percet, de megvárt a tetőn. Legurultunk Gyúróra, majd Tordas és Kajászó következett. A bringaút végig jó minőségű aszfalton haladt, de Gyúró és Kajászó előtt is volt egy-egy fincsi emelkedő.

Velencére beérve már 700m fölött járt a szint, de az útnak még épp a felénél tartottunk. A tópart melletti pihenőnél gyorsan benyomtunk egy-egy szendvicset, bár Peti tépett csirkehúsos tortillája sokkal gusztább volt az én "paraszt" párizsis zsömlémnél.

Itt már kezdtem érezni a lábamat, de úgy voltam vele, hogy Fehérvárig azért még el tudok tekerni. Peti türelmesen megvárt az emelkedők tetején, amíg én felcipeltem a 95 kilómat. Amúgy Fehérvárra áttekerni nem volt egy nagy kaland, viszonylag gyorsan és könnyedén átértünk. Viszont a városba beérve erősen kellett lesni a bringaút jelzéseket és nem is túl ideális a nyomvonal vezetése. Peti korábbi tapasztalataiból okulva kicsit optimalizáltuk a városon belüli útvonalunkat, de így is szinte végig jó minőségű, jelölt bringaúton tekeregtünk. A városból kifelé megálltunk kávézni egyet a Balatoni úti Mol kúton. Az én lattém ráadásul ingyen volt a Mol Move kártyámnak köszönhetően.

Köszben a fáradtság kicsit enyhült, Balatonakarattya meg már csak 28 km-re volt. Úgy gondoltam, innen már gond nélkül lenyomom ezt a pár kilométert. Hát nem. Bár klasszul kiépített bringaúton haladhattunk, a lábaim egyre kevésbé kívánták a szűnni nem akaró rövidebb-hosszabb emelkedőket. Minden egyes emelkedőn egyre lassult a tempóm. Síkon simán nyomtam a 25-30akat, de a kaptatókkal meggyűlt a bajom. Petinek persze kutya baja sem volt. A legfincsibb az utolsó két kilométer volt, az utolsó 50 méter szinttel. Konkrétan gyökkettővel vánszorogtam fel a rövid, de elég meredek kaptatón és alig vártam, hogy beérjünk Balatonakarattyára. Az már csak a hab volt a tortán, hogy Peti felcsalt a magaspartra, a Kisfaludy-kilátóhoz.

A padoknál letámasztottuk a bringákat és amíg Peti fotózott, én megpróbáltam nem összerogyni. Csodás késő délutáni panoráma ide, vagy oda, én csak arra tudtam koncentrálni, hogy a combjaim konkrétan lüktetve sajogtak. Hosszú perceken keresztül. És állva-ülve pihentetni rosszabb volt, mint fel-alá sétálva mozogni. Próbáltam nyújtani, de nem sokat segített a helyzeten. Mindenesetre én itt nyomtam egy "Stop"-ot a Garminon, ami kicsivel 115 km és 1000 m felett mutatott. A karácsonyi hízókúra után az elégetett közel 3700 kalória hatott egyedül üdítően. És a napnak még mindig nem volt vége...

Peti mindenképp akart csobbanni is egyet (a 4-5 fokos vízben - "Noooórmális?"), úgyhogy a magaspartról legurultunk az alacsony partra. Persze kis hullámvasutazással megspékelve. Amíg Peti öltözött, csobbant, száradt, öltözött, én komótosan megkajáltam. És persze dokumentáltam az eseményeket.

Miután visszamásztuk azt az 50 méter szintet, amit a fél órával ezelőtt legurultunk, kerestünk valami beülős, kávézós helyet. A tőlünk gyakorlatilag 200 méterre lévő Nekem-a-Balaton pont minket várt. Peti kávézott, én forralt boroztam, közben megvettük a vonatjegyeket. Jóval sötétedés (és kicsivel záróra) után szedelőzködtünk össze és gurultunk át a vasútállomásra. Közben egészen helyrerázódtam, de azért a hazatekerést, vagy egy Balaton kört már nem vállaltam volna. Meg amúgy is, maradjon valami a jövő évre is!

Képek: Google Photos

Videó: Relive

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 115,26 km
Szint: 1030 m
Idő: 06:14 óra

2022.összes: 1061,27 km, 15394 m, 111:40 óra.

Hétvégén velem volt Domi és mivel már jóideje nyaggatott, hogy szeretne a Pilisben bringázni egyet, szombatra meghirdettem egy 30 kilis kört, reggel 10-es indulással a Két-Bükkfa-nyeregből. A tervezett útvonalra felfűztem a környék legklasszabb helyeit, innen jött az All Stars "munkanév". Három Gábor (Duffy, Galambos, Kurucz) jelezte már előre, hogy jönnek, de kellemes meglepetésként Zsozsó is felsorakozott a reggeli rajtrácson. Igaz, nem a megfelelő bringával, de ezt akkor ő még nem tudta. Már épp kezdünk fázni mialatt "kicsit kések" Duffyra vártunk talpig menetkészen, de végül csak befutott ő is. Indulhatott a menet.

Pilis-tetőre az aszfalton indultunk el, gondoltam bemelegítésnek pont jó lesz. A Z jelzésre a Z és P+ elágtól tértünk rá, úgyhogy nem maradtunk technikás (értsd nedves, köves) emelkedő nélkül. Eddig sem volt alacsony a pulzusom, de itt belevert a ketyere a 182-be. Negyvennyolc évesen ez annyira nem rossz. Igaz, nem is jó. A gyorsan felszaladó pulzus nem épp a jó edzettségemre utal, hiába esik vissza relatív gyorsan. Zsozsó pikk-pakk el is lépett, ahogy később Kurucz Gabi is. Én Duffyval és Gáborral megvártam Domit a Z-Z3 elágazásban, aztán kis pihi után négyesben szépen feltoltuk a gépeket a kilátóhoz. Fent körbenéztünk a toronyból, de pont akkor úszott be egy jókkora felhő, amikor épp fotózni kezdtem, ezért inkább lejöttünk és tovább indultunk a Vaskapu-szikla felé.

