Az idei K60-ra nem volt nagy a tolongás. Ez jórészt annak tudható be, hogy az eredeti időpontot egy héttel elhalasztva, május 2-ára tettük át a túrát. Ebből viszont adódott, hogy aki a három napos hosszú hétvégét nem akarja derékba törni a szombati bringázással, az nem fog jönni. A május 1-i Buda Maraton is elszippantott pár potenciális indulót. Szóval, heten maradtunk. (Nem törpék és nem gonoszok. Vagy csak egy kicsit gonoszok.) Beállósnak a (hard)core állomány mellé Miki barátom csatlakozott, de Viktor hiába örült előre a láma tagnak, ő azért nem átlag kondival állt a rajtrácsra. (Ahogy ezt én sejtettem is előre.)

Azt már talán kár is mondani, hogy megint közel fél óra késéssel indultunk (7:45 helyett 8:10-kor), mentségünkre legyen mondva, már az M3 felüljárónál becuppantottunk egy defektet. 9:00-kor viszont már a HHH tetején ücsörögtünk. Mi ketten Hardhattal a K+ után az aszfalton pudingoskodtunk fel, a két Gábor, Viktor, Laci és Miki szigorúan a K-n, az erdőben. Volt is kis adok-kapok felfelé menet a két "tábor" között.

A HHH-n önkéntes hajcsárként nem hagytam sok pihenőt, ostoroztam a népeket tovább a Zsíros-hegy irányába. Meglepően hamar átértünk, pedig - Miki folyamatos méltatlankodása ellenére - nem volt nagy rohanás. Most még a solymári hegymenet sem tűnt olyan súlyosnak. Igaz, a tetőn, Nagykovácsi mellett Lacival levágtuk az S háromszögét, és a jelöletlen átkötőn rögtön a KS-re pattantunk. Meg is előztünk Hardhat kivételével mindenkit. Ennek köszönhetően megint le tudtam fényképezni Kurucz Gabi minden túrán legalább egyszer előadott eldőlését, amit ezúttal az utolsó három méteren, a köves "feljárón" követett el. Viktorra ugyan kellett várni cirka 10 percet, de sokkal tovább nem is pihenhettünk, mert elég zima idő kerekedett és az eső is elkezdett cseperegni. 10:35-kor húztuk tovább. Megjegyzem, körben mindenfelé sütött a nap, csak felettünk volt egy jókora szürke felhő. Sebaj, ha már így esett, irány az Antónia-árok.

Én ez alkalommal valamivel óvatosabbra vettem a figurát, mert már az árok elején, az első kő-rodeónak köszönhetően egy öles farönkbe állva landoltam. Ez pont elég volt, hogy kiessek a ritmusból, amit még fel sem vettem. Utána azért jó volt, de csak óvatosan eresztettem a gépet. Megint sok volt a törmelék, a randomszerűen szétszórt, kisebb-nagyobb faág. Erre jöttek még a szokásos vízmosások, sőt, egy helyen egyszer csak elfogyott az út és egy 20 centis letörés után folytatódott. De minden horror ellenére a végén mindenki fülig érő szájjal gurult be a gyorsasági céljába.

Persze az élvezet böjtjére nem kellett sokat várni, ahogy átpasszíroztuk magunkat a lejtővégi kerítés forgókapuján, már vethettük is bele magunkat a P jelzés homoktengerébe. A cirka 2 km homokozósdi legalább olyan fárasztó volt, mint felmászni a Zsíros-hegyre. Pedig itt aztán nem sok emelkedő volt. Csak mi és a 10 centi mély homok. Aztán Szentiván túlsó végében felküzdöttük magunkat a fenyvesbe. Pontosítok: én felküzdöttem magam, a többiek kényelmesen feltolták. Ennek köszönhetően persze jól el is fáradtam. Sebaj, a Kopár csárda már csak egy köpés volt innen. Persze az utolsó 100 métert sem úsztuk meg esemény nélkül, Dobler Gabi hatalmasat puffant az erdő kijáratánál. Valami földből kiálló facsonk megdobta a bringáját, ő meg tüdőre vette a nem túl pihe-puha talajt. Pár másodpercig kereste is a levegőt, és a lábára is húzott egy-két indiános harci csíkot.

