Az eredeti cím Vörös Kevély lett volna, mivel a tervezett útvonalban benne volt a Leányfalu fölötti Vörös-kő és a Pilisborosjenő fölé tornyosuló Nagy-kevély is. Meg közte egy nagy rakás élvezetes és szivatós ösvény. És nem mellékesen a cím az október végi őszi erdő színére is utalás akart lenni. Na de. Végül a Nagy-Kevélyre már nem jutottunk fel, viszont nyolcan is végigromboltunk a távon, ezért a Vörös Nyolcast találóbbnak gondolom.

Őszintén szólva én reggel, az Auchan parkolóban döbbentem rá, hogy nemcsak négyen leszünk, Ferivel és a két Ádámmal, hanem Zoli, Duffy, Cser Atti & Toncsi is benevezett a mai napi kiruccanásra. Hát igen, nézni kéne néha az üzeneteimet és a Facebook bejegyzéseket, ha már meghirdettem az "eseményt"...

Turbinak a reggeli vásárlás kissé elhúzódott, úgyhogy bő fél óra késéssel indultunk, de legalább addig is melegedett az idő. Szerencsére hétágra sütött a Nap, úgy tűnt az időjárással szerencsénk lesz. Csak én speciel kissé túl voltam öltözve.

Szentendréig ez nem is zavart, én törtem a szelet elöl és közben kétszer is rácsodálkoztam a 11-es út melletti madárvilágra. Az egyik, bringaút melletti kerítésoszlopra épp az orrom előtt suhant át egy gyönyörű zöld küllő, hogy érdeklődve megnézzen, aztán mögöttem visszarepenjen a túloldali bokros fák tetejére. Pár másodperccel később pedig valami gémféle, talán egy kis kócsag siklott végig elegánsan a rét fölött a bringaúttól alig pár méterre.

Szentendrén végigkorzóztunk a duna-parti bringaúton, majd a Dunakorzón, aztán nekiduráltuk magunkat az első komolyabb emelkedőnek, a Cseresznyés útnak. Végeláthatatlanul hosszú és elég meredek is, hamar kialakult az erősorrend felfelé menet. Zoli, Atti, Toncsi, Feri elöl, Ádám, Duffy, Turbi, én hátul, egyre jobban lemaradva. A végén már nem is láttuk az élbolyt. Turbi viszont épp mikor engem előzött, egyszer csak tekert egy üreset, a lánc meg szépen lecsusszant a bingáról. Bár nála nem volt, Duffynál épp akadt egy 9-es rendszerű patentszem, úgyhogy pár perc alatt megoldották a srácok a problémát. Az utca végén a sárga jelzést elérve Feritől kuncsorogtunk Turbi láncára némi olajat is, hogy a lánc kicsit komfortosabban érezze magát a lánckerekek nyársain.

Meg is indultunk a sárgán felfelé, de a sor eleje elég hamar benézte a jelzést és valami oldalsó ösvényen csalinkáztunk, amíg egyszer csak el nem fogyott. Sebaj, folytattuk tovább toronyiránt a hegyre fel egy jókora irtás kellős közepén. Tolva természetesen, mert a sok fatörmelék miatt tekerni nem lehetett. Velem meg közben a GPS vicceskedett, mert hol azt mutatta, hogy csíkon vagyunk, hol nem. Valószínűleg a legutóbbi szoftverfrissítés visszakapcsolta az "útvonalra igazítás" funkciót, ami kizárólag arra jó, hogy megtévessze az embert. Végül rátaláltunk a helyes útra, de addigra már alaposan megkókadt a társaság hátsó traktusa. Engem is beleértve. Szerencsére a csúcsig már nem volt sok, onnan lefelé meg jött a DH szakasz, amire persze a srácok nagy előzékenyen maguk elé tessékeltek. Emlékeztem, hogy meredek, mégis meglepett, hogy mennyire. És hogy milyen poros. Sebaj, már csak azért se voltam hajlandó lefelé is tolni a bringát. Volt 1-2 határeset helyzet, de összességében simán és relatív gyorsan leügyeskedtem magam. Toncsi esett egy hasast lefelé, de szerencsére megúszta karcolás nélkül. De ő legalább próbálkozott. Voltak egyesek, akiket nem nevezünk nevükön, akik inkább letolták a gépeiket.

Az Álló-rétről aztán - némi tápanyag magunkhoz vételét követően - az élboly megint ellépett, ők a Vörös-kőn vártak be minket. Küzdős a sárga, de azért annyira nem volt vészes, mint amilyenre emlékeztem. Vörös-kőről - miután megbeszéltük, hogy akkor innentől a piroson a Pap-rétig - átnyargaltunk a Kis-Bükk-tetőre, majd száguldoztunk egy jót Pap-rétig.

Kivéve Ferit és Turbit. Turbi a dózeren kerülte meg a Kis-Bükk-tetőt és elkavart a zöldre, Feri meg valamiért a sárgával szimpatizált inkább, így - mint utólag, már Pap-réten kiderült - ő Tahitótfalun kötött ki. Szóval a nyolc fős csapat Ferit elvesztve hét főre redukálódott. Sajnáltam, de az az igazság, hogy ő már Vörös-kőn mondta, hogy Pap-rétről hazamegy, mert ma nem igazán érzi a "csít". Úgy látszik tényleg nem jönnek be Ferinek az "odaautózós" bringázások.

Mi heten viszont egy ordas jót romboltunk Pilisszentlászlóra lefelé a piroson. Én mentem elöl, Toncsi utánam. És amikor az egyik balos íven kicsit besokalltam és beparkoltam a szemközti susnyásba, ő vidám mosollyal suhant el mellettem. A többiek jól lemaradva, úgyhogy a 2. pozícióm nem volt veszélyben egy pillanatig se. Na de azért mégis, bealázott egy 11 éves! :)

A Kisrigó sajnos végleg bezárt, így csak vizet vettünk a szerencsére még működő kútból és csapattunk tovább lefelé a kéken. A nemrég odakerült rámpákat senki nem adta be, igaz szerintem sokkal gyorsabb is, ha kihagyjuk őket.

Dömörkapunál okelveles színezőmesterünk akcióba lépett és rávett minket, hogy az amúgy tényleg szivatós és részben tolós K+ helyett menjünk körbe és a sárgán tekerjünk fel Lajos-forrásig. Nem nagyon kellett senkit győzködni, engem se, én mindig szívesen kacskaringózok végig a Bükkös-patak mentén.

A Sikárosi-réttől a kéket a piros jelzésre cseréltük. Ennek megváltozott a nyomvonala, már nem a régi, alig bringázható árokban vezet fel a Tölgyikrekig, hanem egy új, abszolút tekerhető ösvényen halad. Ennek ellenére én is inkább sétáltam az utolsó egykétszáz méteren, közben Duffyval eldumálgattunk az új Dűne filmről.

A sárgán végigtekertem felfelé egészen az utolsó cumis emelkedőig, de addigra már annyira eléheztem, hogy inkább feltoltam és közben elnyammogtam egy csokiszeletet.

Lajos-forrásnál aztán én vettem elő a rábeszélőkémet és a sárgáról átbeszéltem a csapatot a Karolina-árok és a Z+ irányába. Szerintem nem bánták meg, bár a plusz 70 méter szint fel a dózeren annyira már senkinek nem hiányzott. Lefelé viszont mindenki széles vigyorral az arcán csapatta egészen Pomázig.

Szuper bónusz nap volt, ki tudja lesz-e még idén ilyen klassz, bringás idő!

Képek: Google Photos

Video: Relive

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 45,74 km
Szint: 1223 m
Idő: 05:43 óra

2021. összes: 1480 km, 35354 m, 221:04 óra.

Domi nagyon szereti a csömöri XCO pályát, úgyhogy a szünidei délutáni program egyik nap lehetett más, mint mindkét délután kibringázni és ott tekeregni. Klassz volt, bár az emelkedők egyelőre nem erőssége egyikünknek se. :)

Bónuszként kedden a Decathlon melletti pumpapályán is szórakoztunk egy keveset, szerdán hazafelé pedig útba ejtettük a naplás-tavi kilátót.

Keddi képek
Szerdai képek

Trackek nincsenek, nem vittem GPS-t és a telefonon sem indítottam el a Stravát.

Táv: összesen cirka 30 km.
Szint: ~500 m
Idő: ~06:00 óra

2021. összes: 1434,58 km, 33131 m, 215:28 óra.

Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, az utóbbi idők legütősebb és legjobb hangulatú bringázását hoztuk össze. Természetesen a Börzsönyben. Sajnos pont Gergő, az egész dolog elindítója nem tudott eljönni, de végső soron neki köszönhetjük mind a heten a mai napi örömbringázást. Ha Gergő nem dobja be a hét közepén a "Mennyünk má tekerni :D" chat csoportba a vasárnapi tekerést, én nem jelenkezek rá, nem marad rám az útvonaltervezés, nem hirdetem meg a Serrenők fb csoportban és nem jelentkeznek rá a többiek. De szerencsére nem így lett, csak végül sajnos pont Gergő nem gyógyult fel annyira, hogy egy egész napos körre el tudjon jönni. Viszont jött Ádám, Cser Atti, Duffy, Gyula, Tomi és a "sztárvendég", Dr. Lakat.

A találka 8:30-ra volt megbeszélve a királyréti parkolóban és csodák-csodája, oda is ért mindhárom bringákkal megpakolt kombi nagyjából időben. Kiszállva a jól befűtött autóból már nem tűnt annyira jó ötletnek a korai időpont, elég csípős volt a reggel. Egészen addig, amíg a Vár-hegy oldalából ki nem kukucskált a Nap. Onnantól már kifejezetten jól esett a reggeli sütkérezés, míg mindenki csatarendbe nem állította magát és a bringáját.