Ami következett, az nem más volt, mint egy oroszrulettes lejtőzés a vastag levélszőnyeg alatt megbújó kisebb-nagyobb kövek és faágak között. De szerintem mindannyian élveztük. A Vaskapu-sziklához lekecmergést már kevésbé. Igazából bringázásnak nem is nevezném. De van rá szó: serrenés. Abból viszont a röhögve szívós fajta. A sziklakapu még mindig impozáns látványt nyújt, kicsit el is időztünk a tövében. Aztán jöhetett a serrenés 2.0 a lehetetlenül meredek hegyoldalban. Kicsivel lejjebb érve már lehetett a nyeregben gurulni, bár itt is figyelni kellett, mi rejtőzik áldozatra várva az avarban megbújva. Kurucz Gabi hempergett is egyet, de baja szerencsére nem esett. Mint ahogy Zsozsónak sem, mikor a Z jelzésre leérve hatalmas hátast nyomott a puha levelek közé.

Domi itt eszmélt rá, hogy erre mi már jártunk korábban és akkor sem szerette a Döme-halála melletti köves felfelét, mint ahogy az S+ jezésen a a Zsivány-sziklákhoz felkapaszkodást sem. Kicsit fel is ment bennem a pumpa, mert direkt megvártam, hogy együtt tekerjünk fel szép lassan. A többiek persze előre mentek, Domi meg először benyomott egy darab csokit, aztán előbb tekerve, majd sétálva, aztán megint tekerve szenvedett felfelé az S+-on. De leginkább csak az időt húzta. Amikor a Zsivány-sziklák látótávolságba kerültek és láttam, hogy a többiek is ott várnak minket, kicsit előre tekertem. Domi meg lemaradt. És mialatt mi fent vártunk látjuk, hogy teker Domi, de inkább a triálos mutatványait gyakorolta a Konával. Hátsó kerékre állt, ide-oda pattogott, trükközgetett kényelmesen, amíg tőle 100 méterre öt ember várta, hogy végre felérjen. Felérve meg nyomta a szokásos hisztit, hogy nem bírja, fáradt, lehetetlen feltekerni a Matyi büféig és így tovább. Zsozsó próbálta kiszedni belőle mi a konkrét baja, kevés sikerrel. Mindegy, valahogy felvergődtünk a büféhez. A rövid pihenő és kaja közben századszorra is megtapasztaltuk Jandi örök érvényű igazságát, hogy "Dobogókőre mindig fázni jövünk". De legalább Domi is evett egy hotdogot és javaslatomra a kóla helyett leküldött három deci menza teát. Aztán még egy adagot. Bejött neki, na! És a jókedve is visszatért. Végülis, innen már csak lejt!

Zsozsó próbált a sípálya melletti csiki-csukira terelni minket, de végül a kilátó látogatás után a Thirring-szikla felé vettük az irányt az eredeti terv szerint. A nedves farönk lépcsőkön lezötyögni trükkös volt, de nekem volt benne rutinom. mint ahogy a lépcsőkön általában. Zsozsónak is majdnem kiadta, az utolsó lépcsőnél dobta le magáról a Speci.

A Thirring-szikláig a Z4 klassz, keskeny ösvénye vezet a hegyoldalban, de vigyázni kellett rajta, mert csúszott rendesen. Természetesen nem maradhatott ki a szikla megmászása, a bringákhoz vissza ereszkedve pedig csináltam egy aktuális "páros bringafotót" az én masinámmal és Zsozsóéval. Hasonlót, mint anno a Sárkány-gerinc sziklapárosánál.

Ezután jöhetett az újabb kihívásokat tartogató, technikás lejtőzés. Én - egy "lelépő" kivételével - végig lementem rajta, de hallottam, hogy a többiek mögöttem azért mondták a magukét. Ezután a Z4 vett egy éles balkanyart a Nagyboldogasszony-forrás felé és innen azért már tényleg sokkal járhatóbb volt a terep. Zsozsó egyszer itt is majdnem eldobta a vasat (pontosabban karbont) és láttam rajta, hogy nem kell sok neki, hogy végleg ledobja a láncot. Szerencsére már csak párszáz méterre voltunk a következő úticéltól, a Rám-hegytől. Egyébként érdekes, hogy rajtam kívül Domi élvezte leginkább a Z4-en csalinkázást. Eléggé feküdt neki a terep, a dobogókői hotdog & cukros tea kombótól pedig visszajött lelkesedése és ereje.

A sziklatetőre csak én és GG vittük fel a bringákat, a többieknek eszük ágában sem volt lefelé rizikózni, inkább csak felsétáltak körülnézni. A mundér becsületét védendő azért mi ketten nyeregben jöttünk le a Rám-hegyről.

Következőnek a dózeren a Szakó-nyereg felé vettük az iráyt, de Domi a dózer elején lemaradt és be kellett várnunk. A mászáshoz már senkinek nem volt túl sok kedve, ezért a Szakó-nyereget dobtuk és inkább körbegurultuk a hegyet. Aztán lejtőztünk egy elég jót a Z+-on a Hoffmann vadászházig.

Közben számot vetettünk az idővel is és úgy döntöttünk, hogy a Pilis-nyereg - Klastrompuszta, Kémény-szikla elágazás - Vörös út - Simon-halála szakasz mára kimarad. Sanszos volt, hogy akkor is ránk fog sötétedni, ha végig az aszfalton tekerünk fel egyenesen a Két-Bükkfa-nyeregig. Ez majdnem így is lett, délután négy előtt egy kicsivel értünk vissza a kocsikhoz. Dominak ez az uccsó aszfaltos szakasz - a végén a kicsit húzósabb emelkedővel - már nagyon szenvedős volt (akárcsak sok-sok éve Avus Petinek a Coppival), de mi Duffyval végig jöttünk mellette és tartottuk benne a lelket. Közben meg sztorizgattunk.

Az autókhoz felérve én még küzdöttem egy kicsit a Garminnal, mert a 899 méter szintet nagyon nem akarta feltornázni 900-ra a sorompónál lévő kis emelkedőn fel-le gurulgatva. Aztán mérgemben feltekertem a sorompó után a még pár métert és legurultam a padok mellett vissza a parkolóba. És lám, hirtelen ugrott a szint 4 métert. Így lett 903 méter a túra teljes szintemelkedése a megtett szűk 26,5 km-en. Domi hősiesen kitartott végig, Zsozsó pedig volt olyan úriember, hogy jutalmul elvitte őt egy dobogókői körre az EVO-val. Vigyorgott is, mint a tejbetök, amikor visszagurultak a parkolóba.

A következő túra végén én egy 911-essel szeretnék egy jutalomkört menni. Megoldható?

Képek: Google Photos

Videók:

Relive

Youtube - Pilis All Stars

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 26,47 km
Szint: 903 m
Idő: 05:16 óra

2022. összes: 946,01 km, 14364 m, 105:26 óra.

Gyulával és Balázzsal az év legklasszabb tekerését hoztuk össze ezen a kellemes hétfő őszi délutánon. Az egész meló utáni tekerés az ő ötletük volt, én meg két kézzel kaptam a lehetőség után, lévén úgyis "projektszünetem" van.

Nekem pont délben volt randevúm az állatorvossal Rudi begyulladt ínye miatt, ezért le is késtem a rajtot. Balázs és Gyula már elindultak fel Pap-rétre, mire én leparkoltam a Bömöst a Szabadság-forrás parkolójában. Próbáltam sietni utánuk, mert volt 10 perc - negyed óra előnyük, de hamar felszaladt a pulzusom és ezzel fordított arányban apadt a tempóm és a lelkesedésem. Arra azért szorítottam pár pecet, hogy az S+ mászókáján megnézzem, mennyi maradt a tudásból a sok-sok-sok évvel ezelőttihez képest. Szerencsére még most is felmentem legalább másodikra (épp ahogy sok-sok-sok éve is).

Pap-rét meglepetésemre ott voltak a srácok, nem is sokkal előttem értek fel, így tudtam egy rövidet szusszanni, mielőtt továbbindultunk volna.

Az útvonal a Sós-rétig ugyanaz volt, mint egy héttel ezelőtt, Úrasztal-oldal, Vízverés-nyerge, Moli-pihenő, Sóstói-rét. Az idő pazar volt. Lágy, meleg napsütés, szikrázó kora délutáni fények, gyönyörű őszi színek. Úgy éreztem, ez 2022. "glamour ride"-ja.

A Sóstói-rétnél megálltunk, hogy megbeszéljük az általam előzőleg már pedzegetett útvonal módosítást, azaz, hogy az Apát-kőti-völgyből ne az aszfalton tekerjünk vissza Pap-rétre, hanem menjünk fel Pilisszentlászló felé a várhatóan üres Spartacuson. Balázs félt, hogy ezzel túl sok idő menne el, ezért javasoltam még egy optimalázálási lehetőséget. Ne guruljunk ki a Nagy-Villámig, hanem innen helyből guruljunk le a tavalyelőtti Moli kerülőn felfedezett erdészeti utakon. Ezzel nem kevés időt spórolva. Épp a meggyőzési próbálkozásom kellős közepén gurult oda hozzánk a srác, akinek a Sóstói-rét szélén köszöntünk oda alig 1-2 perccel korábban. Megkérdezte, ismerjük-e a környéket, illetve, hogy hogyan juthatna vissza leggyorsabban Pilisszentlászlóra, ahol a kocsiját hagyta. Na, gondoltam, "Te vagy az én emberem!" - és ki is csúszott a számon azonnal. Innentől eldőlt a dolog, négy főre bővülve vágtunk neki a kékről balra leágazó erdészeti útnak. És akárcsak két évvel ezelőtt, most is nagy sikere volt a kanyargós lefelének!

Gyorsan lent voltunk az Apát-kúti-völgyben, jöhetett a Spartacus. Az alsó szakasz szép egyenletesen emelkedik a Jenő-kunyhóig és az ösvény szépen karban van tartva. Még a trükkösebb részeken is simán át lehetett gurulni. Élveztem minden percét. Újcsapattársunkkal, Gáborral kicsit elhúztunk Gyulától és Balázstól, de a Jenő-kunyhónál bevártuk őket. Gábor odaadta nekünk az utolsó két "mindenmentes" zabpalacsintáját, amit jóizűen magunkba toltunk Gyulával. Jöhetett a Spartacus felső szakasza.

Bár ez a technikásabb fele a Sparinak, gond nélkül végiggurultunk rajta, csak egy rövid darabon kellett tolni a bingákat. A kedvenc panorámahelyemen azért elidőztünk pár percet és élveztük a páratlan kilátást a Duna-kanyarra.

Szentlászlóról még fel kellett másznunk a hegytetőre a parkolóhoz. Itt elköszöntünk Gábortól, utána pedig még egy utolsó orbitálisat lejtőztünk a zöldön a Skanzenig. Szó, ami szó, sikerült a Visegrádi-hegység legszebb, legizgalmasabb helyeit felfűzni a szűk 30 km-es "edzőkörünkre".

Képek: Google Photos

Videó: Relive & Youtube - Moli & Spartacus

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 29,75 km
Szint: 765 m
Idő: 03:57 óra

2022. összes: 896,82 km, 12620 m, 96:31 óra.

Nem telhet el év börzsönyi bringázás (vagy legalább kirándulás nélkül)! Ez pont jókor, október végén jutott eszembe. Mármint, hogy az idén még nem jártam a Börzsönyben. Ki is tűztem a vasárnapot, hogy addigra talán kedvezőbbre fordul a hétközbeni esős, szottyos időjárás. És közben örültem, hogy Viktor, Cser Atti és Málnás Peti is bejelentkezett a menetre. Csakhát az eső nagyon nem akarta megadni magát, így vasárnap reggelre a srácok mind visszakoztak. Én meg úgy voltam vele, hogy mivel Szandit már így is, úgy is el kell vinnem Óbudára, majd útközben kitalálom, mi legyen.

Vasárnap reggel persze esett az eső, ezért egy teljes órával eltoltam az indulást, hátha közben javul a helyzet. Bringa a kocsiban, irány Óbuda. Persze folyamatosan esett. A Megyeri-hídon visszafelé autózva erősen gondolkoztam, hogy lekanyarodjak-e a 2A-ra, vagy inkább vegyem az irányt hazafelé. De előbújt a makacsabbik énem, ami azt mondta: "Nehogymár az időjárás döntse el, mikor bringázzak!" és bumm, már a 2A-n autókáztam Kismaros felé. A gyorsforgalmiról Vácnál letérve már csak petyergett a pár kilométerrrel ezelőtt még sűrű égi áldás, Szokolyáról Királyrét felé pedig már-már ideálisnak tűntek a körülmények. Arról nem is beszélve, hogy a Szokolya és Királyrét közötti kriminális állapotú aszfaltutat úraburkolták és vajsima flaszteren lehetett suhanni. Legalábbis a paphegyi kisvasút állomásig.

A királyréti parkoló szinte kihalt volt és persze a jegyszedőknek sem volt se híre, se hamva. Legalább a parkolásért nem kellett ma fizetni. Nem is piszmogtam sokáig, előkaptam a bringát, esőkabát, Gopro, hátizsák fel és irány az aszfalt a Foltán-kereszt felé!

Nem jutottam messzire, még alig értem ki Királyrétről, máris szakadt rólam a víz, teljesen be voltam dunsztolódva az esőkabát alatt a 3 réteg thermoruhában. Muszáj volt egy rétegtől megszabadulni. Jut eszembe, ez már nem is az első, hanem a második megálló volt. Elsőnek a cipőstopli miatt álltam meg. Az előző, NW csukám nyugdíjba küldése után vett KTM verseny MTB cipőben furcsán spiccelve tudtam csak tekerni. Vagy legalábbis úgy éreztem, hogy túlságosan elöl van a stopli. Pedig rémlett, mintha már hátrébb tettem volna. És a megállás után ki is derült, hogy tényleg hátrébb toltam, méghozzá teljesen, amennyire a cipő talpa csak engedte. De mégsem volt kényelmes a tekerés. Na mindegy, mára már ezzel kellett beérnem.

Az aszfaltút a Szénpataki kulcsosház után dózerként folytatódott és kicsit meredekebb is lett. De én motolláztam szorgalmasan felfelé, mégha nem is tempósan. Inkább a folyamatos haladás volt a cél, minthogy ömöljön rólam a víz, utána meg fázzak. A dózerről a K4-re az utolsó lehetőségnél kanyarodtam rá, bár erősen gondolkoztam, hogy a mellette futó erdészeti úton indulok el. De a pár perccel korábban mellettem autóval elhaladó csapat is arra indult el gyalogosan, én meg nem vágytam rá, hogy felfelé "bealázzanak". Azon viszont csodálkoztam, hogy hogyan tudtak a dózer elején a lezárt sorompón átjönni a kis Corsával. Mindegy, rendesek voltak, köszöntünk, váltottunk pár szót, aztán ők jobbra az erdészetin, én balra a K4-en vettem célba a Foltánt.

Az első 150-200 méteren toltam a bringát, mert meredek is volt, meg csúszott is a vizes avar és kő alattam. Viszont a Hárs-réttől már tudtam tekerni, de a fiúk így is előttem értek fel és időközben már nekiláttak az egyik tájékoztató tábla cseréjének. Akkor még nem tudtam, de a Börzsönyi hiúzokkal futottam össze. Erre csak utólag jöttem rá, amikor a "Foltán, vagy Fultán" sztorinak próbáltam utánajárni a neten és rátaláltam Sziva Zoli írására a kereszt legendájáról. Furcsállottam ugyanis, hogy az új útjelző táblákon (pl. az Árva-kúti-rétnél lévőn) Foltán helyett már Fultán-kereszt van írva (mint kiderült, igazából helytelenül).

Amíg a Hiúzok szorgoskodtak, én benyomtam egy Moments szeletet. Közben a Saj-kúti-bérc felől felért egy "villanycube"-os srác is. És bár szinte egyszerre indultunk vele a fel a Csóványosra, ő pillanatok alatt eltűnt a szemem elől, csak a talajba kapaszkodó guminyomokat láttam a meredekebb kaptatóknál. Vele ellentétben én az utolsó szakaszon toltam a Bálnát a Csóvira. Egyrészt a meredek út eléggé csúszott is, másrészt én már kicsit készen is voltam. És míg a Foltánnál egész jó idő volt, a Csóványos hideg, nyirkos felhőbe volt burkolózva.

A vacak idő ellenére volt fent pár gyalogos. Letelepedtem az egyik padhoz és ittam egy forró teát a termoszból (azért készültem, hogy zima lesz), majd feltalpaltam a toronyba, csakhogy meglegyen a 133 lépcsőfok. Leérve a bringához szinte dideregtem, úgyhogy el is dőlt gyorsan, hogy a tervezett extra kurfli a Magosfa és Királyháza felé ma elmarad. Ebben a hideg, szottyos időben én ma mégegyszer fel nem jövök a Csóványosra! A döntésemet megerősítette a következő lejtőzés is. Össze vissza táncolt a bringa a csúszós avaron és vizes gyökereken. Nem hiányzott volna egy ordas perec a Z+-on lefelé, amerre háromhetente jár egy ember.

Nade a perec így sem maradt el. Az Oltár-kő után a P3 egész haladós volt, ennek örömére sikerült elcsúsznom az ösvény egyetlen technikás részén, ahol az erősen rézsűs fagyökereken kell átgurulni. Készültem rá, hogy felülről, kicsit a bringát kifelé döntve majd lendületből átgurulok, de közben a hatodik érzékem azt súgta, hogy nem fogja kiadni. És úgy is lett. Abban a pillaban, ahogy a nedves gyökerekre felfutott az első kerék, rögtön megcsúsztam, mintha tükörjégen próbáltam volna jaszkarizni. Első kerék le jobbra, kormány meg le balra, én meg szépen letérdeltem. A jobb pedálból ki se szálltam, csak felálltam és átlöktem a bringát a maradék gyökereken és gurultam tovább. Van róla videó, majd felteszem.

A Rakodónál úgy voltam vele, hogy bár legszívesebben elkummantanék a piroson egyenesen a Grófi útra, a Nagy-Hideg-hegy csak nem maradhat ki, ha már itt vagyok. Szépen fel is tolattyúztam a bringát a sípályán. Szó, ami szó, megküzdöttem vele. Ami lefelé brutál meredek, felfelé kifejezetten küzdelmes volt. Főleg, hogy mindez cuppogós, csúszós sárral volt ma párosítva. Két lépés előre felfelé, egy csúszás vissza le. De azért felküzdöttem magam a csúcskőig.