Szóval, jól jött a pihenő a Kopár csárdánál. Megjavítottuk az NRS megszorult váltókarját, aztán terülj-terülj asztalkámat rittyentettünk a külső asztalokon. Azaz Gábor rittyentett  (nyilván a nagy ijedtségre), mi csak úgy pianóban eszegettünk-iszogattunk egy röpke negyed órát. 11:45-kor indultunk tovább. Hardhat olyan mértékben lőtte be magát a narancssárga Isostarral, hogy a Vörös-hegyre felfelé menet a lánca nem bírta már a rettenet nyomatékot és elszakadt. Patent szemmel (ami mindenkinél van ezek szerint, csak nálam nincs) pikk-pakk összerakta a láncot és már húztunk is a többiek után. Olyan nagyon sokat nem kellett  rohanni, a Gyula-pihenőnél Kurucz Gabi kapott egy defektet (megint), úgyhogy újabb rövid pihi következett.

Rövid és élvezetes lejtőzés után kiértünk Pilisszántó határába, és nekivágtunk megmászni a Pilist. Ez ugye egy nemszeretem-hosszú, szinte folyamatos emelkedővel indul az S-en, megfűszerezve pár 14-16%-os mászókával, amik első blikkre nem is látszanak meredeknek. Pedig rohadtul az mindegyik. Mi hátul kullogtunk Viktorral, és csak hogy ő is örüljön, folyamatosan updateltem az aktuális meredekséggel. GPS rulez. Persze ő már rég kész volt az extra lelki terror nélkül is, és már én is közel jártam ahhoz, hogy beadjam a kulcsot.

A Pilis lábánál aztán Viktor nem is jött le Klastrompusztára (amúgy is nagy mumus neki tavaly óta az S köves lefeléje), hanem a P-n egyenesen a Simon-halálát célozta meg. Én meg rávettem a többieket - nem csalunk! - a klastrompusztai villámlátogatásra. Meg persze víz is kellett, mert utána legközelebb csak Csobánkánál volt kút. 13:40-kor már feltankolva araszoltunk visszafelé a P négyszögön a P-re. Itt jól szétszakadt a mezőny, Viktor valahol ugye elöl, D.Gabi és Hardhat utána, aztán K.Gabi és Miki, majd sereghajtóként én és Laci. Lacinak a vörös-úti tolattyúnál volt a mélypontja és a Simon-halálán is kínkeservesen szenvedte fel magát. Fent a P+ és Z találkozásánál aztán találtunk két bringát az út szélén. Ismerősek voltak (Miki KTM-je és K-Gabi NRS-e), de a tulajaiknak nyoma sem volt. Pár méter gurulás után meglettek ők is, az úttól kicsit beljebb, a susnyásban heverészve. Ahogy mi is Lacival, ők is baromi éhesek voltak már, úgyhogy engedélyeztünk magunknak egy kis energiapótlással egybekötött pihenőt.

14:30-kor, némileg feléledve felkászálódtunk és átgurultunk a Pilis dél-keleti végébe és lezúgtunk a szerpentinen. Az első "kilátós" kanyarnál megejtettem a kötelező fényképet, a másodiknál meg ott vártak minket Viktorék. Mit ne mondjak, ezerszer jobb helyet találtak a piknikre, mint mi. Viszont ahogy beparkoltunk mi is, Miki első kereke abban a pillanatban lágy szisszenéssel kilehelte a lelkét. Ez már a harmadik defektünk volt. Javításról szó sem volt, a belső vagy 20 centin hasadt ketté. Pótbelső elő, berak, pumpál. Na, pár perc eredménytelen pumpálás után Miki ráébredt, hogy gond van a pótbelsővel, lyukas. A ragasztás mellett döntött, de újabb 10-15 perc szenvedés után feladta. Végül én adtam neki egy zsír új Conti belsőt. Betettük és zúgtunk is le tovább a szerpentinen. A végén ugrattam egy kisebbet a sorompó előtti bukkanón, de nem sok időm volt örülni neki, mert a sorompó is hirtelen közelebb ugrott, úgyhogy egy érdekes talajfogás kíséretében satufékkel álltam meg előtte.

A sorompó utáni lejtő a Szántói-nyeregig talán még élvezetesebb volt, mint a szerpentin. Miki előttem jó tempóban, látványosan terelgette a merevfarú KTM-et, bánom, hogy nem videóztam, mert megérte volna.

A hosszú-hegyi 1,5 km emelkedőt kényelmes tempóban emésztettük fel, az előttünk haladó Merida Team női versenyzőinek formás idomaira koncentrálva. Aztán lefelé Laci bedefektelt, igaz kicsit előrébb a lányok is, de ők gyorsabban végeztek a javítással (ez akkor most ciki?), úgyhogy csak a csobánkai krosszpályánál értük őket utol. Mire odaértünk, ők már indultak, ismerkedni nem volt idő. Viszont ketten Mikivel némi hezitálás után felmentünk a nagyobbik siratófal tetejére, de fent kiderült, hogy mindkettőnknek csak az arca volt nagy, nem mertünk lejönni rajta. Miki nem vállalta még letolt nyereggel sem, bennem meg még éltek a múlt heti élmények. Szóval, pudingok voltunk és körbe lejöttünk. Na, majd legközelebb!

A Kevély-nyeregbe fölfelé Miki és Viktor is kész volt már, én az utolsó köves részig feltekertem (igaz szép komótosan, Viktort utolérve egyszer megis álltam egy percre), de az uccsó köves szakaszon már nem volt erőm szenvedni, feltoltam. Fent pihentünk vagy 20 percet, aztán a P négyszög felé menet még megálltunk megkeresni Dobler Gabi napszemüvegét, amit egy hónappal ezelőtt ott felejtett a fűben. Én egy lyukas garast nem adtam volna érte, de ez a csávó akkora mázlista, hogy ott volt a szemüveg és a tartalék lencse is, ahol hagyta. Hihetetlen. Mondjuk azok után, hogy Prédikálószéknél az atomjaira hullott váltókarjának minden amőbányi darabkáját megtaláltuk az úton szétszórva, a napszemüvegen már nem is kellene csodálkoznom.

A K60-at azért is szeretjük annyira, mert az utolsó nagy lejtőzés először az Ezüst-kevély sziklás ösvényein, majd a kő-hegyi széles murván, végül a csillaghegyi bozótosban minden korábbi szívást feledtet.

Háromnegyed hat körül értünk le a HÉV-hez, az egykori célba, ami nem is rossz szintidő a 8:10-es indulástól számítva, ha figyelembe vesszük az útközbeni láncszakadást, három defektet - ebből Mikié bő félórás pitstop volt - és a szintén fél órás kitérőt a siratófalra.

Haza a szokásos megyeri-hídi útvonalon mentünk. A hídra fölfelé még versenyeztünk egyet Dobler Gabival, aztán még egyet a Rákosi úti lámpánál fel a József utcán. Közben meg a Szentmihályi úton 36-tal nyomtuk egy darabon. Úgy látszik, a K60 önmagában egyre kevésbé fárasztó.

Képek: Google Photos Videó (képes élménybeszámoló):

[vimeo 8613825]
2009.05.02. Kiscell 60 MTB - emléktúra from Bart Stein on Vimeo.

Track: Garmin Connect

Táv: 99,14 km
Szint: 2097 m (Garmin Taining Center által korrigált adat)
Idő: 11:38 óra

2009. összes:  824,54 km, 12489 m