Duffyval és Petivel elég kemény menetet nyomtunk le, a nap végére mindenki alaposan megrogyott. Ferit pedig elvesztettük még a Trézsi-forrásnál a Pilis lábánál. Na de kezdjük az elején...

Szóval, négyen sorakoztunk fel az UVH kockánál vasárnap reggel. Duffyra várni kellett egy keveset, addig Feri és én összeismerkedtünk Petivel, aki megérkezésünkkor kicsivel arrébb várakozott gyanús módon. Mint hamar ki is derült, őt Duffy szervezte be és őszintén szólva négyünk közül messze ő tűnt a legfittebbnek és legalkalmasabbnak a kitűzött feladat teljesítésére.

Duffy megérkezése után nem is vacakoltunk sokáig, keresztülvágtunk a Mocsárosdűlő ösvényein, majd a Rókahegyet az Aranyhegy oldalából közelítve másztuk meg. Azt már itt éreztük, hogy nem fogunk fázni ezen a szép, verőfényes napon. Mire a Kő-hegy murváján felküzdöttük magunkat az Ezüst-Kevély árnyékot adó fái közé, én konkrétan úgy éreztem magam, mint Richard B. Riddick, amikor kis csapatával a Crematoria felszínén végigrohanva épp csak megmenekült a felkelő Nap mindent felperzselő, gyilkos sugarai elől.

Az Ezüst-Kevélyen végigtekerni és a Nagy-Kevély oldalában a P4-en végigsasszézni szinte felüdülés volt. Én a magam részéről megveregettem a vállamat, hogy a legtrükkösebb részeket is ki tudtam tekerni a P-n felfelé. Persze a P elején kellett némi lelki rákészülés, mert azért az első szakasz még mindig elég meredek és trükkös. A túloldalon, a Kevély-nyereg felől érkező kéken lefelé hatalmasat zúztunk, sűrűn kerülgetve a vízmosásokat és folyamatosan keresve az ideális ívet, de a lejtő aljában nem győztem vigyorogni, annyira élveztem.

A hosszú-hegyi dózer nekem még mindig mumus, az egész nap folyamán talán itt éreztem a legerőtlenebbnek magamat. Pedig alapvetően jó lehetett haladni rajta. Aztán a Trézsi-kúthoz mégis én értem fel legelsőként és meglepő módon utolsóként Feri ért fel. És sajnos mindennemű furfangos rábeszélés, győzködés ellenére itt ő hátraarcot is fújt. Neki mára sok volt ebben a melegben, inkább hazafelé vette az irányt.

Így hárman maradtunk a Pilis irányába állított bringákkal. Felfelé nem voltam túl acélos, de azért próbáltam haladni. A kedvenc "kilátóteraszomat" nagyon nem volt kedvem otthagyni, Duffyék után jó egy perccel indultam csak el. Szerencsére bevártak a szerpentin tetején. A kilátóhoz nem mentünk fel, egyből a Fekete-kő felé vettük az irányt, végig a Z jelzésen, aztán a Z3-on le a Peták-pihenőhöz, ahonnan még mindig pazar a panoráma a Pilis északi vonulatára és Pilisszentlélekre.

A Pilis-nyeregbe lefelé kicsit furcsán viselkedett a bringa, de csak valamivel később álltam meg. Akkor is inkább evés céljából, mert már kezdtem eléhezni. És az egyik Aptonia szelet majszolása közben, a földön fekvő bringámat vizslatva tűnt fel, hogy a hátsó lengőkar alsó bekötési pontjánál a tengely olyan furán kifelé áll az egyik oldalon. És igen, a másik oldalon meg már csak egy hajszálnyi tartotta a lengőkart. Valahogy lelazult a szorító csavar, a tengely meg elkezdett kicsúszni a helyéről. Úgyhogy az evést rögtönzött szervizelés követte. Duffyék vissza is jöttek, hogy mi történt, merre vagyok már. Bár segíteni nem tudtak, mert már szinte meg is voltam a tengely helyrerakásával, azért még pár percet elsztorizgattunk továbbindulás előtt.

A Fekete-hegyi kulcsosháztól Kesztölcig gyakorlatilag csak gurultunk, fantasztikusan klassz ösvényeken. A Pilis vonulatának páratlan látványát magunk mögött hagyva, Kesztölc peremét érintve, a kék turistajelzést követve folytattuk az utat Dorog irányába. A sík, homokos, csúszkálós, de haladós és amúgy egész hangulatos turistaúton gyorsan elértük a 10-es utat. Az OMV kúton újabb pihenőt tartottunk, feltöltöttük az alaposan megcsappant vízkészleteinket.