Az eredetileg tervezett irányt - hogy az NHH-ra az Inóci-vágáson tekerjünk (tolattyúzzunk) fel - Lakat doki agóniájára tekintettel még előző esete elvetettük, úgyhogy a szokásos aszfalt-dózer kombón tekertünk fel a turistaházig. Az elején Zoli ellépett, de a moderált tempót Atti és Tomi is hamar megunta, úgyhogy négyen maradtunk a hátsó traktusban. A legjobban Ádám szenvedte meg a 11,7 km 617 méter szintjét, a vége felé már többször belesétált a tekerés helyett. Fent a turistaház teraszán aztán alaposan kipehenhette magát mindenki, lecsúszott pár doboz/pohár sör is, így megvolt a szükséges energiabevitel a folytatáshoz. A csúcskőhöz azért feljött mindenki kicsit körbenézni. És ha már ott voltunk, készült pár klassz csapatfotó is.

A Rakodóhoz a sípályán zúztunk le. Én voltam a "festék", a többiek jöttek utánam, ki ahogy tudott, avagy mert. Miután mindenki egy darabban leért, a P3-on folytattuk. A börzsönyi "Spartacus-ösvény" most is elképesztően klassz volt, mind tekerés, mind látvány tekintetében. Az Oltár-kőnél el is időztem pár percig és lőttem egy-két képet, mielőtt a többiek után eredtem.

A Három-hányástól a Csóványosra vezető utat végig kitekertem, bár kétszer megálltam 1-1 percre a nyugodtabb oxigén felvétel érdekében. És mivel legutóbb kihagytam, most muszáj volt legyűrnöm a kilátó tetejére felvezető 133 lépcsőfokot. Nagyon megérte, a szikrázó napsütésben páratlan panoráma nyílt az egész Börzsönyre. Egészen a Dunáig el lehetett látni, akárcsak a Nagy-Hideg-hegyről.

Ahogy azt korábban a turistaháznál megbeszéltük, a Csóvitól a zöld jelzést követtük, ami erősen vigyorgós (és kapaszkodós) DH szekciónak könyvelhető el. Kis híja volt, hogy beleszaladjak az 50-be, de hát ha az embert megüti az andrenalin, hajlamos nem fékezni...

Folytatásként a múlkori menethez hasonlóan a K4 következett, bár sikerült benéznem a balos útelágazást, így még vagy 400 métert zúgtunk lefelé a jelöletlen dózeren, mire észbe kaptam. Szerencsére tényleg csak keveset kellett visszamászni a helyes útig és az sem volt túl meredek.

A csíkra állás után olyan kétszáz méterrel indult is a single trail, köves, szűk kanyarokkal, egy-egy meredekebb szakasszal. A Dobó-bérc előtti rövid hegygerincen bevártam mindenkit. Egyrészt azért, hogy tudjam, mindenki sikeresen túlélte az első technikásabb lejtőzést, másrészt mert itt olyan kilátás van mindkét irányba, hogy nem lehetett nem lefényképezni. Zoliék elhúztak előre, de fent a Dobó-bérc tetején megvártak minket.

A Dobó-bérc után jött az, amit már nagyon vártam. Kövek, faágak, ez alkalommal vaskos avarral is megspékelve. Igazi orosz rulett, főleg azzal a tempóval, amit Attival és Zolival elöl diktáltunk. Most sajnáltam igazán, hogy nem hoztam a GoPro-t, megérte volna felvenni a hármas "üldözést".

A zúzdán leérve az aszfalton letáboroztunk, közvetlenül Királyháza előtt és vártuk, hogy a többiek is leérjenek. Közben Zoli ellőtte a nap aranyköpését, miközben azt ecseteltük, mennyire "durva" volt lejönni a K4-en: "Az őrangyalainknak ez jó kis asszertív tréning volt!" - ennél jobban le sem írhatta volna az élményt.

Királyházáról már nem volt más dolgunk, mint visszacsalinkázni Királyrétre. Erre az aszfalt és utána a Px jelzés tűnt a legalkalmasabbnak, fel a Foltán-kereszthez. Benne volt ugyan jó 350 méter szintemelkedés, de az aszfalton viszonylag könnyen és gyorsan haladtunk, a Px pedig a hangulatával tökéletes figyelemelterelés volt, míg a négy magaslat oldalában feltekertünk a Foltánig. Egyedül Ádám rottyant meg, a lábai felfelé menet többször sétát követeltek. A sor elejének nagy pirospont jár így utólag is, mert többször is bevártak minket. A Verebes-kaszálónál nem átallottak a meleg, délutáni napsütésben boldogan heverészni a fűben, míg Ádám felfelé szenvedett én meg kvázi önjelölt lelki támaszként jöttem szép lassan mellette.

A Foltánnál variáltunk egyet az útvonalon és a K4-et választottuk a K helyett, mivel a Vár-hegy kilátójába már senkinek nem akarózott túlzottan felmenni. Zoli ötlete hamar támogatókra talált, bár a K4 köztudottan jóval technikásabb lefelé, mint a sima kék. Csábítóbb volt a hamburger és a hideg sör a királyréti büfében. És hát azt kell mondjam, egy pillanatra sem bántam meg hogy én sem tiltakoztam. Olyat mentem lefelé, hogy áááááááá! Utolsóként indultam el a kereszttől, de nagyon hamar a sor elején találtam magam és onnantól küldtem, ahogy kifért a csövön. Jobban élveztem, mint a "Királyháza DH"-t. Az első letörés után, Tomi rutinosan eltűnt balra a dózeren, Gyulát viszont rábeszéltük a folytatásra. Szerintem az ötödik méter után megbánta, de azért leküzdötte magát mindenhol. Ha nem nyeregben, akkor tolva.

Mielőtt kiértünk az aszfaltra, még átcsapattunk a Szén-patakon, hogy az utolsó 20 méteren tüskés bokrok próbálják leszaggatni rólunk a ruhát, de ez már senkinél nem igazán ütötte meg az ingerküszöböt. Szerintem már csak a kaja és a sör lebegett mindenki lelki szeme előtt. És mivel a büfé még nyitva volt, meg is kapta mindenki amire épp áhítozott. Jót ejtőztünk a büfé előtti asztaloknál ülve, miközben hideg sört kortyolgattunk és méretes hamburgereket, hotdogokat tömtünk magunkba. Kell ennél jobb befejezés egy brutál jó bringázás után?

Képek: Google Photos

Video: Relive

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 40,7 km
Szint: 1278 m
Idő: 06:53 óra

2021. összes: 1404,58 km, 32631 m, 209:21 óra.

Feri hívott még pénteken, hogy lesz-e tekerés hétvégén. Én meg szinte gondolkodás nélkül rávágtam, hogy bár a szombati programfüzet már betelt, vasárnap mehetünk egy kört. Az útvonalon nem is nagyon gondolkoztam szombat estig, aztán estefelé nekiálltam a Mapsource-ban rajzolni. És közben rájöttem, hogy idén még nem jártam Prédikálószéken. Szóval, a cél rögtön adott lett, csak az oda- és visszautat kellett a térképre vésni. Végül három verzió került a gdb fájlba, de a realitástokat figyelembe véve (értsd idén nem sok szint került még a lábaimba) a legkevesebb szintet magába foglaló, "kummantós" útvonal mellett döntöttem.

A Hosszú-hegyig így a szokásos UVH - Aranyhegy - Üröm - Pilisborosjenő - (Koo) Csobánkai-nyereg útvonalon tekertünk el, szépen elsunnyogva a Kevély alatt. Az, hogy Feri sokkal jobb formában van nálam, már az aranyhegyi aszfaltos emelkedőn kiderült. Úgy ment el felfelé, mint akit zsinóron húznak. És ez a hendikepem minden emelkedőn ugyanígy megvolt.

A hosszú-hegyi dózer most sem lett a kedvencem, valahogy nem szeretek felfelé zötykölődni rajta. Ahhoz meg sajna puding vagyok, hogy az egyenetlenségeket úgy-ahogy kisimító 20-25-ös tempóval nyomjam végig az átlag 5%-os emelkedőt.

A Szántói-nyereg felé gurulva dobtunk egy jobbost a Som-hegyi turistaházhoz. A rövid pihenő alatt meglepetten konstatáltam, hogy a Garminról hiányzik a TuHu térkép, így a kevésbé átlátható OpenMTBMaps-on próbáltam kisilabizálni, hogyan lesz a legegyszerűbb a turistaháztól a Pilisszentkereszt átellenes végében haladó K+ jelzéstre átgurulni. Végül nem sokat kecmeceltem, az aszfaltot választottam.

Feri ezúttal is előre ment, hogy aztán a K+ helyett végig az aszfalton tekerjen fel Dobogókőre. Én pedig szépen megküzdöttem a K+ akadályaival. Mert volt úton minden, süppedős laza, ámde meredek talaj, focilabdányi kövek, belógó tüskés susnya, meg ezek végtelen számú variációja. Úgyhogy nem is erőltettem a mindenhol feltekerést, a problémásabb szakaszokon szépen leszálltam a nyeregből és inkább toltam a Bálnát. Így aztán Feri 10-15 perccel hamarabb fent volt a Matyi büfénél, mint én.

Mire felértem, már eléggé éhes is lettem, jól esett a hatalmas zsíros deszka és a túrós rétes, amit magamba toltam. Feri mindeközben meg evett nyamvadt kis Sport szeletet.

Jóllakottan az életkedvem is hamar visszajött, hát még hogy kajálás után jópár percig még süttettük magunkat a napon. Merthogy kajálás közben az árnyékban ücsörögve, a metsző széltől majdhogynem dideregtünk. Hiába, talán Jandi mondta azt az örök érvényű igazságot, hogy Dobogókőre mindig fázni jövünk.

A sípályánál volt némi kísértés, hogy azon (vagy mellette) leguruljunk a sípálya aljában elkanyargó aszfaltútra, de inkább tartottuk magunkat a tervhez és az antenna torony melletti Kc-n gurultunk le az öreg-vágási elágazáshoz. Már ez sem rossz lejtőzős szakasz, de a P3 azért sokkal frankóbb. Bár - mint utólag kiderült - Ferinek erről teljesen más a véleménye, ő pár alkalommal inkább sétált lefelé a bringa mellett. Pedig szerintem nagyon lendületesen, jó ritmusban lehetett lejönni az amúgy elég meredek lejtőn.