Viszont "Innen már csak lejt!" De a lejtőt meg is kellett találni, ami elsőre nem sikerült. Pontsabban nem a P, hanem a K4 felé gurultam le. Aztán meglett a P, azaz a Grófi út is, amin a Magas Tax érintésével szépen lelejtőztem vissza Királyrétre. Jó hosszú lejtőzés volt, bár a nyílegyenes szakasz a végén nem sok kihívást tartogatott. Csak némi sarat. De azt már előtte is szedtem össze lefelé a piroson. Pedig az NHH-ig egész tiszta maradt a bringa. Az egyetlen kellemetlenséget lefelé a cipőm szolgáltatta, mert kifejezetten kellemetlen és fárasztó volt vádliból tartani a lábfejemet a cipőhöz képest túlságosan elöl lévő pedál miatt. Valamit csinálnom kell majd a csukával, vagy megy a levesbe.

Királyrétre leérve meglepve láttam, hogy megtelt a parkoló és egy csomó kiránduló kolbászol jobbra-balra. Mondjuk még csak délután fél kettő felé járt az idő, de azért fél öt körül meg már sötét van ilyenkor. Lehet, hogy csak a Vár-hegyi kilátóhoz jöttek fel? Mindegy is, az én köröm megvolt (még ha csak egy kis kör is lett), irány haza a meleg lakásba!

Képek: Google Photos

Videó: jön...

Relive

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 22,72 km
Szint: 841 m
Idő: 03:37 óra

2022. összes: 919,54 km, 13461 m, 100:09 óra.

Dominak még év elején megígértem, hogy idén is fogunk bikeparkozni egy hasonlót, mint tavaly a Wexl-en. Aztán valahogy elment szinte az egész nyár bikepark nélkül. Bár én a szokásos csapattal júniusban letoltam a már hagyománynak számító Pass Portest és augusztusban Domival vettünk egy nyúlfarknyi kósolót a Kubinska bike parkból, az egész napos közös bike parkozás elmaradt.

És már bőven benne voltunk az októberben, amikor végre olyan közös hétvégénk alakult, amikor az időjárás is a mi oldalunkra látszott állni. A Kubinskára is mentem volna szívesen, de az szeptember végével bezárt erre ai idényre, így maradt a Wexl és Semmering. Nem volt kérdés, hogy Semmeringet próbáljuk ki. Mivel jó időt ígértek hétvégére, számítani lehetett rá, hogy sokan fogják kihasználni az utolsó hétvégék egyikét (október végével az osztrák bike parkok is lehúzzák a rolót), ezért inkább a nagyobb kapacitású kabinos felvonóra szavaztam. Nem volt kedvem a Wexl-en a "felhúzó" előtti sorbanállással elpocsékolni a nap felét.

A kiruccanásra kitűzött szombati nap az meteó előrejelzések megváltozása miatt pénteken áttevődött vasárnapra, mivel a hét eleji előrejelzéssel ellentétben Semmering környékére csütörtökön már felhőt-esőt írtak szombatra, vasárnapra pedig napsütést.

Hiába harangoztam be már jó egy héttel előre a tervezett bikeparkozást, a Serrenő csapatból egyedül Miki és Peti jelentkezett be útitársnak. Miki sajnos végül kihullott, mert a hét második felében leroggyant egészségileg. Viszont így már befértünk kényelmesen az autóba hárman és a bringák is elfértek a bg_-től kölcsön kapott, vonóhorogra szerelhető Thule bringaszállítón.

Reggel relatív korán indultunk (6:30 körül), felvettük Petit és irány az autó- és bringapálya! A kifelé úton felmerült némi kétségünk, hogy tényleg lesz-e napsütés, mert a pályákhoz közeledve még 10 óra környékén is tejszerű trutyiban, ködfoltok között és vastag felhőtakaró alatt autóztunk. És Semmering is felhőben úszott, amikor leparkoltunk.

Peti egyébként délelőttre túrázós programot tervezett magának a környéken, így a délelőttöt Domival kettesben nyomtuk végig a pályákon, gyakorlatilag pihenés nélkül. Az első egy-két körön még ismerkedtünk a pályákkal (meg fáztunk egy kicsit), de aztán hamar képbe kerültünk, hogy mi merre van, melyik pályákon érdemes koptatni a drága gumikat (és közben tényleg kisütött a Nap is). Annyira belejöttünk, hogy bár 11 óra után indultunk fel az első körre, mire délután Peti bejelentkezett, már 10 kört lenyomtunk Domival. Petit a felvonó felső állomásánál lévő étteremnél vártuk meg, mert Domival már elég éhesek voltunk. Végül mindhárman jól bekajáltunk (felhasználtuk a liftjegy mellé kapott kedvezményes, bringás hamburger menü kuponokat), aztán belevágtunk a közös délutáni menetbe. Peti jó bringát választott, mert a Scottal sokkal bátrabb volt, mint én gondoltam. Ezt teszi "pályabarát" geometria. Hárman is lendületes köröket csapattunk egészen pályazárásig, ami a gyakorlatban még négy kört jelentett.

Napközben lőttem pár képet és lett sok videó is, sőt a nap végén még drónoztunk is egyet Peti Mavicjával.

Szóval, szuperjót bringáztunk, a pályák klasszak voltak és ami nagy szó, megúsztuk perec nélkül! Kár lett volna kihagyni!

Képek: Google Photos

Videó(k): Stay tuned, talán lesznek...

Track: Garmin de, du vs. Strava de, du

Táv: 33,83 + 11,86 km
Szint: Elhanyagolható, legalábbis amit mi tekertünk felfelé. Lefelé: 3566 + 965 m
Idő: 03:36 + 0:58 óra

2022.összes: 867,09 km, 11855 m, 92:34 óra.

Ahogy nagy hadvezérünk, O1G mondaná, öt bátor harcos állt ma csatasorba, hogy legyőzze az inflációt és maga alá gyűrje az elszálló rezsi számlákat. Ja nem, az egy másik harc. Erre a csatára a Visegrádi-hegységben került sor.

