Teljesen rákattantam a Mapsource-os útvonaltervezésre, mióta megvan a 705-ös. Egy picinyke szépséghibája van csak a programnak, mégpedig az, hogy szép, színes-szagos profilt (szintábrát) rajzol ugyan, de a teljes emelkedést/sűlyedést nem adja meg. Úgyhogy ezt csak saccolni lehet. Így esett, hogy eme ominózus túra szintjét 1800-2000 méter közé saccoltam...
A távval ilyen gond nem volt, a kalkulált 130 kilométert kénytelen voltam tudomásul venni. 10 km/órás átlaggal számolva ez épp 13 óra tekerést jelentett, úgyhogy reggel fél 8-kor indultunk, a többiekkel pedig fél 9 volt megbeszélve az Amfiteátrumnál. Az időjárás tekintetében volt némi aggodalmunk, mert odáig az első 13,5 km-t kellemesnek nem mondható ködszitálásban, felhőkkel beborítva tettük meg. Aztán az Amfiteátrumnál már volt halvány kis reménysugár, a Határ-nyeregben meg már aki tudott, vetkőzött, mert hétágra sütött a nap. Ide egyébként az S-en jöttünk az aszfalttól, csak hogy egyeseknek már az elején legyen tolós rész. Lefelé. Zoli szokásához híven inkább színezte az útvonalat és felfelé ment át a Kilencfáig. A jó példát Viktor és Péter is követte (nem direkt, lemaradtak és nem tudták merre mentünk), ők a Virágos-nyeregben kerültek elő. Itt fent a hegy még felhőben úszott, de mire elindultunk a Z-n, az utolsó ködpamacsok is tovább álltak. Előtte azért még ellenőriztem, hogy a külsőn jól tart-e az Amfiteátrumnál feltett folt. Ja, ezt el is felejtettem mondani: egy jókora bütyköt elhagytam a hátsó gumiról idefelé jövet. De a folt jól tartott, esze ágában sem volt leesni. Fasza, indulhatunk!
A Z egy keskeny ösvényen vág át a hegyen, nagyon kellemes és élvezetes végiggurulni rajta. Ráhangolódásnak mindenképp tökéletes volt a következő szakaszhoz. Ha a Z élvezetes volt, akkor a K lefelé fergeteges. Nem bírtam ki, hogy ne kurjantsak egyet-kettőt lefelé menet. Pedig most nem is küldtük meg igazán, épp csak belecsúsztunk az 55-be. De ezt legalább négyen vonatozva követtük el. Gábor elöl, Kisbandi utána, aztán Jandi, majd én. Rendkívül előrelátó módon végig is videóztam a menetet.
Persze az élvezkedés böjtjére nem kellett sokáig várni, a Köves-bércre felfelé kaptunk az arcunkba egy 17%-os emelkedőt. Szerencsére a Köves-bérc igazán köves részéig nem jutottunk el, mert a terv szerint balra lefordultunk a K+ jelzésre. Na, ez megint a kedvenc szűk ösvény volt, hol fel, hol le, hullámvasutaztunk végig rajta. Volt némi cipekedés-tolás is, csak hogy kerek legyen a dolog. Aztán a Z-re átváltva – a jobbos leágazást majdnem benézve – folytathattuk a felfelé caplatást a Kevély felé. Egészen a Kevély alatti „bringaútig” mentünk fel, a végén egy durva tolós szakasszal fejelve meg az addig is sűrűn előforduló beletolós részeket. Nem is a meredekség fogott ki rajtunk (legalábbis az elején), hanem a sok keresztbe dőlt fa, amin állandóan át kellett rakosgatni a bringákat.
Csobánkára már csak le kellett gurulni, de már itt összeszedtünk majd 800 méter szintet. És távban még a 40 km közelében sem jártunk. Csobánkánál újratöltöttük a már erősen megapadt víztartalékainkat, és irány a Hosszú-hegy. Eddig mindig a murván mentem körbe, bármelyik irányból is jöttem, úgyhogy én kifejezetten élveztem ezt a részt. Az eleje kicsit köves, a vége a gerinc előtt meg elég meredek, de végig tekerhető az út. Én is tekertem volna, ha bírom tüdővel, de mivel satnya vagyok, kétszer is megálltam levegőt keresni. Szerencsére nagy nehezen találtam is annyit, amennyivel elértem a tetőt. A társulat – Péter kivételével, aki a murván szenvedte át magát a Szántói-nyeregbe – már kint ücsörgött egy placcon a hegyoldalban (ami kilátóhelynek sem utolsó) és tömte a fejét. Cirka ez a 10 perces pihenő volt az, amennyivel Péter előbb a nyeregbe ért.
Ezután az S+ jelzésen szépen eloldalaztunk a Pilis alatt, majd a Z jelzésen, a Döme-halála mentén felküzdöttük magunkat a Két-bükkfa-nyeregig. Ekkor a teljes menetemelkedés már 1180 méternél járt. Innen nem cifráztuk, a Z-n zörögtünk tovább. Először le, aztán fel, majd fel-le-fel-le. Gyorsan összeszedtünk még vagy 250 méter szintet. Pilisszentlélek fölött, az Égett-hárstól fölfelé volt igazából az utolsó meredekebb mászás a Felső-Ecset-hegyre (478 m), ezt követően végig a gerincen hullámvasutaztunk. Ráró-hegy (488 m), István-tető (451 m) és Béla-tető (408 m) után a Z-ről a P+ jelzésre váltva továbbra is a hegygerincen maradtunk. Dobogó (387 m) után már mindenki nagyon Pilismaróton szeretett volna lenni (bevallom, én is, mert már kb. 1 óra csúszásban voltunk az idővel), ezért a P-n gurultunk le, ami alig pár száz méterre a község határától ér ki a 11-es útra. Persze semmi sincs ingyen, a megspórolt Sas-hegy és pár plusz aszfaltkilométer helyett kerítést másztunk és defektet javítottunk. Ezekkel nagyjából annyi idő ment el, hogy ennyi erővel maradhattunk volna az eredetileg tervezett útvonalon is.
Pilismaróton elkövettük azt az ordas nagy baklövést, hogy Zoli rábeszélésére tettünk egy kitérőt a helyi étterembe némi meleg étel reményében. A bringákat az étterem hátsó udvarában szállásoltuk el, hárman (Laci, Hardhat és én) maradtunk bringát őrizni (egyikünk sem vágyott különösebben meleg kajára). A többi nyolc bement és rendelt. És ezzel adtunk egy újabb hatalmas pofont az amúgy is megúszott időtervnek. Közel másfél órásra sikeredett a pauza, eszem-iszom, dínom-dánom. Fél öt volt (az eredetileg tervezett félhárom-három helyett), mire elindultunk hazafelé. Az öröm az ürömben annyi volt, hogy a korábban Dömösi irányzékkal hazakerekezni kívánókat sikerült rávenni, hogy a terv szerint Pilisszentléleken és Klastrompusztán keresztül menjünk haza.
1420 méter szintnél indultunk el Pilismarótról fölfelé a P-n, a Hirsch-orom felé. Az aszfalton gyorsan összejött még 80 méter szint, de ezután már az erdőben folytattuk. Egyre meredekebben. Még 2007-ben voltunk itt Ferivel és Lacival, akkor nehezebbnek tűnt, mint most. A Hirsch-orom alatt konstatáltuk Lacival, hogy P jelzést kicsit arrébb húzták, így nem tudtuk letesztelni, hogy a korábbihoz képest hogy megy a feltekerés. A vége viszont maradt a cirka arasznyi széles csapáson majdhogynem négykézláb felküszködés. Szerettek is érte nagyon. Dobler Gabi szimplán azt javasolta, hogy hajítsanak le engem a szikláról. Nem csodálom, hogy mindenki ki volt akadva, Pilismarót óta a szintet 1750 méter környékére tornáztuk fel, ebből 80-at az utolsó 200 méteren hoztunk össze. Végül kegyelmet kaptam. Cserébe Pilisszentlélekig még felmásztunk az Alsó-Ecset-hegyre (452 m), majd vissza a Felsőre. A korábban fölfelé megmászott lejtő az Égett-hárshoz viszont nagyon jól esett. A P jelzés Pilisszentlélek előtt útba ejti a Pálos kolostor romjait, úgyhogy jutott kis kultúra és történelmi visszatekintés is a mai napra. „Ha már lúd, legyen kövér” alapon egy nyúlfarknyi mászókát a hozzá tartozó ereszkedési gyakorlattal még beiktattunk a programba, aztán irány Pilisszentlélek az aszfalton.
A falucskán a lejtőn begyűjtött lendülettel át is gurultunk, megállás nélkül. Az első emelkedő sara viszont kifogott mindenkin, itt fel kellett tolni a bringákat egy rövid darabon. Aztán tekerés fel az aszfaltútig. A Bálint család itt intett nekünk búcsút, nekik elég volt mára. Péter előtt így is megemelem a kalapom (akarom mondani sisakom), bárki megirigyelhetné a kondícióját és kitartását. Szóval, Péter és Andris az aszfalton visszamászott a Két-bükkfa-nyeregig és onnan szépen hazagurultak Pilisszentkereszten és Pomázon keresztül.
A maradék kilenc meg jobbra leborított a sorompónál és nekilátott feltekerni a következő púpra. Ki a dózerúton kanyarogva, ki az S jelzés által kijelölt úton. Aztán egyszer csak már nem volt több felfelé, maradt az S, le Klastrompusztára. Na, ezt a részt nagy hiba lett volna kihagyni! Talán a túra legjobb lejtőzése volt! Aztán nem sokkal Klastrompuszta előtt kiderült, hogy ezzel a dologgal legalább egyvalaki egész más véleményen lesz. A két megmaradt Andris közül egynek sikerült lefelé menet egy emberesebb méretű faággal leamortizálni a hátsóváltóját. Pontosabban nem is a váltót, hanem magát a váltópapucsot sikerült letörni, így az egész váltó kornyadtan lengedezett a láncon. A szerelésnek jobbnak láttuk nem az erdőben nekiállni, mivel már azért erősen kezdett sötétedni. Klastrompusztán viszont Gábor vezényletével és a mi lelkes szurkolásunkkal nekiálltunk „single speed” torpedót farigcsálni a montiból. A láncból egy öles darabot kikapva hamar elő is állt a paripa, többé-kevésbé elégséges működéssel. Ezzel viszont már nem lehetett bevállalni a további erdei bóklászást, és mi sem lelkesedtünk annyira a sötétben hazabotorkálásért, úgyhogy itt nyomtam egy „cancel”-t az útvonal navigációnak és új célként a piliscsévi vasútállomást adtam meg.
Annyira azért még nem volt sötét, hogy ne a K jelzésen vágjunk át Piliscsévre, de ott már rendesen ránk sötétedett. A vasútállomás természetesen a falu átellenes végében volt, a beérkezési ponttól 3,1 km-re. Ezen a 3,1 km-en is jutott izgalom, legalábbis az első méretes kamikaze-cserebogár becsapódásakor igencsak a frász jött rám. A másodiknál már csak mosolyogva bosszankodtam az extra potyautasokon. Mi Kurucz Gabival kicsit később értünk az állomásra, mert tettünk egy plusz kört, meg fényképészkedtem is. Úgyhogy számunkra csak ott derült ki, hogy Andrist még az ág is húzta, a hajtókarjából menetestől kiszakadt a kisfogaskerék (szakszóval lánckerék). Kicsit sokba lesz neki ez a túra, mire rendbe teszi a bringáját.
Az alatt a fél óra alatt, amíg a vonatra vártunk (20:35-kor jött), volt időnk jól megszakérteni a nap eseményeit, meg sok más dolgot is. A vonaton 1400 forintot fizettünk kopf+bringa. Egész jutányos volt. Aztán kerek egy óra ülepedés után az Árpád-hídtól egész jókedvűen, de azért fáradtan tekertünk hazáig. Én 22:10-re értem haza. Nem nagyon volt szükségem altatódalra.
Az eredetileg saccolt 1800-2000 szint meg lett volna vagy 2300...
Képek: Google Photos
Videó: Kicsit hosszúra sikeredett...
https://youtu.be/vuwJfEdp-gw
Vimeo: 2009.04.18. Pilismarót extrém from Bart Stein on Vimeo.
Track: Garmin Connect
Táv: 100,3 km (vonatozással 128,9 km)
Szint: 2081 m (vonatozással 2181 m)
Idő: 14:25 óra (7:45-22:10)
2009.összes: 630,9 km, 8983 m