A sarkos véleménycserénket követően szépen elgurultunk aszz aszfalton a Király-kúti-nyeregig, majd a Feri ismét jól állva hagyott a dózeren felfelé. Persze mindig bevárt, de azért eléggé demoralizáló volt, hogy mennyivel gyorsabb felfelé. Nem beszélve az elektromos-túrabringásokról, akik kényelmesen felegyenesedve, erőlködés nélkül pedálozva 20+-os tempóban poroztak el mellettünk. Ám míg ők a kihívást nem jelentő kerülőúton tekertek fel Prédikálószékre, mi végig a P3-on mentünk, véletlenül sem kihagyva a "siratófalat". A hármas útelágazástól valahogyan én keveredtem előre, de a siratófal aljában bevártam Ferit, hogy megnézzük egymás küzdését. Meg persze, hogy szusszanjak egy rövidet a "fal" megmászása előtt. A rövid várásból aztán majd' öt perc lett, mert folyamatosan jöttek le és mentek fel a gyalogos turisták, így sosem volt teljesen tiszta a "pálya".

Aztán Feri végül nekidurálta magát, de csak a második fáig jutott. Bár szerintem nem is erőltette agyon a dolgot. Én meg eleget pihentem rá, úgyhogy csont nélkül behúztam a technikás emelkedőt elejétől a végéig. Igaz, a tetejére érve a fülemen is levegő után kapkodtam. A satnyaság, na.

Prédikálószék még mindig klassz, de mióta a kilátó megépült, kicsit sok az ember. Csak remélni tudom, hogy a tavaszi keltike szőnyeget nem teszik teljesen tönkre pár év alatt. Nem is időztünk sokáig, pár kép, plusz a további irány (P+, Kisrigó) megbeszélése után elindultunk lefelé. Feri végig mellettem, mögöttem gurult, mégis "elfelejtett" lekanyarodni balra a dózerről a P+-ra. És mivel a két út nem ér később össze, itt el is vesztettük egymást (másodszor a dobogókői mászás után). Megpróbáltam többször is hívni, de vagy neki, vagy nekem nem volt épp térerőnk. Abban biztos voltam, hogy a dózerről már nem jön vissza, hanem valószínűleg legurul az aszfalra és azon meg le Dömörkapuhoz. Viszont én meg elég sok időt elvacakoltam amíg vártam, hívtam, úgyhogy esély sem volt, hogy utólérjem a hosszabb útvonalon. De ha már ott voltam, legalább alaposan kiélveztem a lejtőzés minden másodpercét. A P+ eszméletlen klassz a Kisrigóig még úgy is, hogy a Tövises-hegy alatti kerülőút rendesen be van már nőve. A kéken végiglejtőzni a Kisrigótól Dömörkapuig meg a P+ méltó párja. Ami meglepett, hogy a Kisrigótól lefelé a fahídig több kisebb ugratót is építettek a turistaútra, ami bár jópofa, de nem biztos, hogy a legjobb ötlet.

Dömörkaputól aztán már én is aszfalton gurultam. Szentendrére beérve nagy nehezen sikerült telefonon elérni Ferit (valószínűleg egyszerre hívogattuk egymást) és megbeszéltük, hogy a 11-es és a patak találkozásánál mi is találkozunk. Csak az nem derült ki elsőre, hogy én a Bükkös-patakra gontoltam, ő meg a Dera-patakra. Végül csak sikerült belőni a pontos helyet, úgyhogy Szentendre határától már együtt tekertünk hazáig.

Nagyon klassz kört kanyarítottunk és bár a tempó nem volt a legacélosabb (leginkább részemről), a távval és a szinttel is elégedett vagyok. Csak kicsit sűrűbben kéne ilyeneket menni.

Képek: Google Photos

Videók: Relive & Youtube - Pepe és a "siratófal"

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 84,22 km
Szint: 1226 m
Idő: 07:10 óra

2021. összes: 1363,88 km, 31353 m, 202:29 óra.

Domival kiugrottunk egy napra a szomszédos Ausztria hozzánk talán legközelebb eső bringaparkjába, hogy kipróbáljuk az Unternberg melletti Wexl Trails pályáit.

Bő három és fél órás autózásba telt odaérni, mivel egy elvétett leágazás után a Waze igencsak keskeny és kanyargós (bár meg kell hagyni, baromira élvezetes) hegyi utakon vezetett el a célig. A kocsiból kikászálódva rögtön láttuk, hogy nem lesznek kevesen a hegyen, a háromszintes nyitott parkoló csurig volt autókkal, köztük néhány magyar rendszámúval is.

A napijegyekhez alig öt perc sorbanállás után hozzájutottunk. A szépséghiba annyi volt, hogy csak félnapos (délelőtti) jegyet kaptunk, az egész napra szólót már nem osztották. Mindezt délelőtt 9:50 körül, a jegyünk pedig 13:00-ig volt érvényes. Mint később kiderült, ez nem volt igazából probléma, ebédidő táján simán tudtam hosszabbítani és csak a félnapos és egész napos jegy különbözetét kellett kifizetnem. Szóval, első aggodalmammal ellentétben nem húztak le kétszer két teljes árú félnapos jeggyel.

Viszont a vendéglátó "ojjektumok" alapvetően készpénzesek, a bárban lehet 10 eurós költés fölött kártyával fizetni. Amúgy infrastruktúra tekintetében minden van, kaja, pia, bringakölcsönző (sisakot, protektorokat is lehet bérelni) és szerviz, bobpálya, gyakorlópályák kicsiknek és kezdőknek, és persze ott vannak a "nagypályák". Singletrail, Flowtrail, Jumptrail, DH line, Uphill flowtrail és panorámautak.

Sajnos a lift viszonylag rövid, csak 1050 méter környékére visz fel. Amúgy meg trükkös jószág ez a csákányos(?) felvonóból kialakított "easyloop" rendszerű, stucniba kapaszkodós rendszer. Mivel a terep felfelé sem egyenletesen emelkedik, a bringa néha begyorsul és "alászalad" a rúdnak egy-egy síkabb szakaszon, hogy aztán a meredekre érve jól megrántson és megemelje a binga elejét. Az első alkalommal alaposan meg is lepődtem, amikor kerékre állt a bringa, de aztán gyorsan rámarkoltam finoman a hátsó fékre, hogy folyamatosan lent tartsam a földön a Bálna elejét. Lehet, hogy csak én ülök a bringán nagyon hátul lévő súlyponttal, mert Domi nem panaszkodott, hogy rakoncátlankodna alatta a Kona.

Szóval, ahogy mondtam (írtam), a lift nem visz fel a csúcsra, hanem csak kb. félútig, a Flowtrail 80 méterrel fentebbről, a "Sup station"-től, a Singletrail pedig még fentebbről, az Almrauschhüttétől indul. Mi a nap túlnyomó részében a kényelmesebb utat választottuk és a felvonó felső állomásától indultunk, de pár alkalommal feltekertünk a Sup station-ig, hogy minél többet lehessünk a pályákon és minél kevesebbet várjunk a sorunkra a liftnél.

Mert hát a lift legnagyobb hátránya, hogy egyszerre egy ember (illetve bringa) tud a felvonóba kapaszkodni, ráadásul elég ritkásan is vannak a rudak a drótkötélre aggatva, úgyhogy 20-30 perces sorbanállásra simán lehet számítani egy szebb hétvégi napon.

Mindent egybevetve klassz napot zártunk, pedig csak a single és flow trailt váltogattuk. A jump és DH line a következő alkalomra maradtak, akárcsak a panoráma trailek. Gyakorlásnak viszont tökéletes volt a két "kezdő" pálya is. Hogy mennyire, az a képek és a videók szerintem tökéletesen visszaadják.

Képek: Google Photos

Videók: Wexl Flowtrail & Singletrail

Track(ek):
1. Garmin vs. Strava (Flow)
2. Garmin vs. Strava (Single + Flow)

Táv: ~25 km
Szint: ~400 m
Idő: 06:00 óra

2021. összes: 1279,66 km, 30128 m, 195:19 óra.

Gergő dobta be a "Mennyünk má' tekerni" csoportba a szerda délutáni gurulás témáját és én rá is ugrottam azonnal, mivel a szokásos szerda délutáni közös program Domival ezúttal elmaradt. (Fene a jó dolgát, hogy ő meg Ausztriában bringázik!) Az útvonalat már én szállítottam, egy dupla kört terveztem a Kevélyre, első sorban azért, hogy végre kipróbáljuk a híres-hírhedt Kanada trailt az Ezüst-Kevély déli oldalában. Én egy picivel nagyobb kört terveztem, mint ami végül sikeredett, de annyi baj legyen, így sem volt rossz!

Bár én ezen a délutánon nem igazán éreztem a bugit a lábamban. Kicsit későn, fél hat után indutunk el a Rómairól, aztán addig csalinkáztunk a kis utcákon a Kevély felé, amíg Csillaghegy és Üröm helyett Budakalászon találtuk magunkat. Így aztán a piros helyett a zöld turistaúton támadtuk be a hegyet. Már Budakalászról kifelé konstatáltam, hogy ez ma nem az én menetem lesz. Leginkább betudhatóan, hogy a napok-hetek óta tartó hőség miatt totálisan kialvatlan és az ebből eredően állandó fáradt vagyok. Na de nem mentegetőzni akarok, Gergő jobban bírta a felfeléket és pont. Én meg csak kapaszkodtam utána a jelöletlen erdei utakon. Merthogy a hegy tövében letértünk a zöldről és megpróbáltunk kevésbé meredek, alternatív útvonalat keresni. Ez sikerült is, de az utolsó 150-200 méteren így is tolattyúztam.

