Ahogy nagy hadvezérünk, O1G mondaná, öt bátor harcos állt ma csatasorba, hogy legyőzze az inflációt és maga alá gyűrje az elszálló rezsi számlákat. Ja nem, az egy másik harc. Erre a csatára a Visegrádi-hegységben került sor.
Na azért véres harcról szerencsére szó sem volt, bár alaposan megizzasztottuk magunkat. Úgy is, hogy én a kényelem oltárán áldozva autóval mentem ki Szentendrére. (Meg Gyula is.) Feri, Gyula és nagy meglepetésemre Zsozsó már vártak a parkolóban (szokás szerint késtem kicsit). Tomi is ott volt már, de épp elugrott kajáért, így volt időm összekészülni. Zsozsó sajnos nem bringázni jött, de jó volt találkozni és váltani pár szót vele indulás előtt. Mentségére szóljon, hogy legalább megvillantotta nekünk a Mitsu Evo VI-osát. (Tudom, hogy az EVO jobb autó az Imprezánál, de nekem a Bubu, mégicsak Bubu. Engem az akusztikai élménnyel ma is megvesz kilóra.)
Ahogy Tomi kajával feltankolva visszaért, nem is időztünk tovább, elindultunk négyen a Skanzen felé. Az ötödik bátor harcos, Peti, Pomáz irányából támadott, a Kő-hegyet megmászva. Erőinket a Szentlászlói útnál egyesítettük, így Pap-rétre felfelé már a teljes ötös fogat együtt küzdött. Már aki küzdött ugye... Feri, Tomi és Peti hamar eltünk előttünk, mi Gyulával relatív kényelmes tempóban tekertünk felfelé. Aztán egyszercsak előkerült Peti a hátunk mögül. Kiderült, hogy ő tett egy extra kitérőt a hegyoldalban az Álló-rét felé. Megpróbáltam "normálisabb" tempót felvenni, mert Peti szemmel láthatóan erőlködés nélkül tekert mellettem, miközben beszélgetve haladtunk az első résztáv célja felé. Kis idő múlva rákérdeztem Petinél, hogy mégis mennyi a pulzusa, mert bár ő még csak nem is izzadt, én nem nagyon tudtam volna az enyémet feljebb tornázni. És itt jött a túra első megsemmisítő demoralizálása:
-"Peti, mennyi a pulzusod?"
- "92."
- "Köszi, nekem 166."
Ez még megalázóbb volt, mint ugyanez a beszélgetés ugyanitt Hardhattal 11 (!) évvel ezelőtt (144 vs. 175). Nincs mese, le kell fogynom és többet kell mozognom. Én 93 kilót nyomok, Peti meg arcátlan 66-ot úgy, hogy kb. egymagasak vagyunk.
Pap-réten aztán mind megcsodáltuk Peti új Scott Sparkját és felelevenítettük gyerekkorunk egyik kedvenc esti meséjét, amikor megjelent Visegrád felől egy csapat fiatal, elektromos egykerekűkkel (amiből a jófajta irgalmatlan drága). Szóval, megjelentek, Tomi meg rögtön benyögte, hogy íme az életre kelt Megvagy Hadnagy(ok).
Pap-rét után az Úrasztal-oldalban csapattunk át a Vízverés-nyergébe, majd a túra céljához, a Moli-pihenőhöz. Sokat nem pihentünk, gyorsan legurultunk a Borjúfőhöz kattintani pár képet (ott is). Ezután a kék jelzésen gurultunk el a Sóstói-rétre, majd a kék helyett a Sós-hegyen keresztül vezető piros bringás útnak jelölt retteneten akrobatikáztunk tovább a Fellegvár irányába. Én speciel kifejezetten élveztem a küzdős lefelét a Sós-hegyről a laza talajjal, méretes kövekkel, ágakkal kidekorált meredek lejtőn. Peti és Feri is lejött nagyjából nyeregben, de Gyula és Tomi biztonságosabbnak tartotta letolni a bringákat. Tomi nehezményezte is az útvonalválasztást, morcosan méltatlankodva azon, hogy felfelé még hagyján, de hogy lefelé is ilyen "guberáns" helyeken kell lejönni, az már több a soknál.
A Nagy-Villámig még volt egy kellemetlen mászás, a parkolónál pedig kettévált a csapat. Mi ketten Petivel a kék jelzésen gurultunk át a Fellegvárhoz, a többiek az aszfalton rövidítettek. Nekünk kettőnknek valamivel tovább is tartott az átgurulás a vártnál, mert kifogtunk egy nyugdíjas öreglányokból álló népes gyalogos csoportot, akiket hosszú perceken keresztül nem tudtunk kikerülni. Peti ki is fakadt, hogy hiába szólt az egyik előtte totyorgó vénasszonynak, ő még akkor sem hallotta meg hogy hozzá szólnak, amikor a másik satrafa közvetlenül a fülébe kiabált, hogy "biciklis!".