Na azért véres harcról szerencsére szó sem volt, bár alaposan megizzasztottuk magunkat. Úgy is, hogy én a kényelem oltárán áldozva autóval mentem ki Szentendrére. (Meg Gyula is.) Feri, Gyula és nagy meglepetésemre Zsozsó már vártak a parkolóban (szokás szerint késtem kicsit). Tomi is ott volt már, de épp elugrott kajáért, így volt időm összekészülni. Zsozsó sajnos nem bringázni jött, de jó volt találkozni és váltani pár szót vele indulás előtt. Mentségére szóljon, hogy legalább megvillantotta nekünk a Mitsu Evo VI-osát. (Tudom, hogy az EVO jobb autó az Imprezánál, de nekem a Bubu, mégicsak Bubu. Engem az akusztikai élménnyel ma is megvesz kilóra.)

Ahogy Tomi kajával feltankolva visszaért, nem is időztünk tovább, elindultunk négyen a Skanzen felé. Az ötödik bátor harcos, Peti, Pomáz irányából támadott, a Kő-hegyet megmászva. Erőinket a Szentlászlói útnál egyesítettük, így Pap-rétre felfelé már a teljes ötös fogat együtt küzdött. Már aki küzdött ugye... Feri, Tomi és Peti hamar eltünk előttünk, mi Gyulával relatív kényelmes tempóban tekertünk felfelé. Aztán egyszercsak előkerült Peti a hátunk mögül. Kiderült, hogy ő tett egy extra kitérőt a hegyoldalban az Álló-rét felé. Megpróbáltam "normálisabb" tempót felvenni, mert Peti szemmel láthatóan erőlködés nélkül tekert mellettem, miközben beszélgetve haladtunk az első résztáv célja felé. Kis idő múlva rákérdeztem Petinél, hogy mégis mennyi a pulzusa, mert bár ő még csak nem is izzadt, én nem nagyon tudtam volna az enyémet feljebb tornázni. És itt jött a túra első megsemmisítő demoralizálása:

-"Peti, mennyi a pulzusod?"
- "92."
- "Köszi, nekem 166."

Ez még megalázóbb volt, mint ugyanez a beszélgetés ugyanitt Hardhattal 11 (!) évvel ezelőtt (144 vs. 175). Nincs mese, le kell fogynom és többet kell mozognom. Én 93 kilót nyomok, Peti meg arcátlan 66-ot úgy, hogy kb. egymagasak vagyunk.

Pap-réten aztán mind megcsodáltuk Peti új Scott Sparkját és felelevenítettük gyerekkorunk egyik kedvenc esti meséjét, amikor megjelent Visegrád felől egy csapat fiatal, elektromos egykerekűkkel (amiből a jófajta irgalmatlan drága). Szóval, megjelentek, Tomi meg rögtön benyögte, hogy íme az életre kelt Megvagy Hadnagy(ok).

Pap-rét után az Úrasztal-oldalban csapattunk át a Vízverés-nyergébe, majd a túra céljához, a Moli-pihenőhöz. Sokat nem pihentünk, gyorsan legurultunk a Borjúfőhöz kattintani pár képet (ott is). Ezután a kék jelzésen gurultunk el a Sóstói-rétre, majd a kék helyett a Sós-hegyen keresztül vezető piros bringás útnak jelölt retteneten akrobatikáztunk tovább a Fellegvár irányába. Én speciel kifejezetten élveztem a küzdős lefelét a Sós-hegyről a laza talajjal, méretes kövekkel, ágakkal kidekorált meredek lejtőn. Peti és Feri is lejött nagyjából nyeregben, de Gyula és Tomi biztonságosabbnak tartotta letolni a bringákat. Tomi nehezményezte is az útvonalválasztást, morcosan méltatlankodva azon, hogy felfelé még hagyján, de hogy lefelé is ilyen "guberáns" helyeken kell lejönni, az már több a soknál.

A Nagy-Villámig még volt egy kellemetlen mászás, a parkolónál pedig kettévált a csapat. Mi ketten Petivel a kék jelzésen gurultunk át a Fellegvárhoz, a többiek az aszfalton rövidítettek. Nekünk kettőnknek valamivel tovább is tartott az átgurulás a vártnál, mert kifogtunk egy nyugdíjas öreglányokból álló népes gyalogos csoportot, akiket hosszú perceken keresztül nem tudtunk kikerülni. Peti ki is fakadt, hogy hiába szólt az egyik előtte totyorgó vénasszonynak, ő még akkor sem hallotta meg hogy hozzá szólnak, amikor a másik satrafa közvetlenül a fülébe kiabált, hogy "biciklis!".

De mindegy is volt, mert a többiek nem voltak sehol, mire átértünk a Fellegvárhoz. De az ő bajuk, hogy simán csak legurultak az aszfalton, mi Petivel ehelyett zúztunk egy izmosat a kéken lefelé Visegrádig. Örültem is magamnak, hogy milyen jól felvettem a GoProval az egész gépészkedést.

Lent a többiek épp befejezték a kajálást, de Peti kávéra vágyott, úgyhogy némi ide-oda csalinkázás árán megtaláltuk az erre legmegfelelőbb kávézót. Közben meg alaposan rácsodálkoztunk az épp akkor a főúton leparkoló két Rewaco trike-ra. A Schatzi bisztró előtt ücsörögve én is kértem egy pohár sört, miután a Tominak kihozott korsót látva erősen rákívántam az aranysárga nedűre. Hiába, Lakat Zoli még Mariborban jól rám ragasztotta a bringázás közbeni sörrel felfrissülés szokását, ami meg is maradt, hiába nem vagyok amúgy nagy sörös.

A sör Tomiból hamar elővarázsolta a művészt, rögtön színes tervekkel kezdett minket bombázni a folytatást illetően. Az eredeti útvonalterv az volt, hogy simán csak feltekerünk vissza Pap-rétre az Apát-kúti-völgyből, majd szintén az aszfalton legurulunk Szentendrére. Előzetesen úgy voltam vele, hogy ennyi bőven elég lesz nekem napi penzumnak. Viszont ott ücsörögve a délutáni verőfényben a kávézó oldalában, finom, hideg sörrel a kezemben nem éreztem még elég fáradtnak magamat. Így esett, hogy Gyula minden tiltakozása ellenére rábólintottunk Tomi ötletére, hogy Dömös felé vegyük az irányt és a hosszú dózeren tekerjünk fel a Sárkány-gerinc felé. Utólag rájöttem (a Strava segített), hogy a dózerútnak neve is van: Bogár út. Az elnevezés a magam példáján keresztül elég találó is, ugyanis büdösbogár módjára megfingtam rajta felfelé és tetű lassan jutottam fel a prédikálószéki elágazáshoz. Gyula hősiesen kitartott mellettem (bár szerintem ő is eléggé elfáradt) és mint kiderült, Tomi és Feri is alig 1-2 perccel előttünk ért fel. A mai második demoralizálást megint Peti követte el, aki mialatt mi felfelé küzdöttünk, feltekert még Prédikálószékre is és a Kisrigónál is várt ránk egy sort. Épp fele annyi idő alatt tudta le a büdösBogár utat, mint én. Nem is láttuk már többet aznap.

Szóval, felérve négyen maradtunk. Ha már így alakult, kinéztünk a Hubertus kunyhóhoz, aztán egy jót száguldoztunk a piros kereszten a Kisrigó felé. A Tövises-hegy alatt kettévált a társaságunk, mi Ferivel a kis "menekülő" úton kerültük meg a Tövisest és zuztunk le a P+ folytatásán a Kisrigóig, míg Gyula és Tomi a széles dózeren kummantottak el. Mivel telefonon nem tudtuk elérni egymást, a szentendrei Intesparig megmaradt a két mikro-team. Mint kiderült, Tomiékat egy defekt is hátráltatta, de így is befutottak utánunk 10 perccel.

Az egyetlen meglepetés otthon ért, amikor a szorgalmasan rögzített videókat visszanézve szembesültem azzal, hogy a "rossz" akkut tettem a GoProba. Sajnos csak az volt már meg, mert a "jó" annyira kezdett púposodni, hogy épp pár nappal ezelőtt dobtam ki. Merthogy a jóra hittem, hogy az a rossz és a rosszra, hogy a jó. Ezért aztán nem is sejtettem, hogy a videóknak csak az első másodpercekben lesz képe, a többi pedig csak hang és kimerevedett utolsó ép képkocka. Mondhatjuk, hogy nem voltam boldog, kuka lett az összes felvétel.

Utólag utánaolvasva kiderítettem, hogy bár fizikailag és kapacitást tekintve a GoPro 6-7 akkuk (AABAT-001) megegyeznek a 8-aséval (AJBAT-001), működik is a 8-as a 6-7-es akkukkal, de az utóbbiban van valami turpisság, ami miatt csak ezzel a típussal hajlandó a GoPro 8 a stabil működésre "HQ" (pl. 4k50fps) módban. Nekem meg természetesen AABAT akkum volt. Ezért hirtelen felindulásomban rendeltem két KASLAN AHDBT-801-es akkut, ami elvileg 100%-ban kompatibilis az AJBAT-001-gyel. (Azóta megjöttek és le is csekkoltam a GoPro kompatibilitás ellenőrző menüjében és minden oké. Szóval, ezentúl nem lesz gond a videókkal.)

Képek: Google Photos

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 58,95 km
Szint: 1255 m
Idő: 07:09 óra

2022. összes: 821,38 km, 11855 m, 87:58 óra.

Megfűztem Szandit, hogy tekerjünk át Keszthelyre (és vissza), ami nagy szó ám! Odafelé pici ellenszélben egészen Balatonberényig jutottunk, ahonnan már nem reszkíroztuk a továbbmenetelt, mert eléggé sötét felhők kezdtek körbevenni minket. Egyszóval megfutamodtunk. Hátszélbe fordulva egész tempósan robogtunk vissza Alsóbélatelepre, de Fenyvesen utolért minket a zuhi, igaz csak úgy pianoban. Aztán ahogy hazaértünk és letettük a bringákat le is szakadt az ég. Időzítésből jeles.

Képek: nincsenek

Track: Strava oda és vissza

Táv: 2x16,77 km
Szint: 41 m
Idő: 01:55 óra

2022.összes: 762,43 km, 10600 m, 80:49 óra.

Augusztusban megjárattam párszor a városi Cannondale-t. Ezek közül egy volt "rendes" edzőkör, azon meg is purcantam rendesen. Talán nem kellett volna rendes ebéd nélkül délután egykor nekiindulni összvissz egy kulacs vízzel a gatyarohasztó melegben. Mindenesetre olyan szintem megrogytam, hogy Szadáról visszafelé már a legkisebb emelkedőn is a legkönnyebb fokozatban kínlódtam és miután hazaértünk, konkrétan szédelegtem. És még vagy másfél óra múlva is, amikor kocsival átugrottunk Szandival Óbudára. Amikor kiszálltam a kocsiból, konkrétan úgy szédelegtem, mint egy részeg és amikor megpróbáltam visszaülni, mert éreztem, hogy kezdenek elernyedni a lábaim, szó szerint bezuhantam a vezetőülésbe. Visszafelé nem is bírtam vezetni, Szandinak kellett átvennie a volánt. Én meg csak vegetáltam mellette a hazaúton. Nem kívánom senkinek ezt az érzést. Estére már picit jobban lettem, de teljesen csak másnapra, egy kiadós alvás után tértem magamhoz. Pedig maga a táv nem volt nagy, bő negyven km és a szint is csak háromszázpár méter. Cirka Vácegresig rendben is volt minden, de ott az emelkedőn Erdőkertes a kalapácsos ember jött, ütött, győzött.

Képek: nem lőttem egyet sem, egyik meneten sem.

Trackek:
Augusztus 15. Strava vs Garmin
Augusztus 16. Strava vs Garmin
Augusztus 18. Strava vs Garmin
Augusztus 26. Strava vs Garmin
Augusztus 26. Strava vs Garmin

Táv összesen: 118,15 km
Szint összesen: 971 m
Idő összesen: 05:59 óra

2022. összes: 712,89 km, 10507 m, 77:52 óra.

Elmentünk egy Naplás körre Domival és Ferivel. Ebben semmi pláne nem lenne, ha nem cseréltem volna fékbetéteket a Bálnán elöl és hátul is. Csakhát hiába nyomtam vissza a munkahengereket, a hátsó fék elég rendesen befogott. A Naplás-tónál próbáltam megreparálni, de csak annyival lett jobb, hogy valamelyest elforgott a hátsó kerék. De a fékkart nem volt szabad behúzni, mert azonnal úgy maradt és lehetett izomból tekerni gyökkettővel. Nem is lett hosszú a kör, 10 méter híján 16 km.

Másnap nekiálltam lecserélni a fékfolyadékot és láss csodát, megjavult mindkét fék. Modjuk elég rég volt már szervizelve, csak a betéteket cserélgettem, mégis meglepett, milyen sűrű és darabos fekete trutyi jött ki a fékekből. Kétszer is átöblítettem mindkettőt, mire a szép sárga, áttetsző Dot 5 lé csordogált ki mindkét irányba a fecskendőkbe.

Képek: nincsenek

Track: Strava

Táv: 15,99 km
Szint: 52 m
Idő: 01:38 óra

2022. összes: 728,88 km, 10559 m, 78:54 óra.

Elvittem Domit Szlovákiába három napra, mivel Hegéék Poprádon tartottak edzőtábort, amire Domi is meghívást kapott. Zárójelben jegyzem meg, ez azért elég nagy szó és mutatja, hogy Domi mekkorát fejlődött a triálozásban fél év leforgása alatt.

A kiruccanás előtti izgalmak is megvoltak, mivel indulás előtt két nappal Domi teljesen leamortizálta a már végét járó hátsó kerekemet, így eleve kétséges volt, hogy tudom-e hozni magammal a Bálnát. Mivel 27,5+-os bringáról (azaz felniről) van szó, egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül felnit és küllőket, vagy komplett kereket találni ilyen rövid idő alatt. De csodák márpedig vannak. Vagy ha nincsenek is, Csodabike szerencsére van. Náluk volt készleten pontosan olyan WTB Scraper i40-es felni, amilyen a Bálnán volt. Vettem is rögtön kettőt, plusz a hátsó kerékhez egy garnitúra új küllőt és pimpelésként egy adag (két kerékre elég) narancssárga küllőanyát. Ja, és egy új hátsó gumit és tejet is, ha már ott voltunk. Szóval, lett új hátsó kerék (csak azt volt időm átfűzni, az elsőt nem, de az is sorra kerül, ha hazajöttünk), tudtam vinni a Bálnát. Problem solved.

Visszatérve az utazás céljára, maga a pálya (pontosabban pályák) a poprádi AquaCitytől alig egy kilométerre van és a szállást Hegéék az AquaCityvel szemközti "Pista Panzióba" (Pension U Stephen) szervezték, úgyhogy a pálya konkrétan 5 percre volt a szállástól.

A tirálpálya (a magyar viszonylathoz képest) űrtechnika. Jó, ez barokkos túlzás, de még kívülállóként is rácsodálkoztam, hogy milyen jól kitalált és összerakott elemekből épül fel. Az elkerített területen belül van lapos köves pálya, sziklás pálya, vasúti talpfákból összeállított pálya, rönkfa elemekből készült pálya, autógumis pálya, építőipari elemekből álló pálya, Szóval, szinte az összes elképzelhető elemtípuson lehet gyakorolni. És a srácok meg is tették szerda délután, csütörtökön délelőttt és délután, valamint péntek délelőtt is a bő kétórás edzések alkalmával. Klassz volt látni, mennyire lelkesen nyomták, bár az edzések végére - érthető módon - mindenki alaposan elfáradt.

Mi domival két extra programot fűztünk fel erre a pár napra.

Csütörtökön napközben a montikkal a csomagtartóban felautóztunk Ótátrafüredre (Stary Smokovec) és a sikóvasúttal felvitettük magunkat a Tarajkára (alias Hrebienok). Sajnos túl sok montis lehetőség nincs itt, a terep elég kemény, inkább gyalogosan érdemes próbálkozni. Azért mi tekeregtünk egy kicsit, aztán legurultunk vissza Ótátrafüredre és elautóztunk a Csorba-tóhoz (itt igazából ki se szálltunk a kocsiból) és vissza. Kicsit csalódottak voltunk, de öröm volt az ürömben, hogy a kiadós esőket, amik gyakorlatilag eláztatták a fél környéket (köztük Poprádot is) pont mindig elkerültük.

Pénteken a hazaúton útba ejtettük a Kubinska Hol'a bringaparkját. Sajnos ide elég későn érkeztünk meg, mivel a srácok a pénteki edzésre önszorgalomból még ráhúztak vagy másfél órát. Így viszont még két teljes kört sem tudtunk menni, csak másfelet. Mondjuk ebben jelentős szerepet játszott az is, hogy a négyszemélyes ülőlift valami elképesztő lassúsággal haladt és többször meg is állt menet közben. Na nem műszaki hiba miatt, hanem mert így késő délután rengeteg gyalogos jött már lefelé a hegyről, sokszor pici gyerekekkel az ölükben. És ahányszor egy anyu-apu-gyerek kombó leért, a liftet szinte állóra lassították, hogy biztonságosan ki tudjanak szállni. Ez a mi olvasatunkban azt jelentette, hogy a távolságban nem túl hosszú liftezést jó fél óra alatt tudtuk le. A bringapálya egyébként klassz volt, főleg a felső, szekció, de oda a második körben már nem is tudtunk felmenni. Azért egy videót összekendácsoltam a másfél menetből.

Mindent összevetve klassz volt a három nap, a Tátra meg annyira szép, hogy mindenképpen szeretnék még visszamenni, akár gyalogtúrázni is.

Képek (és videók): Google Photos

Videó: Youtube

Track: Ótátrafüredi kör (A Kubinskán nem ment se a Garmin, se a telefonon a Strava)

Táv: kb. 20 km
Szint: kb. 150 m
Idő: kb 3 óra

2022. összes: 594,66 km, 9536 m, 74:48 óra