Már nagyon akartam menni egy kört a Budaiban, különösen a sárga zúzdáján Nagykovácsitól Perbál felé. Meg aztán kíváncsi is voltam, mit értek a rövid kis karantén-körök az elmúlt két hónapban. Szóval rajzoltam egy kb. 50 km-es karikát és beterveztem rá a vasárnapot (merthogy a hét közepén még oda ígérte a legjobb időt a meteo). Aztán ahogy kell, vasárnap reggelre megjött az eső és esett egész délelőtt. Úgyhogy úszni látszott a tervezett kör. Dél felé végül elállt, én meg erőt vettem magamon és - Ferit is "bepalizva" - 13:00-ra felkocsikáztam/tunk a Szépjuhásznéhoz.
A kipakolást és összeszedelőzködést követően két elkövetett hibát voltam kénytelen elkönyvelni. Az első, hogy az Isostarral felturbózott itókámat kulacsostól a konyhapulton felejtettem. A büfé meg persze nem volt nyitva a vasútállomásnál. Szóval úgy tűnt, a tervvel ellentétben valószínüleg rövid és szomjas körnek nézünk elébe. A másik hiba az volt, hogy a GPS-re a track mellé új térképet is töltöttem fel, méghozzá a TuHu bringás térképét. Ez nem bizonyult jó ötletnek, mivel a tracket a Garmin így nem tudta betölteni, ergo navigálni sem tudott. Mindennek tetejébe a térképen a turistautak nem voltak rendesen kiemelve, csak a bringás utak látszottak, plusz random 1-2 turistajelzés. Tehát bogarászhattam az egérmozin a vékony és szaggatott vonalakat. Merthogy +1 hibaként a papírtérképet sem raktam el.
Egy szó, mint száz, némi hendikeppel indultunk neki a Hárs-hegynek. Még küzdöttem egy sort a GPS térképpel és trackkel, aztán kb. félúton felfelé elindítottam a stoppert. Majd navigálok fejből. (A közben leküzdött cirka 250 métert és 50 méter szintet önkényesen hozzá is adtam a track adatokhoz.)
Az eső utáni szikrázó napsütés pillanatok alatt olyan dunsztot csinált az erdőben, mintha legalábbis az Amazonas vidékén tekertünk volna. Öt perc se telt bele és ömlött rólunk a víz. A csúcsra felérve amíg én felszaladtam a Kaán Károly kilátóba, Feri lent őrizte a bringákat.
A következő állomás a Kis-Hárs-hegy volt, de itt a Makovecz-kilátó legfelső talpfáit már elfoglalták, így oda nem trappoltam fel. Két fotó, pipa, mehetünk tovább.
Nagyjából a fejemben volt az útvonal, így a hamar meglett zöld félkörön megkerültük a Nagy-Hárs-hegyet, hogy a piroson lezúzhassunk a Szépjuhászné útra. Amúgy a piros DH szakasza Strava szegmens is egyben. Megnéztem a KOM-okat, de nem igazán tudtam értelmezni az 1 perc körüli űridőket, ezen a szakaszon ez 30 km/ó körüli átlagot jelent. Mintha nem fej nagyságú köveket, sziklákat kellene kerülgetni, 30-40 cm-es letörésekkel tarkítva...
A Fekete-fejet jobbról kerültük meg, majd átvágtunk Adyligenten és egy kellemes mászást, majd egy még kellemesebb lejtőzést követően a Remete-szurdok bejáratánál kötöttünk ki. A szurdokban a kéken felfelé haladva megvilágosodtam, eszembe jutott, hogy Zsozsóék itt laknak nem messze, Remeteszőlősön. Felhívtam, hátha megszán egy kölcsön kulaccsal. Nem telt bele 3 perc és a kulacs már ott díszelgett tele friss vízzel a Bálna kulacstartójában. És még Zsozsót is sikerült rávenni, hogy csatlakozzon hozzánk egy darabon.
Végigkorzózunk a Patak sétányon, majd átgurultunk Nagykovácsiba. Közben jól eldumálgattunk. Zsozsó a Zsíroshegyi út elején visszafordult, meghagyta nekünk az aszfaltos emelkedőt.
