Már lassan egy hónapja nem ültem bringán (mármint úgy hosszabban), ezért bár pénteken és szombaton is esett, a vasárnapra beígért napos időt mindenképpen ki akartam használni. A Serrenők fb csoportban fel is dobtam a lehetőséget, amire Tomi és Duffy ugrott rá.
Reggel 10-re beszéltük meg a találkát a szentendrei Intersparnál. Én 9:58-kor gurultam be az autóval a parkolóba, Tomi már ott volt, Duffy késett pár percet.
A bringázás egy pillanatra füstbe menni látszott, amikor a Bálna első kerekét a helyére téve a hiper-szuper Maxle átütőtengely feszítőszára elpattant és a kezemben maradt. Némi szentségelést és fejvakarást megoldottam a problémát. A feszítő csapját a helyére szuszakolva a teljes rögzítőfejet az imbuszkulcsom keretével befogva húztam meg az átütőtengelyt. Így leírva furán hangzik, de a képeken látszik a probléma és a megoldás.
Szóval, végül el tudtunk indulni. Végigsuhantunk a duna-parti bringaúton, közben elsztorizgattunk a GMBN youtube csatornájának vicces videóiról, meg minden másról, ami még eszünkbe jutott. Aztán Szentendrét átszelve elérkeztünk a Barackvirág utcához, ahol a zöld jelzést követve ekeztük a végtelen mászást Vörös-kő felé.
Tomi hamar elhúzott, látszott, hogy sokkal jobb kondiban van nálam. Duffy meg velem együtt motollázott felfelé az aszfalton. Míg mi Duffyval a Dombtető út feletti dombon a szentedrei panorámát csodáltuk, Tomi tűkön ülv várt minket úgy 300 méterrel feljebb. Aztán ahogy megjöttünk és mindhárman bevetettük magunkat az erdei kétnyomosra, gyorsan egyedül maradtam a nagypapás tempómmal. Szerencsére az Álló-rét nem volt túl messze, így ott vártak meg a srácok. A zöld következő része először tekerhető, aztán jön egy trükkös, meredek rész épp a tető előtt, amit most egyikünknek sem sikerült végig kitekerni. Innentől a sárgára váltottunk és én megint hamar a sor végén találtam magam. És ez így is maradt Vörös-kőig. Tomiék már jópár perce fent lazítottak, mire megjöttem. Tomi felmászott az "emlékműre", hogy aztán - az épp csak helyrejött bokáját és sípcsontját kímélendő - hosszas szerencsétlenkedés árán végül épségben lemásszon.
Bár lefelé én voltam a leggyorsabb, fel a Kis-Bükk-tetőre, majd tovább Pap-rét felé már újfent én voltam a sereghajtó. Az Urak-asztala oldalában csalinkázó kéken valahogy előre keveredtem, így szinte egyszerre értünk a Vízverés-nyergébe. Annyira kellemesen sütött a Nap és olyan klassz volt a rét hangulata, hogy jópár percet heverésztünk az út menti fűben.
A Barát-halomra (aka Moli-pihenő) hamar átgurultunk, én meglepve tapasztaltam, hogy az őr-hegyi régi vadkerítést és a lépcsős átjárót elbontották, így akadálytalanul gurultunk végig a kéken.
A Moli-pihenőnél újabb rövid pihi következett, aztán lezúztunk a Borjú-főhöz és ott is lőttünk pár képet. A Sóstói-rétnen megcsodáltuk a végeláthatatlan őszi kikerics szőnyeget, majd egy jelöletlen erdészeti útra fordulva megcéloztuk az Apát-kúti-völgyet. Az enyhén felázott, de sármentes, köves úton jó tempóban lehetett lefelé csapatni, 2-3 rövidebb megállóval le is értünk az aszfaltútra.
Felfelé kényelmes tempóban haladtunk az aszfalton. Az utat megszámlálhatatlan parkoló autó szegélyezte, rengetegen használták ki kirándulásra a jó időt. A forrás melletti lépcső tetejénél aztán egy pillanatra megtorpantak a fiúk, de megmutattam, hogyan kell lemenni rajta. Ennek ellenére ők inkább lesétátak. Jó, csaltam, mert én két éve már lementem rajta, így tudtam mire számíthatok.
És innentől jött a mai bringázás serrenés része, végig a patakvölgyön felfelé egészen Pilisszentlászlóig. A patakot legalább féltucatszor kereszteztük, hol tolva, hol nyeregben. Nem mondom, hogy mindegyikünk az utolsó méteréig élvezte, de szerintem jó móka volt és mégjobb lehetőség a technikai tudásunk fényesítésére. A dzsungel szerű környezet pedig kifejezetten vadregényes hátteret szolgáltatott a küzdelmeinkhez.
Azért mindent egybe vetve már én is nagyon rákészültem a Kis Rigóban egy jófajta bablevesre és/vagy palacsintára... Csak sajnos egyikből sem jutott, mert fullon volt az étterem, mi pedig kiszorultunk a vendégpadok egyikére. Csalódottan tömtem magamba az utolsó műzliszeletemet. Nagy bánatomat Tomi enyhítette azzal, hogy megkínált egy üveg Arany Ászokkal. Mivel tisztában voltam vele, hogy mi a következőetap, és azzal is hogy milyen hatással van rám az alkohol kvázi éhgyomorra, csak a fél üveget mertem magamba dönteni.
A kék lefelé a dömörkapui elágazásig hozta a várhatót, baromi élvezetes volt minden métere. Viszont utána a 2011-es Duna Maraton útvonalán felmászni a sárga jelzésig már kevésbé volt kellemes. Tominak azt hiszem itt lett végleg elege a napból, szerintem itt már neki sem sok kedve volt felfelé menni, főleg, az én csigatempómban.
Lajos-forrásnál szinte csak lassítottunk és húztunk is tovább a sárga kereszten a Hubertus(Janda)-ház felé. A Gyopár-forráshoz vezető Zq technikás terepét én élveztem, talán Duffy is, de Tominak már nem tetszett annyira. Bár merevfarúval biztosan mukásabb volt ez a szakasz, de azért nem kivitelezhetetlen. Mivel rövid volt, hamar letudtuk, a Gyopár-forrástól meg már csak le kellett gurulnunk a Z+-on Pomázra.
Tominak felajánlottam, hogy hazadobom kocsival, de ő inkább Budakalász felé vette az irányt, hogy kicsit végre kardiózhasson, mert túl sok maradt benne (mármint erőből) még a nap végén. Saját bevallása szerint Duffyban is bőven maradt még tartalék, csak én voltam már kissé rottyon. Így aztán kényelmes 25 körüli tempóval gurultunk vissza Szentendrére a kocsikhoz. Szűk 50 km fért a mai napba, igaz a szint tekintetében nincs min szégyenkezni, mert azért megvolt az 1350 méter a Garmin szerint.
Képek: Google Photos
Videó: Youtube
https://youtu.be/ezz-QR33qJw
Táv: 48,66 km
Szint: 1353 m
Idő: 6:53 óra
2020. összes: 862,28 km, 12152 m, 93:33 óra.