Miután felértünk a P4-re, nyomtunk egy dupla balost (először a jelöletlen erdei utacskáról a P4-re, aztán a P4-ről a P-re) és szinte azonnal ismerős arc kerekezett szembe velünk. Méghozzá a Totalcar egyik oszlopos tagja, Sturcz Anti. Én csak ráköszöntem, de Gergő abban a szent minutumban meg is állt, ahogy Anti is. Szóba elegyedtünk, aztán megkértem, hogy HMCS (helyi-menő-csávó) lévén mutassa már meg, hol kezdődik Kanada. Ő erre felajánlotta, hogy végigvezet rajta, elejétől a végéig. Rendes csóka, na!

Hát, legyünk őszinték, részemről finoman szólva sem volt egy diadalmenet. Anti vezetett, Gergő próbálta követni, én meg kullogtam a sor végén, igencsak óvatoskodva. Alaposan elfáradtam felfelé, nem hiányzott egy ordas perec a tök ismeretlen terepen. Mondjuk tény, hogy ezen a "pályán" nem árt az erős helyismeret. Elsőre úgy-ahogy lebizonytalankodtam rajta, Gergő ügyesebb volt nálam. Anti meg türelmesen bevárt, magyarázott, mutatta mit és hogyan lehet, illetve kellene csinálni. Főleg a pálya középső szakasza trükkös, az eleje és a vége egész vállalható.

A pálya alján, a parkolóból rövid tanácskozást követően mindhárman elindultunk felfelé a második körre. Ez az én fejemben a pirost jelentette fel a Nagy-Kevély csúcsáig, de Anti felérve a pálya elejére meggyőzött minket, hogy inkább megmutatja a Kanada "light" nyomvonalát.

Felfelé amúgy a piros sziklakertjét Anti simán kitekerte (nem csak lefelé ügyes, de felfelé is jól bírja a srác), Gergő elég hamar elakadt, én meg szimplán nem bírtam szusszal és feltalicskáztam. Szégyen és gyalázat, de ez van. Volt már jobb is, lesz még jobb is.

A második Kanada körön kimaradt a két legmeredekebb lelépőt magába foglaló szakasz, helyette elcsalinkáztunk egy plusz kurflira és a macerás részek alatt csatlakoztunk vissza az eredeti csapásra.

A második kör végén a parkolóban Anti elköszönt tőlünk. Mi meg Gergővel - némi tanácskozás után és persze egy jó adag sör mielőbbi legurításának reményében - visszamásztunk a P-re (pontosan 55 méter szint a jelzett turistaútig), majd legurultunk a széles murván a sorompóig. Mire leértünk, már erősen lemenőben volt a Nap, a Csillaghegy fölötti erdős részen már igencsak kellett figyelni az ösvényen ránk leselkedő akadályokra. Mint kiderült, Gergő nem is ismerte a piros turistaút ezen szakaszát. Szerencséjére pont az élvezetesebb irányból próbálhatta ki elsőre.

Csillaghegyről átgurultunk a Római-partra, Gergő pedig meghívott két pohár jófajta sörre a Felliniben (vagy a mellette lévő sereldében?). Jó nagy dumálással zártuk a napot, este 11 óra után keveredtem haza.

Képek: Google Photos

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 24,62 km
Szint: 545 m
Idő: 02:47 óra

2021. összes: 1254,66 km, 29728 m, 189:19 óra.

Nem, Lukács Karolina nem egy nő (bár biztosan vannak jópáran, akiket így hívnak), hanem a mai bringázásunk két legélvezetesebb DH szekciója. Nevezetesen a Lukács-árok és a Karolina-árok. Viszont az a nagy helyzet, hogy ez a két, igencsak kellemes turista útvonal elég messze esik egymástól. És még messzebb van otthonról. Az odajutást ezúttal mégsem a lustább módon, autóval ejtettük meg, hanem nemes egyszerűséggel kitoltuk a bringát a kapun, felültünk rá és odatekertünk. Meg vissza. Mindezt háromfős csapattal, Feri, Gyula és én.

Reggel Feri átgurult hozzám, Gyulával az UVH-nál találkoztunk (konkrétan a hídon vár be minket). Szentendrére laza tempóban gurultunk át, végig a Római-parton, majd a Lupa melletti új bringaúton. Szentendréről a Bükkös-patak mentén kacskaringóztunk ki, Dömörkapuhoz már az aszfalton tekertünk fel. Érdekes módon könnyen ment a tekerés, az emelkedőt szinte meg sem éreztem. Eszembe jutott, amikor még a "pre-historic" időkben tavaszi bemelegítésként Prédikálószéket megcélozva tekertünk ugyanitt felfelé és Balázs már a Szentendre vége tábla előtti utolsó meredek emelkedőn teljesen el volt készülve. Dömörkapuig úgy kellett felimádkozni, hogy aztán onnan Bertók Attival együtt visszaforduljanak. Valahogy azóta kisebb lett a domb.

Dömörkapunál megálltunk egy rövid evés-ivásra, mielőtt rátértünk volna a Z+ jelzésre. A terv az volt, hogy minél többet haladjunk közvetlenül a Bükkös-patak mentén, illetve minél gyakrabban keresztezhessük. Ez olyannyira sikerült is, hogy már az első lehetőségnél a keresztezés helyett a mellette haladást választottuk, letérve ezzel a jelölt útról. Csakhogy a jelöletlen út meg hamar elfogyott és konkrétan a patakmederben találtuk magunkat. Persze kétségbe nem estünk, szépen, toronyiránt kievickéltünk a jelzett ösvényre.

A tekerés így is csak néháy tíz méter erejéig lett egyszerűbb, azután már a jelölt út is trükkössé vált. Jó párszor kereszteztük a patakot és egészen vadregényes környezetben, ami persze tetszett nagyon.

A kék jelzésre áttérve már a megszokott terep fogadott. A haladás is tempósabb lett, de az igazi őserdei díszletek szerencsére maradtak körülöttünk. A Sikárosi erdészházhoz kiérve továbbra is maradtunk a kéken. Átvágtunk a Sikárosi-réten, majd a kék és piros jelzés közös szakaszának végén - leginkább kíváncsiságból - jobbra kanyarodtunk továbbra is a kéken maradva.

Az első komolyabb emelkedő jött is hamar, először még rövidebb, kevésbé meredek formában, aztán már meredekebben, némi dzsindzsával fűszerezve, végül az aszfalt alatti utolsó 300-400 méteren bringatolós módozatban. Jól ki is tikkadtunk, mire felértünk az aszfaltútig. Én ki is feküdtem pár percre, amíg Feri és Gyula ettek-ittak. Hiába hoztam magammal két kulacs vizet, már nagyon a végén jártam, mivel a meleg miatt folyamatosan apadtak a tartalékok.

Szerencsére az aszfalttól kevésbé volt már meredek az út, az erdő is kicsit nyitottabb, ritkásabb lett. Az ismerős ösvényekre érve mindhárman megkönnyebbültünk kicsit és már csak a Matyi Büfé finomságai lebegtek lelki szemeink előtt.

A Matyi Büfében jól be is kajáltunk. Én előételként magamba tömtem egy meggyes rétest, amit aztán lefojtottam egy méretes hamburgerrel és kétszer fél liter limonádéval. Nem is volt kedvem megmoccanni se egy darabig.

Az első megmoccanás aztán egészen a parkoló melletti kék kútig tartott, ott feltöltöttük a kiszáradt kulacsainkat. Második megmoccanás gyanánt elgurultunk a kilátóig és belőttük a tervezett útvonal következő nevezetes pontját, a Rám-hegyet.

Mielőtt megindultunk volna a sárgán lefelé, még kinéztünk a Rezső-kilátóhoz. Onnan viszont már tényleg nem volt más, csak a lefelé. A sárga felső szakasza (értsd az aszfalt fölötti részek) igencsak kapaszkodós. Tulajdonképpen egy méretes kövekkel teleszórt, esőktől szétmosott árok, amiben nem igazán van ideális nyomvonal. Inkább a "csak éljük túl" típus, mintsem az élvezetes.

A pilismaróti aszfalton nyomtunk egy jobbost és kilátogattunk a Rám-hegyre. Feri és Gyula voltak olyan lusták és fel sem hozták végig a bringákat. Persze, mert nem akarták fölöslegesen fel és le is tologatni a gépeket. Hiába mondtam nekik, hogy lefelé sima ügy nyeregben is. Szóval, körbenéztünk, fotóztunk, megsimogattam a Ferenczy-sziklát, végezetül megmutattam a fiúknak, hogyan is kell levonulni bringával a hegyről. Követőre persze nem akadtam.

A Rám-szakadék tetejéig a Z4-en gurultunk vissza. Itt ágazik el lefelé a Z és az S jelzés. Mi természetesen az utóbbit választottuk és megint nem csalódtunk. Az Árpádvár oldalában és a Lukács-árokban végiggurulni frenetikus volt megint. Szégyen, hogy hét évvel ezelőtt jártam erre utoljára. És szégyen, hogy akkor még "lazán" ment a 2200 m szint.

Az élvezkedésnek persze rögtön jött a böjtje is, fel kellett tekernünk a Királykúti-nyeregbe. Ez általában nem szokott jól esni. Az "általában" itt leginkább a Téryk utáni hazatekerés részeként beiktatott Dömös - Királykúti-nyereg viszonylaton leküzdendő 350 m extra szint keserveit jelenti. Bár ezúttal a szint 250 méterre redukálódott, mivel nem Dömösről, hanem a Lukács-árok bejáratától indultunk. De így sem esett olyan jól. A monotonitást úgy próbáltuk megtörni, hogy Gyulával végigdumáltuk az utat felfelé menet. Feri már az elején elhúzott, hogy aztán a vége előtt párszáz méterrel várjon be minket.

A Királykútiból egyértelmű volt a lefelé irány, bár Gyula bepróbálkozott azzal, hogy ő inkább legurul az aszfalton. Egy röpke pillanat erejéig csábító is volt a 7-8 km laza gurulás Szentendréig, de egyben túl unalmas is lett volna. Így nem maradt más választásunk, mint az egyik nagy kedvenc, le a piroson a Sikárosig. Jó tempót lehetett menni rajta, nincsenek nehéz, trükkös szakaszok, az út is elég széles. Sőt, helyenként túl széles is lett az erdészeti tevékenységek folytán, az erdőirtásokról nem is beszélve. Nem kicsit lepett meg, hogy egy jó darabon eltűnt az erdő és csak a csonkok kandikáltak ki a földből.

Annak ellenére, hogy már mindenki fáradt volt (ki jobban, ki kevésbé), rávettem a srácokat, hogy a Tölgyikrekig még tekerjünk fel. A lázongásnak azért fennált a veszélye, mivel pont az elején (a lejtő alján) meredekebb a jelöletlen erdészeti út. Viszont az első száz-kétszáz métert leküzdve már kellemes meredekséggel emelkedik, miközben a panoráma is élvezhető.

A Tölgyikreknél jött a fekete leves, itt tudatosult Feriben és Gyulában, hogy hátra van még egy "aprócska" emelkedő a P+-on. De ha már ennyi szintet lenyomtunk és idáig tartottuk az útvonaltervet, nehogy már a végén kapituláljunk! A másik három lehetséges opciót (1. le a sárgán, majd fel Lajos-forráshoz, 2. A Lom-hegyen át a Z3-on le Lajos-forráshoz, 3. le a P-n Kiskovácsiba, a Holdvilág-árok aljába) gyorsan elvetettük és nekiveselkedtünk a "tényleg utolsó" emelkedőnek. Az eleje rögtön meredek, aztán lépcsősen még kapunk 3-4 kis lankásabb szakasz - rövid, meredek kaptató csomagot. Feriék a másodiknál már tolták a bringákat, én végig kitekertem egészen a Lom-hegyi murvás útig. Közben fent az ex katonai bázisnál keményen ment valami buli, zengett a tuctuctól a hegyoldal.

Miután bevártam Feriéket, legurultunk a széles murván és azzal a mozdulattal ráfordultunk a Karolina-árokra (aka P+). Ez a rövid lejtő elég trükkös, nagyon kell figyelni a kövekre és vízmosásokra, de baromi élvezetes. Az igazi örömködés viszont utána következett a Z+-on a Gyopár-forrásig. Elképesztően jó lendületes elejétől a végéig. Nem is csak nekem tetszett, Feri és Gyula is széles vigyorral az arcán ért le a forráshoz.

Itt még eldumálgattunk egy kínai e-bike-os sráccal (nem a srác volt kínai, hanem a bringa), aztán begurultunk Pomázra. Hazafelé ezúttal nem Budakalászon, hanem Szentendrén át mentünk és mivel porzott mindhármunk veséje, megálltunk egy kólára a lupai bringaút mellé kitelepült mini büfénél. A pesti oldalra a Megyeri-hídon gurultunk át és mievl nekünk is útba esett, szinte hazáig kísértük Gyulát.

A Fóti úti Lidl-től nem a szokásos Szilas-patak melletti úton tekertünk vissza a XVI.-ba Ferivel, hanem a vele párhuzamosan futó kétnyomos földúton. Ferinek akadt is egy rövid, de annál izgalmasabb afférja az út melletti lovardából rárontó nagydarab kutyával. Szerencsére személyi sérülés nem történt, ahogy anyagi kár sem keletkezett. De legalább jutott kaland az utolsó pár kilométerre is.

Annyi biztos, hogy egy nagyon jól sikerült túrát tudhattunk magunk mögött. Szerintem ezt Feri és Gyula is meg tudja erősíteni.

Képek: Google Photos - Lukács Karolina

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 92,24 km
Szint: 1327 m
Idő: 09:58 óra

2021. összes: 1230,04 km, 29183 m, 186:32 óra.

Hétfőtől vasárnapig a Mátrában, Fallóskúton hédereztünk. Az első pár napban Domival kettesben, aztán csütörtökön délelőtt a tesóm is csatlakozott hozzánk.

Fallóskút - Lajosháza

Domival kettesben gurultunk egy rövid, de annál izgalmasabb (és fárasztóbb) kört. Fallóskútról a Z3-on felmásztunk Bagolyirtásra, majd tovább gurultunk le a Z-n Mátraszentimre felé. A falu határában felkanyarodtunk a P-n a "vörös erdőbe" (S.T.A.L.K.E.R. fanoknak biztosan ismerős a név). Áttekertünk a gyönyörű bükkösön, átgurultunk a főúton és rákanyarodtunk a jókora sátortáborral körbe települt P+ jelzésre.

Szuperjót lejtőztünk jókora szakaszon. Kacskaringós, nem túl meredek lejtésű, itt-ott kövekkel, gyökerekkel, pár bedőlt fával (amiket simán nyeregben átvittünk) nehezített ösvényen irtózatosan jól szórakoztunk. A Szalajkaház felé elágazó S+ után a P+ kiszélesedik, ezen már kevésbé volt izgalmas végiggurulni. Viszont utána az S-S4 megint egy izgalmas lejtőzést tartogatott Lajosházáig.

A kisvasút megállójában lévő padokon alaposan bekajáltunk, mielőtt nekivágtunk a hazafelé vezető Z+ hosszú emelkedőjének. A Nagy-Völgyi turistaút a régi mátrai erdei vasút nyírjesi vonalának mentén halad, így hol a régi talpfák maradványain zötykölődünk, hol az elbontott, vagy elmosott hidak maradványain keltünk át, többször is keresztezve a Gyöngyös-patakot.

Alaposan el is fáradtunk (legalábbis én), mire felértünk a Görgői út aszfaltcsíkjára. Mivel az itt megejtett tápolással az utolsó falat kajánk is elfogyott, Galyatető helyett közvetlenül Mátraszentimrét vettük célba. Jópár kilométer lájtos felfelé tekerés után elértük a Bőgős-rétet, ahonnan Mátraszentimrére a P-n, a Darázs-hegyet megmászva jutottunk át.

Mátraszentimréről (ahol hétköznap lévén egy épkézláb étterem sem volt nyitva) korgó gyomorral gurultunk át a Z-n Bagolyirtásra, majd a Z3-on át Fallóskútra. Szerencsére a célban a hűtő tele volt mindenféle földi jóval, úgyhogy a jól megérdemelt kajálás a túra végén természetesen nem maradt el.

Én pedig nem kicsit voltam büszke Domira, hogy milyen ügyesen, szinte profi módon terelte végig a Konát az ösvényeken és küzdötte fel magát az emelkedőkön a nem kevés szintet is magába foglaló közel 30 km-en.

Képek

Garmin vs Strava

Táv: 29,54 km
Szint: 796 m
Idő: 03:54:47 óra

Fallóskút -Szalajka ház

Ez a szombati kör a keddihez hasonlóan indult, megint kiélveztük a P+ jelzés izgalmas ösvényét lefelé, de immár óriási helyismerettel felvértezve a P+ alsó, kissé uncsi részét kihagytuk és az S+ jelzésen csapattunk le a Szalajkaház irányába. Tesóm végi túlóvatoskodva araszolgatott lefelé mindenhol. Ott is, ahol egyébként bátrabban lehetett csapatni. Az S+-nak éppcsak nekilendülve mondtam neki, hogy ne menjen ilyen lassan, mert előbb-utóbb fog zakózni. Ez az előbb-utóbb a gyakorlatban az előbbet jelentette, mert a tizenötödik méterénél valahogy sikerült megakasztania az első kereket egy, a turistaúton párhuzamosan(!) fekvő max. 20 centis ágdarabban és méreteset bukfencezett félig a kormány fölött a jobboldali füves borulózóna kellős közepébe. Felülve nyögött egy fájdalmasat, aztán rájött, hogy semmi baja és elröhögte magát, majd feltápászkodott és folytattuk a lefelé gurulást. Viszont innentől már inkább előtte mentem...

A Szalajkaháztól nem a kijelölt turistautat követtük, hanem a széles dózeren indultunk el felfelé, hogy aztán néhány száz méter után egy éles balossal egy jelöletlen ösvényre fordulva felindianajonesozzunk magunkat a sárga jelzésig. A helyenként nyakig érő, itt-ott tüskés, szúrós susnyáson nem volt a legkellemesebb végigvergődni, de sárga jelzésű turistaútra kiérve sem fogadott túlságosan bíztató látvány. Az útnak az elénk táruló szakasza elég meredek volt, hatalmas kövekkel teleszórva. Szóval felfelé tekerhetetlen volt. Szerencsére csak pár 10 métert kellett tolnunk és felértünk a púp tetejére, ahol viszont egy csettintésre minden gond nélkül tekerhetővé vált a közben megenyhült meredekségű, kisimult és "akadálymentesített" ösvény. Persze voltak a phihentetőbb mellett meredekebb szakaszok is, de összessgében abszolút bringázható volt az út a Görgői út aszfaltjáig.

Az aszfaltra kiérve sem tértünk le az S-ről, a kijelölt úton folytattuk Galyatetőig. Útközben csak egy rövidke kitérőt tettünk Domival az Árpád-korból megmaradt Nyesettvár romjaihoz, hogy körbetekerjük a valamikori várfal tetején. Míg mi feltekertünk a várfalra, körbebringáztuk, majd visszagurultunk a keskeny és technikás ösvényen, a tesóm is felért az útelágazáshoz. Innen a Galyatető tábla már csak pár perc tekerésre volt, bár a felső parkolóhoz felérni még beletelt plusz bő negyed órába.

A turistacentrum éttermében alaposan bekajáltunk, miközben körülöttünk mindenfelé dörgött az ég és villámlott. El is nyújtottuk a pauzát bő egy órára, de a tápolás után még így sem igazán esett jól feltekerni a kilátóhoz. Igazából végül csak Domi tekert fel, én és a tesóm inkább felsétáltattuk a bringáinkat.

A kilátótól a K, illetve P jelzést követve átgurultunk Piszkéstetőre, majd a P-n le a Bőgős-rétre, utána pedig tovább szintén a P-n Mátraszentimrére. Közben Dominak még bőven maradt energiája némi trükközgetésre is.

Mátraszentimréről a Kq-n gurultunk vissza Fallóskútra, de útközben még megálltunk egy jó fél órára ásványokat keresgélni a Szentimre alatti "földtúrásban". És míg mi Galyatetőn megúsztuk az esőt, errefelé jó nagy zuhé esett. A kellemes esőszag őserdei páratartalommal izzasztott minket és alaposan össze is saraztuk magunkat, mire kissé már megfáradva visszaértünk a házhoz. De a mai is baromi élvezetes nap volt minden nehézsége ellenére.

Képek

Garmin vs Strava

Táv: 23,72 km
Szint: 930 m
Idő: 06:03:51 óra

2021. összes: 1137,80 km, 27856 m, 176:34 óra.

PS: Az egy hét képei (nem csak a bringázások) ebbe az albumba vannak összegyűjtve: Fallóskút Domival (teljes hét)

Kicsit pofátlanul szerveztem a mára tervezett bringázást. Ugyanis autóm épp nem volt (a kis BMW szervizben, a Jetta épp a tesómnál), én meg a Börzsönybe szerettem volna menni. Szerencsére KGabi és Duffy is bejelentkezett a menetre és mindketten írták, hogy szívesen felvesznek. Végül Duffy vett fel reggel, Gabival és Krisztával Nógrádon találkoztunk.

Nyitásként feltekertünk a várhoz. Nyilván a legmeredekebb útvonalon, csak hogy a reggel még kissé merev izmainknak ideje se legyen bemelegedni. Körbenéztünk fentről, lőttünk pár képet, aztán elindultunk a Királyrét feletti Várhegyet meglátogatni. Én ugyanis még nem jártam az új kilátóban és kíváncsi voltam rá.

Az útvonal Nógrádtól a Várhegyig szinte végig emelkedik, de csak nagyon pianoban. Egyedül az utolsó pár méter kilátóhoz fel meredekebb a kellemesnél egy hangyányival.

Felmentünk, körbenéztünk, dumáltunk, kajáltunk, ittunk, aztán legurultunk a királyréti büféhez. Szerencsére a Várhegyre a létező legkönnyebb útvonalon (Zoo, P3) mentünk fel és a legizgalmasabb útvonalon (Z3) gurultunk le. Királyréten tankoltunk a kulacsokba, én legurítottam egy extra kólát is.

Majd szépen elindultunk felfelé az aszfalton a Nagy-Hideg-hegyre. A parkolót elhagyva, a murvás erdészetin aztán elkezdtünk szétszakadozni. Gabi egyre inkább elnyúlt elöl, Duffy úgy-ahogy követte, én meg egyre jobban maradoztam le. A Magas-Tax előtt Duffy bevárt, úgyhogy az turistaházig hátralévő utat együtt küzdöttük végig. Mire felértünk, Gabi már ki is pihente magát. Viszont szilárd eledel már mindenkibe fért, úgyhogy berendeltünk három sztrapacskát az üdítők mellé. De bár ne tettük volna! Évről-évre egyre silányabb sztrapacskák készülnek a turistaház konyháján, de a 2021-es verzió messze alulmúlt minden eddigit. Konkrétan a tészta juhtúrót és tejfölt is alig látott, a szalonnáról, lila hagymáról nem is beszélve. Szánalmasan száraz és vacak ízű volt.

Ez a referencia, még 2013-ból, amit a Börzsönyi árvíznéző alkalmával tálaltak fel:

És ezt kaptuk most, 2021-ben (low budget változat):

Örökzöld slágert lehetne komponálni a különbségből.

Túllendülve a sztapacska keltette csalódáson feltekertünk az NHH csúcskőhöz (pontosabban csak én, Gabi elakadt a kezdő méterek meredek, köves talaján, Duffy meg inkább meg sem próbálta), aztán újabb fotózkodást letudva legurultunk a sípályán lefutó ösvényen a Rakodóig, majd a P3-on át fel a Csóványosra.

És innen jött a mai bringázás összes értelme, célja és élvezete, lefelé a zöldön és a K4-en Királyházára. Hatalmasat száguldottunk a Z-n, kövek és vaskos faágak között rodeóztunk a K4-en, miközben megcsodáltuk a Dobó-bérc panorámáját. Fúúú, leírni is nehéz micsoda vigyorgás és para volt rajtam egyszerre, ahogy a K4-en végigfűztem a Bálnát. Hiába a vaskos, 2.8-as gumik, iszonyatosan kellett figyelni, mikor melyik irányt választja az ember, melyik két kő között vág át, hogy utána ne egy harmadikba rongyoljon bele ezerrel, vagy esetleg egy vaskos letört faágra fűzze fel a bringát. A végén nem is azért álltam meg, hogy bevárjam Gabiékat, hanem mert konkrétan elfáradtam a terep folyamatos pásztázását igénylő koncentrációban. Nagyon durva volt, de iszonyatosan élveztem minden egyes méterét.

Királyházára legurulva már csak az az egy kérdés volt, hogy színezzük-e még egy kicsit az útvonalat, vagy simán csak tekerjünk fel az aszfalton a Závoz-nyeregbe és onnan vissza Diósjenőn át a kocsikhoz. Ha már lúd, legyen kövér alapon a színezést választottuk. Az aszfaltról a K4-et követve felmásztunk a Csánki-kerthez, majd a széles murván és az aszfalton lezúztunk Pénzásásig. Onnan pedig végigcsapattunk a kéken be Diósjenőre.

Nógrádig jó tempót nyomtunk, bár én a végére rendesen elfogytam. De közben (még Diósjenőről kifelé menet) jót somolyogtam Rossi eszembe jutott régi beszólásán, hogy (a tesóm) "Hátul az öreg nénivel versenyez."

Szóval, megint egy iszonyat jó (bár nem tipikus, mivel sár szinte semmi nem volt) börzsönyi túrát hoztunk össze! Egészségünkre!

Ja, a "Börzsönyi macsek" elnevezés a track alakjából jön, Duffy szerint ugyanis egy ülő macskára emlékeztet. :)

Képek: Google Photos - Börzsönyi macsek

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 51,46 km
Szint: 1409 m
Idő: 07:16 óra

2021. összes: 1084,54 km, 21630 m, 166:35 óra.

Ferivel és Domival elgurultunk a Bro'-Hill asztalos ugratóit kipróbálni. Dominak ez volt az első "nagyobb" távja, de igazából erőnléti szempontból abszolút nem volt gond, simán lenyomta oda-vissza. Feri meg adta a díszkíséretet, bár néhány kört ő is lenyomott pár kört a szépen rendbe tett pályán.

Inkább az evés-ivás volt problémás, mert a hőség miatt hamar kifogytunk a vízből és a fiatal úr fellázadt, amikor meglátta milyen meredek a Kocsis Sándor út fel az Erdőalja útig, ahol a környék egyetlen, általam ismert kék kútja van. Pedig csak az utolsó egyharmadán kellett feltekerni. Bár az is igaz, hogy persze ez a legmeredekebb szakasz.

Ha már ott voltunk, az alapos evés-ivás, kulacs töltés után elcsaltam őket az Erdőalja út Csúcs-hegy felőli végéig és egy jót száguldottunk lefelé a kék jelzésen. Én voltam oly szerencsés és lefelé menet 1-2 percen belül három bogarat is bekaptam. Nem, nem a számba, a jobb szemembe. Mind a hármat. Mondanom, sem kell, milyen kellemes volt, ahogy veretés közben egyik repülő rovar a koppan a szemgolyómon a másik után. A kínlódásomat látva Feri és Domi meg szenvtelenül közölték, hogy erre találták fel a bringás szemüveget. Jó, hogy mindketten ilyen együttérzők. :)

A lejtő aljából Óbuda felé fordulva ugyanazon az UVH - Körvasút sor útvonalon mentünk, mint amin a HHH alá megérkeztünk pár órával korábban.

Domit persze nem elégítette ki a bő 40 km-es karika, úgyhogy a Szilas-patak melletti bringapályán esetefelé még gyakorolta egy sort a pumpapályán tekerés nélkül körözést és a kisebb ugratókon az ugratást.

(Plusz pár videót még hozzácsaptam a galériához a vasárnapi sashalmi kiserdei gyakorlásról.)

Képek: Google Photos

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 41,84 km
Szint: 412 m
Idő: 04:28 óra

2021. összes: 1013,43 km, 24681 m, 158:26 óra.

Májusban és júniusban sem voltunk lusták, egy csomót bringáztunk Domival. Sőt, még Szandival is sikerült menni egy hosszabb és egy rövidebb szilas kört.

2021. összes: 797,30 km, 13108 m, 136:44 óra.

Előkészületek

Az idei PPdS szervezése nem volt egy egyszerű feladat. A tavalyi eleve elmaradt a Covid-19 miatt, de az ideinek a megszervezése körül is sok volt a bizonytalanság. A mi részünkről is (ki jön, ki nem, ki kit hoz "pluszban", szállás, hogyan utazunk, oltásigazolások, stb.) és a szervezők részéről is (lesz, nem lesz, milyen formában lesz). Aztán ahogy közeledett a júniusi időpont, egyre több infó csöpögött minden csatornán.

A nagy számú regisztrált résztvevő miatt az eseményt két hétvégére osztották szét és önkéntes alapon lehetett egy korábbi alkalomra átjelentkezni. De ez sem ment egyszerűen, mert első körben nem volt elég átjelentkező. A tracken is kellett változtatni, mert Svájc idén kiszállt a buliból, így nemcsak a Champéry-i lift aljában lévő sajt fondue-nek mondhattunk búcsút, de a regisztráció is átkerült a francia oldalra. Ebből kifolyólag a "start csomagokat" is a Pointe des Mossettes "hüttéjében" voltunk kénytelenek átvenni (és cipelhettük magunkkal egész nap).