De mindegy is volt, mert a többiek nem voltak sehol, mire átértünk a Fellegvárhoz. De az ő bajuk, hogy simán csak legurultak az aszfalton, mi Petivel ehelyett zúztunk egy izmosat a kéken lefelé Visegrádig. Örültem is magamnak, hogy milyen jól felvettem a GoProval az egész gépészkedést.
Lent a többiek épp befejezték a kajálást, de Peti kávéra vágyott, úgyhogy némi ide-oda csalinkázás árán megtaláltuk az erre legmegfelelőbb kávézót. Közben meg alaposan rácsodálkoztunk az épp akkor a főúton leparkoló két Rewaco trike-ra. A Schatzi bisztró előtt ücsörögve én is kértem egy pohár sört, miután a Tominak kihozott korsót látva erősen rákívántam az aranysárga nedűre. Hiába, Lakat Zoli még Mariborban jól rám ragasztotta a bringázás közbeni sörrel felfrissülés szokását, ami meg is maradt, hiába nem vagyok amúgy nagy sörös.
A sör Tomiból hamar elővarázsolta a művészt, rögtön színes tervekkel kezdett minket bombázni a folytatást illetően. Az eredeti útvonalterv az volt, hogy simán csak feltekerünk vissza Pap-rétre az Apát-kúti-völgyből, majd szintén az aszfalton legurulunk Szentendrére. Előzetesen úgy voltam vele, hogy ennyi bőven elég lesz nekem napi penzumnak. Viszont ott ücsörögve a délutáni verőfényben a kávézó oldalában, finom, hideg sörrel a kezemben nem éreztem még elég fáradtnak magamat. Így esett, hogy Gyula minden tiltakozása ellenére rábólintottunk Tomi ötletére, hogy Dömös felé vegyük az irányt és a hosszú dózeren tekerjünk fel a Sárkány-gerinc felé. Utólag rájöttem (a Strava segített), hogy a dózerútnak neve is van: Bogár út. Az elnevezés a magam példáján keresztül elég találó is, ugyanis büdösbogár módjára megfingtam rajta felfelé és tetű lassan jutottam fel a prédikálószéki elágazáshoz. Gyula hősiesen kitartott mellettem (bár szerintem ő is eléggé elfáradt) és mint kiderült, Tomi és Feri is alig 1-2 perccel előttünk ért fel. A mai második demoralizálást megint Peti követte el, aki mialatt mi felfelé küzdöttünk, feltekert még Prédikálószékre is és a Kisrigónál is várt ránk egy sort. Épp fele annyi idő alatt tudta le a büdösBogár utat, mint én. Nem is láttuk már többet aznap.
Szóval, felérve négyen maradtunk. Ha már így alakult, kinéztünk a Hubertus kunyhóhoz, aztán egy jót száguldoztunk a piros kereszten a Kisrigó felé. A Tövises-hegy alatt kettévált a társaságunk, mi Ferivel a kis "menekülő" úton kerültük meg a Tövisest és zuztunk le a P+ folytatásán a Kisrigóig, míg Gyula és Tomi a széles dózeren kummantottak el. Mivel telefonon nem tudtuk elérni egymást, a szentendrei Intesparig megmaradt a két mikro-team. Mint kiderült, Tomiékat egy defekt is hátráltatta, de így is befutottak utánunk 10 perccel.
Az egyetlen meglepetés otthon ért, amikor a szorgalmasan rögzített videókat visszanézve szembesültem azzal, hogy a "rossz" akkut tettem a GoProba. Sajnos csak az volt már meg, mert a "jó" annyira kezdett púposodni, hogy épp pár nappal ezelőtt dobtam ki. Merthogy a jóra hittem, hogy az a rossz és a rosszra, hogy a jó. Ezért aztán nem is sejtettem, hogy a videóknak csak az első másodpercekben lesz képe, a többi pedig csak hang és kimerevedett utolsó ép képkocka. Mondhatjuk, hogy nem voltam boldog, kuka lett az összes felvétel.
Utólag utánaolvasva kiderítettem, hogy bár fizikailag és kapacitást tekintve a GoPro 6-7 akkuk (AABAT-001) megegyeznek a 8-aséval (AJBAT-001), működik is a 8-as a 6-7-es akkukkal, de az utóbbiban van valami turpisság, ami miatt csak ezzel a típussal hajlandó a GoPro 8 a stabil működésre "HQ" (pl. 4k50fps) módban. Nekem meg természetesen AABAT akkum volt. Ezért hirtelen felindulásomban rendeltem két KASLAN AHDBT-801-es akkut, ami elvileg 100%-ban kompatibilis az AJBAT-001-gyel. (Azóta megjöttek és le is csekkoltam a GoPro kompatibilitás ellenőrző menüjében és minden oké. Szóval, ezentúl nem lesz gond a videókkal.)
Képek: Google Photos
Táv: 58,95 km
Szint: 1255 m
Idő: 07:09 óra
2022. összes: 821,38 km, 11855 m, 87:58 óra.
