Az idei év egyik bringás jó híre volt, hogy nyár végén átadták a Budapest-Balaton kerékpárutat, azaz a Bubát (avagy BuBát). Kis üröm az örömben, hogy a sajtóvisszhangja alapján nem épp veszélytelen sétagalopp a kiépített nyomvonal (lásd a hvg, valamint a telex júliusi, októberi és decemberi cikkei).

Az én fejembe már réges-rég beette magát a gondolat, hogy egyszer le kéne tekerni otthonról (Budapestről) a Balcsira, hiszen a múltszázadi családi krónikák azt tartják, hogy ifjú nyikhaj korukban apuék is letekertek egyszer (végig a 7-es úton) a Balatonra. Én már rég nem vagyok ifjú nyikhaj, de eddig még nem sikerült ezt az etapot letudnom. Viszont most, hogy itt van, megjött (Bagaméri) "dangerzone" BuBa, a lehetőség már adott volt.

Az októberi semmeringi bikeparkozáson Petivel beszéltünk is róla, hogy még idén ki kéne próbálni. Alkalmas eszköze elvileg van mindkettőnknek, én meg mondtam, hogy +10 fok körüli hőmérsékletig nekem belefér valamelyik hétvégén. Aztán teltek a hetek, közben pedig elhalt a dolog. Novemberben inkább kisebb, de annál jobb montis köröket mentem a Bözsönyben, a Visegrádi-hegységben és a Pilisben. A december meg szinte teljesen ki is maradt. El is könyveltem magamban, hogy idén az 1000 km-t sem fogom átütni, olyan keveset tekertem. Mármint a Garmin/Strava által dokumentáltan, mert azért voltak alkalmak, amikor tekertem (főleg Domival), de nem rögzítettem a menetet. Ja, és nem tekertem 100 km fölötti távot sem, pedig ez (is) szerepelt az ezévi bakancslistán. Szóval, én már lezártam magamban az idei évet.

A sötétzöld Cannondale Quick már téli álomra szenderült a garázsban, amikor a Karácsony után rámírt Peti hogy van-e kedvem egy BuBához. Az utóbbi években már szinte megszokottan, plusz 8-10 fok körüli hőmérsékleteket jósoltak az év utolsó napjaira, így kifogásom nem nagyon volt, indokom annál több. Rövid vacillálás után (hogy az év uccsó napján, vagy még előtte menjünk) lefixáltuk a december 29-et.

Kábé hatórás menetidővel számoltunk és mivel mindenképpen el akartuk kerülni, hogy útközben ránk sötétedjen, relatív korai indulással terveztünk. Ez csak azért volt kellemetlen, mert reggel fél kilenc táján még bőven mínuszban volt a hőmérő higanyszála. Szerencsére készültem réteges öltözékkel és a téli kesztyűt és kamáslit sem felejtettem otthon.

Pár perces késéssel indultunk a kelenföldi vasútállomástól. Bár a Garminon is megvolt a track és mutatta is szépen az útvonalat, a "túravezetői" posztot ma Peti töltötte be.

Nem is kellett sokat várni az első emelkedőre, Peti az Egér útról a bevitt a Murányi utcára, ahol megmászatta velem a dombot. De legalább gyorsan kiértünk a Sport 11-hez. Végigcsorotgunk a Kőérberki-tó mellett, majd elsunnyogtunk a Kamaraerdő oldalában. A Hosszú-patak (alias Kő-ér) mentén már nagyon jó minőségű, vadiúj bringaúton tekertünk. Törökbálintnál libbentünk át az M0 felett és pár perc múlva már a biatorbágyi viaduktról csodáltuk a reggeli nap fényében sütkérező déli völgyhidat.

Biatorbágyról kiérve következett a második - nem túl osszú és nem is től meredek - emelkedő, ahonnan klassz kilátás nyílt a Biatorbágyi-tóra. A bringaút Etyekre vadi új, príma minőségű. Etyekre beérve a főútból lett kihasítva a szélső 1,5 méter, de nem kellett sokat haladni rajta, párszáz méter után letértünk balra, az Öreghegyi útra. És itt jött az első húzósabb emelkedő. A meredekségével szerintem nincs gond, végig relatív könnyen tekerhető, ellenben elég hosszan emelkedik, mire felérünk a domtetőn, a szőlőföldek mellett-között kiépített pihenő- és szervizponthoz. Felfelé Peti simán rám vert 2-3 percet, de megvárt a tetőn. Legurultunk Gyúróra, majd Tordas és Kajászó következett. A bringaút végig jó minőségű aszfalton haladt, de Gyúró és Kajászó előtt is volt egy-egy fincsi emelkedő.

Velencére beérve már 700m fölött járt a szint, de az útnak még épp a felénél tartottunk. A tópart melletti pihenőnél gyorsan benyomtunk egy-egy szendvicset, bár Peti tépett csirkehúsos tortillája sokkal gusztább volt az én "paraszt" párizsis zsömlémnél.

Itt már kezdtem érezni a lábamat, de úgy voltam vele, hogy Fehérvárig azért még el tudok tekerni. Peti türelmesen megvárt az emelkedők tetején, amíg én felcipeltem a 95 kilómat. Amúgy Fehérvárra áttekerni nem volt egy nagy kaland, viszonylag gyorsan és könnyedén átértünk. Viszont a városba beérve erősen kellett lesni a bringaút jelzéseket és nem is túl ideális a nyomvonal vezetése. Peti korábbi tapasztalataiból okulva kicsit optimalizáltuk a városon belüli útvonalunkat, de így is szinte végig jó minőségű, jelölt bringaúton tekeregtünk. A városból kifelé megálltunk kávézni egyet a Balatoni úti Mol kúton. Az én lattém ráadásul ingyen volt a Mol Move kártyámnak köszönhetően.

Köszben a fáradtság kicsit enyhült, Balatonakarattya meg már csak 28 km-re volt. Úgy gondoltam, innen már gond nélkül lenyomom ezt a pár kilométert. Hát nem. Bár klasszul kiépített bringaúton haladhattunk, a lábaim egyre kevésbé kívánták a szűnni nem akaró rövidebb-hosszabb emelkedőket. Minden egyes emelkedőn egyre lassult a tempóm. Síkon simán nyomtam a 25-30akat, de a kaptatókkal meggyűlt a bajom. Petinek persze kutya baja sem volt. A legfincsibb az utolsó két kilométer volt, az utolsó 50 méter szinttel. Konkrétan gyökkettővel vánszorogtam fel a rövid, de elég meredek kaptatón és alig vártam, hogy beérjünk Balatonakarattyára. Az már csak a hab volt a tortán, hogy Peti felcsalt a magaspartra, a Kisfaludy-kilátóhoz.

A padoknál letámasztottuk a bringákat és amíg Peti fotózott, én megpróbáltam nem összerogyni. Csodás késő délutáni panoráma ide, vagy oda, én csak arra tudtam koncentrálni, hogy a combjaim konkrétan lüktetve sajogtak. Hosszú perceken keresztül. És állva-ülve pihentetni rosszabb volt, mint fel-alá sétálva mozogni. Próbáltam nyújtani, de nem sokat segített a helyzeten. Mindenesetre én itt nyomtam egy "Stop"-ot a Garminon, ami kicsivel 115 km és 1000 m felett mutatott. A karácsonyi hízókúra után az elégetett közel 3700 kalória hatott egyedül üdítően. És a napnak még mindig nem volt vége...

Peti mindenképp akart csobbanni is egyet (a 4-5 fokos vízben - "Noooórmális?"), úgyhogy a magaspartról legurultunk az alacsony partra. Persze kis hullámvasutazással megspékelve. Amíg Peti öltözött, csobbant, száradt, öltözött, én komótosan megkajáltam. És persze dokumentáltam az eseményeket.

Miután visszamásztuk azt az 50 méter szintet, amit a fél órával ezelőtt legurultunk, kerestünk valami beülős, kávézós helyet. A tőlünk gyakorlatilag 200 méterre lévő Nekem-a-Balaton pont minket várt. Peti kávézott, én forralt boroztam, közben megvettük a vonatjegyeket. Jóval sötétedés (és kicsivel záróra) után szedelőzködtünk össze és gurultunk át a vasútállomásra. Közben egészen helyrerázódtam, de azért a hazatekerést, vagy egy Balaton kört már nem vállaltam volna. Meg amúgy is, maradjon valami a jövő évre is!

Képek: Google Photos

Videó: Relive

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 115,26 km
Szint: 1030 m
Idő: 06:14 óra

2022.összes: 1061,27 km, 15394 m, 111:40 óra.