A mai etapnak öten vágtunk neki, Feri, Tomi, Duffy, Zoli és én. Az elsődleges cél a Moli-pihenő volt, mivel már nem is emlékszem, mikor élvezhettem az ottani panorámát. Ja, de! A hat, azaz 6 évvel ezelőtti visegrádi glamour-rideon. Szóval, ideje volt már újra ellátogatni ide. Hogy semmiképp ne legyen unalmas az útvonal, felfűztem a Spartacus-ösvényt is, ami hozta is a tőle elvárhatót. Minden méterét élveztük. A felső szakaszon szokás szerint az életünkért imádkoztunk a tenyérnyi széles ösvényen balanszírozva, az alsó, Jenő-kunyhó utáni szakaszon pedig utat engedtünk a sebbesség mámorának.
Persze nem minden arany, ami fénylik, küzdésből is jutott bőven. Talán a kelleténél kicsivel több is. Legalábbis nekem. Kezdtük ugye Pomázról fel a zöldön a Petőfi-pihenőhöz. Itt kivétel nélkül mind a négyen szorgalmasan tolattyúztunk. Rólam szokás szerint ömlött a víz, a hét decis kulacsnak hamar a végére értem. Szerencsére a Kő-hegyen a turistaház büféjében ujra tudtam tölteni.
Lajos-forrásig aztán viszonylag könnyen átcsalinkátunk, de Feri teljesen kipurcant mire a forráshoz értünk. Csak hosszas unszolással tudtuk rávenni, hogy legalább Dömörkapuig jöjjön le a kék kereszten. A K+ egyébként szintén első osztályú csapatást biztosított. Viszont Feri ennek ellenére sem gondolta meg magát útközben, így az aszfaltra kiérve érzékeny búcsút vettünk tőle. Mi meg négyen két párosra osztódtunk, Tomi és Zoli elhőzott előre, Duffy meg felkísért engem a Kis Rigóig. Itt már én is meg voltam kókadva kicsit, de a Szentlászló utáni örömködés még húzott felfelé.
A következő emelkedőtől viszont már előre rázott a hideg. Az Apátkúti-völgyből fe a Vízverés-nyergébe a dózeren eddig mindig "elhaláloztam" és ez most sem esett másképp. A satnya kondimnak is köszönhetően az út kb harmadát-felét sétálva tettem meg. A Vízverés-nyergébe el sem jutottunk, pár kanyarral előtte vártak be a többiek. Egy darabig ment a vacillálás, hogy menjünk-e fel egyáltalán a Molihoz, vagy induljunk toronyiránt hazafelé, de végül a Moli mellett döntöttünk. Szerintem nem bántuk meg, ráadásul Tomi tudott egy (tényleg) röbidebb utat.
A Moli-pihenőnél ejtőztünk egy hosszabbat, azután lefelé menet Duffyval még kinéztünk a Borjúfő sziklaperemére is.
Visszafelé a Koo-n indultunk el, ahol legutóbb Ferivel hatalmasat és félelmeteset lejtőztünk. Tomi itt már nagyon szabadulni akart, le is falcolt Tahitótfalu felé a Zoo-n. Mi meg tovább a terv szerint - és mert vizet is akartunk szerezni - a József-forrás felé. A forrás után a K+ helyett a zöldre váltottunk, ami triálpályaként indult le a Kalicsa-patak völgyébe, hogy aztán a szinte függőleges sziklafalon kelljen felevickélni a szurdok másik oldalán. Én az ezt követő 1-2 km-en sem tekertem sokat, teljesen elfogyott az erőm. A Vörös-kőre vezető piros jelzésig leküzdendő 150-200 méter szintet majdnem végig a bringa mellett sétálva tettem meg. Zoli és Duffy türelmesen bevártak, hogy aztán egy fondorlatos csellel felcsaljam őket a Vörös-kőre is. Pedig eredetileg oda már nem terveztem felmenni, csak "benéztem" a zöld leágazását. Igazából a zöld utáni sárgán szerettem volna legurulni az Álló-rétre, de ott meg már gyakorlatilag alig pár méterre volt a Vörös-kő csúcsa, így akkor már kipipáltuk azt is.
Lefelé a sárga helyett viszont annak ellenére a DH-sabb piros jelzésre voksoltunk, hogy emlékeztettem Zoliékat arra az ominózus pereces túrára, ahol Zsozsó háromszor perecelt el lefelé ezen a rövid szakaszon. Ma megúszta mindenki esés nélkül, igaz 1-2 véleményes részen Zoli és Duffy inkább letolta a bringát.
A dunaparti bringaútra leérve Tomival már nem tudtunk összefutni a megbeszélt sörözésre, Zolinak meg sietős volt a dolga egy másik sörözésre, így Szentendrén mindhárman HÉV-re pattantunk. Én Budakalászon vettem búcsút Zolitól és Duffytól. Ők HÉV-eztek tovább, én meg visszagurultam az Auchan parkolóban hagyott bajor kék csodához.
Képek: Google Photos
Táv: 51,22 km
Szint: 1349 m
Idő: 08:06 óra
2020. összes: 621,90 km, 7544 m, 62:23 óra.