A vírushelyzet folyamatosan enyhült, de a korlátozások feloldásáról, lazításáról csak az utazás előtti utolsó héten jött a döntés, így - bár Domi és Szandi is szívesen jött volna (a tesóm meg végig hezitált, ráadásul ő olyan oltást kapott, ami tőlünk nyugatabbra nem volt fent az EMA listáján) - egy huszáros vágással úgy döntöttem, a "kis család" itthon marad, csak én megyek a srácokkal. Ez a kiutazást is nagyban egyszerűsítette (és "olcsósította"), mivel öten kényelmesen elfértünk a szokásos módon kölcsönkért és -kapott kisbuszban.

Az egyetlen megmaradt nagy kérdőjel az időjárás volt, az előrejelzés alapján sajnos egész hétvégére folyamatos esőt jeleztek, sanszos volt, hogy óriás dagonyába és/vagy a szálláson döglésbe fullad az idei kiruccanás.

Meghátrálásról azonban már szó sem lehetett, már minden le volt zsírozva. És hát ha menni kell, akkor menni kell.

Kiutazás

Szerda éjfél előtt indultunk (legalábbis Miki és Gergő ekkorra ért oda hozzám). Felvettük a két Ádámot (én már félig aludtam közben) és meg sem álltunk Münchenig. Csízt valahol München mellett, az Autobahn egyik parkolójában vettük fel, vele egészült ki hat főre a brigád.

A "Rezsó Trafik" leghátsó üléssora minden, csak nem kényelmes. Az utolsó 4-500km-en kínomban már nem tudtam, hogy helyezkedjek, hogy ne nyomja se a combomat, se a hátsómat, se a gerincemet valamelyik vasdarab, ami átnyomódik a vézna szivacsozáson.

Szerencsére délután négy óra előtt pár perccel pedig már a szállásunk előtt áztunk az esőben. Bár kívülről a szakadó esőben elég gyászosan festett, belül azért eléggé rendben volt a kecó. El is foglaltam gyorsan az emeleti "lakosztályt", amihez saját fürdő és WC is tartozott. És mivel hely volt bőven, osztoznom sem kellett senkivel. Perfekt.

Pénteki menet

Pénteken hajnalban még javában zuhogott az eső, reggelre azonban csak a sűrű, kövér felhők maradtak a hegyek csúcsaira telepedve. Gyorsan el is nyelte a Planachaux lift kabinját a sűrű fehéres-szürkés tejföl a Croix de Culet-re felfelé. Fent mi lettnk a szendvicsben a hús, alattunk, felettünk felhők, körülöttünk kristálytiszta idő. A kék ég néha ki-ki kandikált a felhők sűrűjéből.

Az esőkabátok hamar felkerültek, mert hát nem volt épp melegünk. A kivétel MÁdám volt, aki a nap jó részét egy szál trikó-rövidgatya kombóban nyomta végig.

És ahogy számítani is lehetett rá, sár minden mennyiségben. Leginkább a híg, folyós fajtából, úgyhogy elég hamar nyakig borított mindenkit a barna trutyi. Megmondom szintén, nekem pár lejtmenet után elegem is lett belőle és a legsarasabb szakaszokon inkább csak pianoban csorogtam végig.

Délutánra aztán előbújt egy rövidke időre a Nap és az időközben három kétfős csapatra szakadt társaságunk részben újraegyesült a Les Lindarets-i kajálós checkpointon. Morzine-ba Csízzel, Mikivel és MÁdámmal együtt gurultunk át, Gergő és Ádám valahogy lekeveredtek Chatel-be és onnan már nem értek be minket a nap végéig.

Az utolsó liftek eléréséhez már a mi négyesünknek is sietni kellett, Gergőéknek hatalmas mázlijuk volt, hogy még épp fel tudtak jönni a hivatalos záróra után is tovább járatott felvonókkal.

Mindenesetre az utolsó hosszú murvás-aszfaltos száguldás nekem nagyon kellett, hogy pozitívba forduljon a dagonyázós nap mérlege.

Szombati lazulás

A pénteki nappal ellentétben ragyogó napsütésre ébredtünk és szerencsére ez nem változott az órák múlásával. Ennek örömére a délelőtt henyéléssel telt, amit Gergő Santa Cruzának "tubelessesítése" színesített. Viszont ebédelni a szemközti hegyoldalba látogattunk át. Miki és MÁdám a lustábbik énjüknek engedelmeskedve felbuszoztak a La Cantine des Rives-hez, négyen pedig felsétáltunk a Galerie Défago-n. A kaja nem volt olcsó (mit is várnánk Svájcban?), ellenben szerintem finom volt (legalábbis amit én ettem).

A szállásra visszaérve én még tekertem egy kört a falu keresztjéig, ahová MÁdám is elkísért. Közben Csíz és Gergő a szállás előtti játszótéren jógázott. Épp a "jógaóra" végére értünk vissza és MÁdám rögtönzött "head&shoulders" reklámjából fergeteges marháskodás kerekedett, amit persze videón is megörökítettünk az utókor számára.

A napot éjszakába húzódó fék légtelenítéssel zártuk. Ádám Trekjén másodszori próbálkozásra sikerült a tulaj által elvárt fékérzetet varázsolni, erre aztán Gergő is vérszemet kapott. Az ő Code-jával már kevésbé voltunk szerencsések, de annyira azért jó lett, hogy másnap reggelig még aludni is legyen időnk.

Vasárnapi menet

Vasárnapra nagyságrendekkel javult a sárhelyzet, egész élvezetes napot raktunk össze. De sajnos csak miután akaratunk ellenére áldoztunk a hegyistenek oltárán. Még szinte el sem kezdüka napot, amikor MÁdám a Pre La Joux lifthez levezető meredek köves és kanyargós hegyi úton behúzta a Fekete Pétert. Hatalmasat perecelt egy látszólag ártalmatlan helyen, arccal és vállal érintőre véve a talajt. A bringa egyben maradt, de ő sajnos feladni kényszerült a mai menetet. (Cserébe jópár sörrel alaposan eláztatva magát szórakoztatott minket este a szálláson, amíg be nem ájult az ágyába.) Komoly baja szerencsére nem esett, de ezt akkor még nem tudtuk, amikor a tinédzser korból épp csak kilépett mentősők betessékelték a szirénás autóba.

Megmaradt kompániánk viszont fergetegeset csapatott a hátralévő néhány órában. A Rochassonstól Csíz egy lejtmenet erejéig igazi, nagybetűs SERRENÉSt kerekített nekünk, miközben alternatív útvonalon prábáltunk visszajutni a felvonó lenti állomásához. Én közben egy lassú defektet is begyűjtöttem, úgyhogy a "People" line-on lenyomott egy kör után kényszerpihenőre küldtem magamat és vártam, hogy a bucira fújt hátsó gumiból mennyi levegő szökik ki, amíg a kifelé fröcsögö és lassan megszilárduló tej be nem tömi teljesen a lyukat. A kényszerpihenő alatt segítettem a korgó gyomromon is, remek carbonara spagettit toltam magamba, amíg Mikiék nyomtak még 1-2 kört. Egyedül Ádám vállalt velem szolidaritást, talán mert már ő is éhes volt egy pöttyet.

Les Lindaretsben én nem is kajáltam, de a többiek alaposan megtömték magukat. Kaja után az Avoriaz Bike Park pályáit vettük célba és kifulladásig nyomtuk a Seraussaix lift alatti 4-es és 8-as pályákon. Csíz, Miki és Gergő inkább a 8-ason repkedtek, Ádám és én a ritmusosabb, kellemesebb és könnyebb 4-esen élveztük ki a képességeink adta lehetőségeket. Legalábbis ami engem illet. A Bálnában lett volna jóval több is, a szük keresztmetszet én voltam. Hiába, nem születtem madárnak. A sokadik menet végére már mindenki rendesen érezte karját, combját, nyakát, vállát, ujjait. Kimaxoltuk a napot, semmi kétség.

Hazaút

Az elindulást nem kapkodtuk el, már csak azért sem, mert a bérelt bringákat még vissza kellett vinni a kb. 40km-rel arrébb lévő üzletbe. Ez azt jelentette, hogy a buszba bevágtuk a csomagokat, bérbringákat és a három milliomost, akinek volt pénze a bérlésre, mi pedig, akik saját bringákat koptattunk az elmúlt pár napban is (Ádám, Gergő, én) legurulhattunk aszfalton Montheyig. Szerencsére ragyogó napsütésben lejtőzhettünk végig Val-d'Illiez kanyargós főútján. A Montheybe leérés időzítése olyan jól sikerült, hogy Gergőék épp bementek reggeliért a helyi Aldiba, amikor Mikiék befutottak a busszal. Mivel így már volt kinek vigyázni a bringákra (rajtam kívül), elgurulhattam megnézni a szomszédos Alfa szalon felhozatalát. Épp egy fehér színű "racing" design fóliás Q4-et mozgattak a telepen belül. Hát kérem, annak az autónak - a négy hengere ellenére - olyan hangja volt, hogy majd lefostam a bokámat. Sajna az ember hamar elviharzott, miután leparkolta a gépsárkányt, úgyhogy nem volt lehetőségem megkérdezni milyen "hangrendszer" került a gyári helyére. Viszont a Garage Alize SA oldalán megtaláltam az akciós árú szépséget:

Visszaérve a buszhoz csak be kellett dobni a bringákat és már roboghattunk is hazafelé. Én - némi túlzással - kényelmesen elvoltam a hátsó traktusban egész úton. Münchenig Csíz vezetett, miután ő kiszállt, Gergő vette át a kormányosi szerepet és hazáig át se engedte. Éjfél előtt értünk Budapestre, gyorsan "kiszórtuk" a két Ádámot, majd én következtem. Éjfél után pár perccel már házon belülre is kerültem és egy jó nagy szunyával zártam az előző négy nap izgalmait.

Képek: Google Photos

Miki videói: Youtube Stargazerhu

Trackek:
Péntek: Garmin vs. Strava
Vasárnap: Garmin vs. Strava

Táv: 91,49 + 82,80 km
Szint: 5776 + 5385 m (ennek persze bő 80%-át lifteken ülve abszolváltuk)
Idő: 05:52 + 05:06 óra

2021. összes: 971,59 km, 24269 m, 155:51:57 óra.

Duffyval és Petivel elég kemény menetet nyomtunk le, a nap végére mindenki alaposan megrogyott. Ferit pedig elvesztettük még a Trézsi-forrásnál a Pilis lábánál. Na de kezdjük az elején...

Szóval, négyen sorakoztunk fel az UVH kockánál vasárnap reggel. Duffyra várni kellett egy keveset, addig Feri és én összeismerkedtünk Petivel, aki megérkezésünkkor kicsivel arrébb várakozott gyanús módon. Mint hamar ki is derült, őt Duffy szervezte be és őszintén szólva négyünk közül messze ő tűnt a legfittebbnek és legalkalmasabbnak a kitűzött feladat teljesítésére.

Duffy megérkezése után nem is vacakoltunk sokáig, keresztülvágtunk a Mocsárosdűlő ösvényein, majd a Rókahegyet az Aranyhegy oldalából közelítve másztuk meg. Azt már itt éreztük, hogy nem fogunk fázni ezen a szép, verőfényes napon. Mire a Kő-hegy murváján felküzdöttük magunkat az Ezüst-Kevély árnyékot adó fái közé, én konkrétan úgy éreztem magam, mint Richard B. Riddick, amikor kis csapatával a Crematoria felszínén végigrohanva épp csak megmenekült a felkelő Nap mindent felperzselő, gyilkos sugarai elől.

Az Ezüst-Kevélyen végigtekerni és a Nagy-Kevély oldalában a P4-en végigsasszézni szinte felüdülés volt. Én a magam részéről megveregettem a vállamat, hogy a legtrükkösebb részeket is ki tudtam tekerni a P-n felfelé. Persze a P elején kellett némi lelki rákészülés, mert azért az első szakasz még mindig elég meredek és trükkös. A túloldalon, a Kevély-nyereg felől érkező kéken lefelé hatalmasat zúztunk, sűrűn kerülgetve a vízmosásokat és folyamatosan keresve az ideális ívet, de a lejtő aljában nem győztem vigyorogni, annyira élveztem.

A hosszú-hegyi dózer nekem még mindig mumus, az egész nap folyamán talán itt éreztem a legerőtlenebbnek magamat. Pedig alapvetően jó lehetett haladni rajta. Aztán a Trézsi-kúthoz mégis én értem fel legelsőként és meglepő módon utolsóként Feri ért fel. És sajnos mindennemű furfangos rábeszélés, győzködés ellenére itt ő hátraarcot is fújt. Neki mára sok volt ebben a melegben, inkább hazafelé vette az irányt.

Így hárman maradtunk a Pilis irányába állított bringákkal. Felfelé nem voltam túl acélos, de azért próbáltam haladni. A kedvenc "kilátóteraszomat" nagyon nem volt kedvem otthagyni, Duffyék után jó egy perccel indultam csak el. Szerencsére bevártak a szerpentin tetején. A kilátóhoz nem mentünk fel, egyből a Fekete-kő felé vettük az irányt, végig a Z jelzésen, aztán a Z3-on le a Peták-pihenőhöz, ahonnan még mindig pazar a panoráma a Pilis északi vonulatára és Pilisszentlélekre.

A Pilis-nyeregbe lefelé kicsit furcsán viselkedett a bringa, de csak valamivel később álltam meg. Akkor is inkább evés céljából, mert már kezdtem eléhezni. És az egyik Aptonia szelet majszolása közben, a földön fekvő bringámat vizslatva tűnt fel, hogy a hátsó lengőkar alsó bekötési pontjánál a tengely olyan furán kifelé áll az egyik oldalon. És igen, a másik oldalon meg már csak egy hajszálnyi tartotta a lengőkart. Valahogy lelazult a szorító csavar, a tengely meg elkezdett kicsúszni a helyéről. Úgyhogy az evést rögtönzött szervizelés követte. Duffyék vissza is jöttek, hogy mi történt, merre vagyok már. Bár segíteni nem tudtak, mert már szinte meg is voltam a tengely helyrerakásával, azért még pár percet elsztorizgattunk továbbindulás előtt.

A Fekete-hegyi kulcsosháztól Kesztölcig gyakorlatilag csak gurultunk, fantasztikusan klassz ösvényeken. A Pilis vonulatának páratlan látványát magunk mögött hagyva, Kesztölc peremét érintve, a kék turistajelzést követve folytattuk az utat Dorog irányába. A sík, homokos, csúszkálós, de haladós és amúgy egész hangulatos turistaúton gyorsan elértük a 10-es utat. Az OMV kúton újabb pihenőt tartottunk, feltöltöttük az alaposan megcsappant vízkészleteinket.

Most már csak a túra végcélja, a Nagy-Gete volt előttünk. Bár fáradtak voltunk mindhárman, a megfutamodás szóba se került. Továbbra is a kék jelzést követtük, de Dorogot elhagyva jöttek a meredekebb emelkedők. Én az egyik húzósabb kaptatón kapituláltam is, az utolsó 100 méteren feltoltam a bringát. Aztán egyszer csak ott voltunk a Gete lábánál és szinte csalogatóan lankásnak tűnt az út felfelé.

És tényleg nem volt tekerhetetlen a terep, de azért kellett taposni a pedált. A Gete-hegynél tartottunk is egy kis pauzát, lőttünk pár képet, aztán folytattuk a csúcsig. A Nagy-Gete keresztje mellett ott voltak a lehetséges irányok az útjelző táblán és ez egy rövid gondolkodás erejéig el is bizonytalanított minket, hogy a késő délutánban nem lenne-e okosabb visszagurulni Dorogra és vonatra szállni. Végül meggyőztem Duffyt és főleg Petit, hogy folytassuk a tervezett útvonalon, úgyis "Innen már csak lejt!".

Ez tulajdonképpen igaz is volt, de a Nagy-Gete meredekebbik oldalán leszöcskézni a kéken azért nem volt az a másodpercek alatt letudható, sima ügy. Olyan keskeny, szűk volt az ösvény és néhány tíz méter után olyan meredek is lett, hogy egy darabon le kellett szállni a nyeregből. Erre őszintén szólva már nem emlékeztem az uszkve 11 évvel ezelőtti Gerecsei Tikkasztóról, de az utána következő köves lejtő még élénken élt az emlékeimben. A "getei sziklakert" most is megvolt végig nyeregben, bár nagyon kellett sasolni, melyik méretes követ melyik irányból kerüljem, hogy se a vízmosásba ne csússzak be, se a következő kőnek ne menjek egyenesen neki. Duffyék sokkal óvatosabbak voltak nálam, nem is láttam őket sehol, amikor megálltam lőni pár fotót a "csodás" terepről.

A turistaút egy széles, enyhén laza talajú földútba torkollott, amin mi egy éles balossal Annavölgy irányába fordultunk. Az út enyhén, de folyamatosan felfelé haladt. Duffyval meg is állapítottuk, hogy ez igazából a másik irányból eszelősen csapatós lenne. Egy-két km után kiértünk a fák lombjai alól a nyílt terepre. A késő délutánra sokat enyhült a napközbeni hőség és a szántóföldekkel szegélyezett széles, döngölt, hófehér utakon végre tisztességes tempóban tudtunk haladni. Közvetlenül Sárisáp előtt az út beszűkült két "fal" közé, ahol nekem sikerült alaposan megkergetnem egy épp arra bóklászó cirmost. Szegény, olyan gyorsan iszkolt végig előttem, hogy csak úgy porzott utána az út, pedig a lába szinte nem is érte a földet. Aztán az első lehetőségnél, ahol már lankásodott a partoldal, ki is rongyolt balra, így úszva meg az "üldözős" kalandot. Duffy meg mögöttem végigmozizta az egész jelenetet. Volt is nagy röhögés, ahogy a főúthoz kiérve megálltunk bevárni Petit. Persze tudom, a cicának ez kevésbé volt vicces...

Sárisáptól a terepet felváltotta az aszfalt, próbáltunk a lehető leggyorsabban hazaérni. Az erőltetett menetnek meg is lett az eredménye, Peti az únyi buszmegállónál már totál ki volt purcanva. Szerencsére nagy emelkedők már nem voltak a hátralévő szakaszokon. A Garancsi-tónál, az Üvegtigris előtti pózolás közben már megkönnyebbülve tudatosítottuk magunkban, hogy Piliscsabáig már csak egy laza gurulás van hátra, ott pedig úgyis szépen vonatra szállunk.

A vonatra nem is kellett sokat várni, pont jó időzítéssel értünk oda. Talán ha 5-6 percet vártunk a piliscsabai állomáson. Azt hiszem, így is bőven kitettünk magunkért. Bár a napot jól elnyújtottuk a sok rövidebb-hosszabb megállással, a megtett táv és szint miatt nem kell szégyenkeznünk. Nem mellékesen igazán kalandos és élménydús napot tudhattunk magunk mögött.

Képek: Google Photos (feliratozva)

Trackek:
Garmin: Túra + haza
Strava: Túra + haza

Táv: 82,64+9,00 km
Szint: 1731+26 m
Idő: 11:22:12+00:29:34 óra

2021. összes:

Jutott pár rövidebb, de annál élvezetesebb tekerés áprilisra, amiket külön posztba nem emeltem ki, de azért érdemes megemlíteni őket:

2021. összes: 480,60 km, 8602 m, 103:03 óra.

Egy laza délutáni körnek indult, aztán lett belőle igazi serrenés, roma putrival, tüskés susnyában tolással, friss szántáson bringázással. De a Somlyó nagyon klassz, még ha nem is valami magas. Az ösvények rövidek, de izgalmasak, edzeni tökéletes. Én azért eléggé elfáradtam, Panna viszont még csak meg sem izzadt. Bár ő fele annyi súlyt sem cipel... :D

Képek: Google Photos

Track: Garmin vs. Strava

Táv: 48,74 km
Szint: 791 m
Idő: 03:48 óra

2021. összes: 464,23 km, 8514 m, 101:50 óra.