Mivel nem a tervezett irányból másztuk meg a domboldalt, a Zsíros-hegyig nem jutottunk el (és így az Alsó-Zsíros-hegyig sem), az Antónia-árok bejáratánál elkanyarodtunk a Nagy-Szénás felé. A kopasz, szélfútta hegytetőre nem volt egyszerű felmászni és én már kezdtem közben eléhezni is. A reggel nyolc órai reggeli óta nem kajáltam. Muszáj volt beiktatni egy rövid abrakolást, aztán gyí, fel a tetőre (némi tolással színezve a dolgot). Fent szusszantunk egy sort és megint megállapítottam, hogy bejönne itt egy éjszakai táborozás. A csúcsról (ahová mostanában felkerült egy kereszt is) legurulva szinte lendületből másztuk meg a Kutya-hegyet a kék kereszten.
A Nagykovácsiból induló sárga jelzésre egy forgókapun keresztül kellett szó szerint kiverekedni magunkat. A Bálna nagy malomkerekeivel és széles kormányával burleszk filmbe illő küzdelem árán sikerült átjutni. Ferinek már könnyebb dolga volt, de azért ő is küzdött kicsit. Közben meg röhögtünk a saját kínlódásunkon.
A sárga - ami miatt tulajdonképpen elindultunk - még mindig az egyik, ha nem a legjobb útvonal a budai hegyekben. Széles, döngölt, helyenként murvás úton gurulunk dombról dombra, miközben varázsütésre végtelen távolinak tűnt minden civilizáció. Mintha csak az érintetlen természet vett volna körbe, fák ölelte virágos rétekkel, magával ragadó panorámával. Az egyik rövid megállónál, míg Ferit vártam, le is fényképeztem a szemközti dombtetőt, ami a következő úticél volt, a Meszes-hegy.
Viszont addig még előttünk állt a mai bringázás legjobb része, a hosszú lejtőzés Perbál felé. Feri hamar eltűnt mögöttem, én meg elengedtem a fékeket, mert Zsozsótól azt tanultam, hogy "aki fékez, veszít". :) Figyelni persze eléggé kellett, mégha adta magát is a nyomvonal. Nem lett volna kellemes 60 fölötti tempóval sem a jobb oldali árokoldalba feküdni, sem a baloldali, köves vízmosásba belecsúszni. A látszatpara ellenére nem bírtam megállni, hogy ne kurjongassak, mint a hülyegyerek, miközben rongyoltam lefelé ezerrel a bálna nyergében.
A móka végén, a lejtő aljában aztán vártam Ferit. Jó sokáig. Közben a T elágazásban ácsorogva többen is elmentek minden irányba, gyalogosok és bringások is. Csak Feri nem jött, úgyhogy a végén felhívtam. Nagy dráma nem történt, csak defektet kapott és sétált lefelé. Pont az útvonal legélvezetesebb részét volt kénytelen a bringa mellett gyalogolva megtenni. Elindultam visszafelé, de már tényleg közel volt, alig kétszáz métert kellett visszagurulnom.
A T elégazásba lekocogva nekiállt defektet javítani, én közben megörökítettem pár fotóval, ahogy a boglárkák ellepik az utat, aztán a bringámat is. Szerelés után kajáltunk is, mert már (megint?) mindketten nagy szükségét éreztük a szénhidrát pótlásnak. Közben megállapodtunk, hogy a legrövidebb úton a kocsi felé vesszük az irányt, mert Feri nem akarta az utolsó tartalék belsőjét is szétnyírni a felnivel. Állítólag az utóbbi két hétben a hátsó felnije előszeretettel csámcsogta el a belsőt a szelep tövénél, ezért érthető módon nem akart kockáztatni egy nagyon hosszú sétát a délután közepén.
Nos, így történt, hogy a Meszes-hegyre nem a dózerúton másztunk fel, hanem toronyiránt, ahogy korábban Lacival és Gabullyal, 5 év 1 hónap és 19 nappal ezelőtt, a kísértetiesen hasonló útvonalú, Évadnyitó "laza" serrenésen. Most sem volt kellemesebb, bár nekem ezúttal valamivel rövidebbnek és kevésbé szenvedősnek tűnt a felfelé küzdés. Talán a pár perccel korábban betolt Melinda-féle mogyóróvajas Hammer Gél turbózott fel, nem tudom. Ferinek viszont mélyütéses KO-t vitt be a falmeredek domboldalon tolattyúzás, alaposan kivérezve ért fel a Meszes-hegy csúcsán árválkodó kereszthez. Én eközben lebeszéltem két Cube-os bringás lányt, hogy megpróbálkozzanak ott lemeni, ahol mi feljöttünk. Efféle igyekezetemben maximálisan támogatott a két gyalogos csaj is, akik már azt is kikerekedett szemekkel, hüledezve nézték, ahogy én megjelentem a hegyen a lehető leglehetetlenebb irányból. Hosszú percek múlva megjelent Feri is, de még ült vagy 10 percet a kereszt tövében, mielőtt rászánta volna magát a továbbindulásra.
Innentől kezdve lett igazán komótos a tempó, a maradék emelkedőn - vissza az S-re, majd fel az S+ elágazásig Feri leginkább tolta a bringát. Egyrészt a defekt para miatt, másrészt kraftból sem maradt sok neki. Ahogy nekem sem, de én azért többnyire tekertem, néha - szolidaritásból - toltam.
A sárga kereszt útvonala amúgy nem volt rossz, kicsit vadregényesebb volt, látszott rajta, hogy kevésbé frekventált útvonal. Kicsi fel, kicsi le, míg végül elértük a zöld jelzést. A GPS-en elég nehéz volt belőni, hogy melyik szaggatott vonal a turistaút és melyik a sima erdészeti, ezért a minimonitorról felnézve a leszélesebb, legjobban jelölt útvonalat választottuk. Ez volt a Z, ami nyílegyenesen vitt be vissza Nagykovácsiba. Így aztán a Nagy-Kopaszt elkerültük végül, ami annyira nem is volt nagy baj, mivel nemcsak az energiaszintünk nullázódott le mostanra, hanem a vízkészletünk is. Az utosló cseppeket még az S+ elején ittam ki a kulacsomból (pontosabban Zsozsó kulacsából), Ferinek meg talán a Meszes-hegyen fogyott el a kólája.
Szerencsére a faluba beérve az első utcában rögtön egy kék kútba botlottunk, ami akárhogy is nézzük, életmentő volt. Valamelyest felfrissülve gurultunk végig a falun, a főúton Remeteszőlős és Adyliget felé már egész tisztességes, 30 körüli tempóval romboltunk át. Adyligetnél beborítottunk az erdőbe és a piroson legurultunk a Szépjuhászné útra.
Az utolsó kilométereket aszfalton tettük meg, miközben Ferinek felderengett, hogy már jártunk erre korábban. Egészen pontosan akkor, amikor én a solymári 30%-oson hazavágtam a Crossmax ST kazettáját és (akkor is) Zsozsóékhoz menekültünk kereket szerelni. Csak Zsozsóék akkor még Budakeszin laktak. És ha már nosztalgiázunk, az a túra még egy-két dolog miatt emlékezetes volt. Az egyik, hogy Zsozsóéknál a szerelés közben elejtett "szép" szavakat az akkor négy év körüli Zita szédületes gyorsasággal tanulta meg. És akkor másztuk meg az "őserdős" Mára-szurdokot is. Plusz azon a bringázáson esett meg a serrenések történelmének egyik - ha nem a legnagyobb - esése, Janek ordas nagy perece Hűvösvölgyben.
Mire végigpörgettük magunkban a pár évvel ezelőtti történéseket, fel is értünk a Szépjuhásznéhoz, ahol az öreg, kis BMW-t hagytuk. Mérhetetlenül jó érzés volt végre autóba ülni és lazán legurulni a Budakeszi úton, májd át a városon, egészen hazáig. Kegyetlenül kiütöttük magunkat szerintem mindketten, de a kocsiban ülve hamar visszatért a jó kedvünk. Klassz bringázás volt, bár pár napig biztosan jó kis izomlázam lesz. De üsse kő, ennyit szívesen áldozok az élményekért cserébe. :)
Képek: Google Photos
Táv: 40,6 km
Szint: 1045 m
Idő: 5:40:10 óra
2020. összes: 496,40 km, 4273 m, 44:42:22 óra.