Most már csak a túra végcélja, a Nagy-Gete volt előttünk. Bár fáradtak voltunk mindhárman, a megfutamodás szóba se került. Továbbra is a kék jelzést követtük, de Dorogot elhagyva jöttek a meredekebb emelkedők. Én az egyik húzósabb kaptatón kapituláltam is, az utolsó 100 méteren feltoltam a bringát. Aztán egyszer csak ott voltunk a Gete lábánál és szinte csalogatóan lankásnak tűnt az út felfelé.

És tényleg nem volt tekerhetetlen a terep, de azért kellett taposni a pedált. A Gete-hegynél tartottunk is egy kis pauzát, lőttünk pár képet, aztán folytattuk a csúcsig. A Nagy-Gete keresztje mellett ott voltak a lehetséges irányok az útjelző táblán és ez egy rövid gondolkodás erejéig el is bizonytalanított minket, hogy a késő délutánban nem lenne-e okosabb visszagurulni Dorogra és vonatra szállni. Végül meggyőztem Duffyt és főleg Petit, hogy folytassuk a tervezett útvonalon, úgyis "Innen már csak lejt!".

Ez tulajdonképpen igaz is volt, de a Nagy-Gete meredekebbik oldalán leszöcskézni a kéken azért nem volt az a másodpercek alatt letudható, sima ügy. Olyan keskeny, szűk volt az ösvény és néhány tíz méter után olyan meredek is lett, hogy egy darabon le kellett szállni a nyeregből. Erre őszintén szólva már nem emlékeztem az uszkve 11 évvel ezelőtti Gerecsei Tikkasztóról, de az utána következő köves lejtő még élénken élt az emlékeimben. A "getei sziklakert" most is megvolt végig nyeregben, bár nagyon kellett sasolni, melyik méretes követ melyik irányból kerüljem, hogy se a vízmosásba ne csússzak be, se a következő kőnek ne menjek egyenesen neki. Duffyék sokkal óvatosabbak voltak nálam, nem is láttam őket sehol, amikor megálltam lőni pár fotót a "csodás" terepről.

A turistaút egy széles, enyhén laza talajú földútba torkollott, amin mi egy éles balossal Annavölgy irányába fordultunk. Az út enyhén, de folyamatosan felfelé haladt. Duffyval meg is állapítottuk, hogy ez igazából a másik irányból eszelősen csapatós lenne. Egy-két km után kiértünk a fák lombjai alól a nyílt terepre. A késő délutánra sokat enyhült a napközbeni hőség és a szántóföldekkel szegélyezett széles, döngölt, hófehér utakon végre tisztességes tempóban tudtunk haladni. Közvetlenül Sárisáp előtt az út beszűkült két "fal" közé, ahol nekem sikerült alaposan megkergetnem egy épp arra bóklászó cirmost. Szegény, olyan gyorsan iszkolt végig előttem, hogy csak úgy porzott utána az út, pedig a lába szinte nem is érte a földet. Aztán az első lehetőségnél, ahol már lankásodott a partoldal, ki is rongyolt balra, így úszva meg az "üldözős" kalandot. Duffy meg mögöttem végigmozizta az egész jelenetet. Volt is nagy röhögés, ahogy a főúthoz kiérve megálltunk bevárni Petit. Persze tudom, a cicának ez kevésbé volt vicces...

Sárisáptól a terepet felváltotta az aszfalt, próbáltunk a lehető leggyorsabban hazaérni. Az erőltetett menetnek meg is lett az eredménye, Peti az únyi buszmegállónál már totál ki volt purcanva. Szerencsére nagy emelkedők már nem voltak a hátralévő szakaszokon. A Garancsi-tónál, az Üvegtigris előtti pózolás közben már megkönnyebbülve tudatosítottuk magunkban, hogy Piliscsabáig már csak egy laza gurulás van hátra, ott pedig úgyis szépen vonatra szállunk.

A vonatra nem is kellett sokat várni, pont jó időzítéssel értünk oda. Talán ha 5-6 percet vártunk a piliscsabai állomáson. Azt hiszem, így is bőven kitettünk magunkért. Bár a napot jól elnyújtottuk a sok rövidebb-hosszabb megállással, a megtett táv és szint miatt nem kell szégyenkeznünk. Nem mellékesen igazán kalandos és élménydús napot tudhattunk magunk mögött.

Képek: Google Photos (feliratozva)

Trackek:
Garmin: Túra + haza
Strava: Túra + haza

Táv: 82,64+9,00 km
Szint: 1731+26 m
Idő: 11:22:12+00:29:34 óra

2021. összes: