Pass Portes du Soleil 2009

2009. június 30. 23:59 - Samorost

Ez a "túra" már régóta a kívánságlistámon volt, pont azóta, amióta a 2005. január-februári bikemagban anno egy nyálcsorgatós beszámolót olvastam róla. Már tavaly indulni akartam rajta, de a nevezésről sikerült lecsúszni pár nappal. Ebben az évben már szemfülesebb voltam, már a nevezések megnyitásakor (február 10.) regisztráltam magam. Az egész procedúra megvolt cirka 10 perc alatt, és nagyjából 15ezer forintomba került. Ebben benne volt a 15 euró értékű Mule Bar pack is, ami mint utólag kiderült, nagyon jó döntés volt. A mézesmadzagot elhúzva a többiek orra előtt a tesómat, Májkit és Harhatot is sikerült megfertőzni, így útitársakban sem volt hiány. Meg persze ott volt Csíz, akinek az efféle őrültségekhez nem sok rábeszélésre van szüksége. Ő egyébként egy ideje már épp Genfben vert tábort (Les Gets alig 1 óra autóval), így szerencsére a szállás megoldott volt. Csak oda kellett juttatni magunkat és a bringákat valahogy...

1. nap - Budapest-Genf

A családi Subaru Outbackre hárult a málhás öszvér feladata, a Scottot és a GT-t már előző este bepaszíroztam a csomagtartóba, a többi cuccot reggel pakoltuk be. Hugi nagy pechére nem talátuk meg a szivargyújtó adaptert a laptopjához, így le kellett mondania az útközbeni dvd-zésről. Mikit reggel háromnegyed hat felé vettük fel a Margit-körúton, aztán húztunk ki Törökbálintra Hardhatért. Útközben a budaörsi Agip kúton megtankoltuk az autót és megvettük a magyar és osztrák pályamatricákat. Miután jól bepalacsintáztunk - Miki mamája rengeteg palacsintát csinált az útra -, Hugi rögtön beauludt, én meg azzal téptem Miki és Hardhat idegeit, hogy a 6 db mp3 cd-t mintavételezéses módon halgattam végig, nem volt olyan szám, amit elejétől a végéig meghallgathattak volna. Az első tankolásra - és egyben megállóra - kicsivel München előtt, Rosenheimnél kerítettünk sort, mert az öszvérünk már igencsak szomjas volt. 630km-re kért 58,5 litert, azaz 9,3L/100km átlagfogyasztással borzolta az idegeinket. Nem kevés, még akkor sem, ha éppenséggel két bringa a pózol a tetőn és belül is jól meg van tömve az autó. De legalább mindenki nyújtózhatott egy rövidet, aztán irány München. A GPS a városon keresztüli útvonalat választotta és szerencsére aránylag simán át is keveredtünk a túlsó oldali autópályára. Zürichnél már nem volt ilyen szerencsénk, úgy egy órát araszoltunk a péntek délutáni dugóban. Nagyjából itt pusztítottuk el az utolsó palacsintákat, amiket rendkívül akkurátusan, 300km-enként vettünk elő és ritkítottunk meg. Aztán még Bernben tettünk egy rövid - és akaratlan - kitérőt egy elvétett leágazás miatt. Közben kétszer is megcsodáltuk kívülről a Paul Klee múzeumot. Nemsokkal ezután meg olyan eső kapott el minket (kétszer is), hogy alig láttunk ki a kocsiból. Egy rövid időre kicsit be is zombultam a vezetéstől, de az utolsó 100-150km-re már visszajött az életkedvem, hiába hagyott minket állva valami svájci expressz vonat, mikozben 130-cal rongyoltunk az autópályán már Genf felé. Genfben aztán végre a Garmin is megcsillogtathatta a képességeit, simán odavezérelt minket Csíz címére. Egy utcával arrébb találtunk is parkolóhelyet. Sajnos a házinénitnem tudtuk annyira megvesztegetni, hogy beengedjen minket két éjszaka erejéig a házhoz tartozó belső parkolóba, így csak reménykedtünk benne, hogy a genfi közbiztonság valamivel magasabb a budapestinél. Csíz még elvitt minket vacsorázni, igaz az elsőre bepróbált szuper helyen már egy ideje megszűnt a kebab felszolgálás, de a másodiknál már sikerrel jártunk. Ami érdekes volt, hogy a menülapon négy nyelven is fent volt a menü, de a négyből egy sem volt emberi nyelv. Vagy talán csak egy. A franciában és törökben biztos vagyok, a másik kettő talán az albán és valami arab volt. Mindenesetre egy erős közepes kebabtálat kaptunk, jó adag mócsinggal 12 CHF-ért. Hardhat szinte hozzá sem nyúlt (amúgy is vacakul érezte magát), az övét Csíz és Miki testvériesen elosztotta. Az éjszakát - mivel Csíz albérlője csak másnap utazott el - egy cirka 15 négyzetméteres szobában töltöttük öten összezsúfolva és reménykedtünk, hogy senkire sem jön rá a "síelhetnék" az éjszaka. Mivel az egész napos utazástól eléggé fáradtak voltunk, hagytuk magunkat Csíztől rábeszélni a reggel 7 órás indulás helyetti reggel 7 órás kelésre.

2. nap - Pass Portes du Soleil

A késői indulás eredményeként későn is értünk Les Gets-be, de legalább kicsit kiélvezkedhettem magam a hegyre feltekergő úton. A Focus és a KTM a tetőn biztosan kevésbé élvezték az utat és a gazdáik arcán sem volt őszinte a mosoly míg célba nem értünk. Kipakolás után legurultunk a turista irodába és regisztráltunk. Mindenki megkapta a maga kis pakkját (póló, karszalag, itiner, Bike Magazin, reklámanyag, Mule Bar szelet). Én 15 euróért kaptam egy Mule Bar csomagot, amiben vagy 10 darab energiaszelet volt. A kis szeretetcsomagokkal aztán visszakocogtunk a kocsihoz, lepakoltuk a fölösleget, majd elindultunk megkeresni az első felvonót. Közben Csíz átvette a bérelt, zsír új Commencal Meta 5.5.3 enduro bringáját. Az első liftezésnél még ámuldoztunk, hogy milyen gyönyörű a táj, fent megcsináltuk az első (és egyben utolsó) csoportképet, aztán nekivágtunk az alpesi lejtőknek. Rögtön az elején letudtuk az első alternatív útvonalat, majd rövid bemelegítő DH után visszalifteztünk a hegytetőre egy másik lifttel. Ezután Morzine felé vettük az irányt és alaposan kiélveztük a hosszú, füves-földes utakat lefelé. Annyira, hogy mi Csízzel Morzineban rossz liftre szálltunk és amíg a többiek a jó liftnél sorba álltak, mi repetáztunk. Les Lindarets felé menet megcsodálhattuk a hatalmas szikla peremén ücsörgő Avoriazt, amit visszafelé útba is ejtettünk. Közben azért még volt pár izgalmas szakasz, meg néhány perec (mindenki ugyanazon a szakaszon). Én csak egyet estem egy vizes pallón, de az elég látványos lehetett, mindenesetre a térdemen nem sok bőr maradt utána. És volt némi mászás is Chatelig. A fauban nem tudtam Csízt és Mikit lebeszélni a Torgon felé vezető plusz körről, így itt egy hosszú, széles, murvás lejtőzésért - a rövidebb körön - beáldoztunk plusz egy és negyed órát. Ettől kezdve már az egész túra nem szólt másról, minthogy versenyt futottunk az idővel. A felvonók csak este hatig üzemeltek (Miki naívan azt hitte, hogy késő estig mennek, nyilván ezért is volt olyan lelkes a plusz körökkel kapcsolatban), az idő már fél három felé járt és mi még a táv alig felénél tartottunk. A lefelék elég változatosak voltak, hol széles murvás úton, hol keskeny 20-30 centi mély csapáson, hol sáros, nedves, sziklás, gyökeres terepen vezetett az út. Néha ezeket kombinálták is a szervezők. A lényeg, hogy nem kifejezetten merevfarú CC bringákra optimalizálták az útvonalat. Ez mondjuk abből is hamar feltűnhetett bármely külső szemlélőnek, hogy a bringák 80%-a komoly DH, vagy enduro masina volt, a bringások pedig szinte mind egy szálig állvédős sisakkal, és mindenféle gerinc-, térd- és könyökprotektorokkal voltak teleaggatva. Miki profin nyomta a KTM-mel, Hugi viszont sokszor csak küzdött lefelé, rajta kifogott a technikás terep. Ebből adódóan többnyire rá vártunk minden lejtő alján (meg sokszor a közepén is). Persze sikerült esnie is egyet-kettőt, de szerencsére azért egy sem igényelt sürgősségi ellátást. Mivel Csíznek időre vissza kellett szolgáltatni a kölcsöngépet, ő meg is pattant elég hamar, Hardhat ment vele. Mi pedig édeshármasban próbáltunk elvergődni felvonótól felvonóig. Na azért nem volt szenvedés a dolog, félreértés ne essék, jópárszor fülig érő szájjal téptünk le a lejtőkön, csakhát az idő azért szorított minket. Annyira, hogy a legtávolabbi pontot, Champéry-t már ki is kellett hagynunk, hogy legyen esélyünk még az utolsó felvonót elcsípni. Cserébe a rövidítést egy 4-cross pályán lezúzva abszolváltuk, ami azért jókora adrenalinlöketet adott. Persze nem mentünk olyan látványosat rajta, mint a profik, de a magunk amatőr módján kiélveztük az ugratókat, döntött kanyarokat, bezuhanós-kilövős árkokat. Aztán hamar kiderült, mivel nem számoltunk a menetidő kalkulációnál: a lifteken csücsüléssel. A leghosszabb lift talán épp itt volt, vagy 15 percet himbálóztunk rajta, mire felértünk a tetőre. Már itt láttuk, hogy Morzineból az utolsó liftet elérni esélyünk sincs, jó, ha a Les Lindaretsből Avoriazba menőt elérjük. Ez a szakasz volt egyébként a túra egyik legszebb része, csak hát pechünkre itt nemcsak lefelé kellett gurulni (már az első lefelén legyilkoltam a hátsó féket - túlmelegedett), volt benne némi felfelé tekerős rész is. Tetézendő mindezt, egy részen a terep is elég trükkös volt (Hugi csak lassan tudott jönni rajta), úgyhogy 10 perccel este hat után értünk le a felvonóhoz és nagyjából utolsók voltunk, akik még felmentek vele Avoriazba. Fent pár méter gurulás után Miki kiabált, hogy gond van. Megálltam és meglepve konstatáltam, hogy combos nyolcas ugrott a hátsó kerékbe valahol az utolsó lejtőzésnél. Mindegy, ezzel már semmi kedvem nem volt foglalkozni a közben finoman szemerkélni kezdő esőben. Inkább csak bosszantott a dolog, hogy lehet, hogy lőttek a másnapi bringázásnak. De itt már mindegy volt, ha így járt a kerék, hát így járt, amíg elfér a vázban, addig megyünk, mintha kutya baja lenne. Az út Avoriazból Morzineba aztán betette a kiskaput. Na nem a hátsó keréknek, hanem nekünk. Sáros föld, nedves kövek és gyökerek minden méteren, hatványozott mennyiségben. Meredekségben nem volt hiány, de a csúszós pálya miatt szinte egyáltalán nem lehetett megereszteni a bringákat (amúgy is okultam a nedves pallós esetből). A folyamatos fékezéstől a fékek is rendesen melegedtek (itt ment el másodszor a hátsó fék, a 160-as tárcsa nem bírta a folyamatos terhelést) és a kezünk is úgy bedurrant, hogy az utolsó pár kilométeren szabályosan fájt minden döccenő és göröngy. Az alkarom olyan volt mint Popeye-é, az ujjaimat nem éreztem a zsibbadástól. Itt már örültem annak, hogy Hugit megint sűrűn be kellett várni, addig én is pihentethettem a sajgó végtagjaimat. Közben Morzine fölött Hardhat is bekapcsolódott a rádiózgatásba (4 db kis Motorola PMR volt nálunk, Csíz az egyiket - egy 6222-est, amit tavaly Ticinoban már leamortizált - el is hagyta), mert egy defekt miatt ő is lekéste az utolsó liftet. Morzineban, amíg a főútnál Hugit vártuk, megjelentek a krosszmotoros "pályatakarítók" és készségesen elmagyarázták, hogyan jutunk vissza Les Getsbe, a lelkünkre kötve, hogy véletlenül se kövessük a kitáblázott pálya-útvonalat. Szóval maradt az országút, természetesen végig felfelé. Mire Les Getsbe értünk már mindegyikünk az utolsókat rúgta és Csíz is igencsak megörült nekünk, amikor meglátott minket (jó két órája várt már). Ő még épp elérte az utolsó liftet és a bringát is le tudta még adni. Kis örömködés után szépen összepakoltunk, és hazacsorogtunk. Persze még a nap végére is jutott egy kis kaland, mivel az Outback tankja már reggel, felfelé jövet üreset jelzett, a les getsi automata kút meg nem üzemelt. A GPS szerencsére volt olyan okos, hogy elnavigált minket az útba eső legközelebbi benzinkúthoz. Tankoltunk 63 litert a hivatalosan 64 literes tankba és meg sem álltunk Genfig. Csíz - kitűnő házigazda módjára - klassz kis "pasta"-t ütött össze nekünk vacsorára. Altatni senkit nem kellett.

3. nap - Egy kör a Saléve-en

A nap úgy indult, hogy mindenki alig bírt felkelni. Aztán valahogy összeszedelőzködtünk, nekem sikerült úgy-ahogy kihúzni a rettenetes nyolcast a hátsó kerekemből, majd a közeli automata autómosónál lecsapattuk a sártól kétszeres súlyúra hízott bringákat. Ezután Csíz felvállalta az idegenvezető szerepét és végigvezetett minket Genf nevezetesebb helyein. Nekem nem sok maradt meg, az ENSZ székház, a Genfi-tó partján a sétány, a tóbal lévő szökőkút (Jet d'Eau), a virágóra. Jártunk egy-két parkban, a történelmi belvárosban, kívülről megcsodáltuk a Szent Péter Katedrálist (Hugi bent is körbenézett). De nap igazi célpontja a pár Genfről pár kilométerre, a francia oldalon magasodó Saléve hegye volt. Hugi ide már nem jött velünk, ő visszament Genfbe a frissen kiköltözött barátaival találkozni. Mi meg szépen felmentünk a felvonóval. A felvonó fenti állomásánál lévő büfében vettünk hotdogot és hozzá jéghideg kólát (az időjárás előrejelzéssel ellentétben gatyarohasztó meleg volt még 1400 méteren is). Egy bő fél órát bámultuk a fölöttünk repkedő ernyősöket, ettünk-ittunk, dumáltunk, aztán végre nyeregbe tettük magunkat. Rögtön jó kis hegymászással indítottunk (de előtte még fényképeztünk a panorámateraszról és megtaláltam Miki porban hagyott VDO-ját), Csíz kezdésnek be is tette magát a tüskés-szúrós susnyásba. Nagyjából ennyi is volt mára az "esemény", ezt a napot mindenki megúszta esés nélkül. Felfelé menet én leszakadtam kicsit a többiektől fényképezés ürügyén, aztán a msáodik (hivatalos, kiszőnyegezett) sikóernyős starthelyen magyar szóra lettem figyelmes. Odaköszöntem, aminek eredményeképp bő 10 percet dumáltam a justACRO team oszlopos tagjával, Kézi Gabival. Takáts Pali épp a levegőt karcolta az új ernyőjével. A Global Vibes-ra jöttek bemutatót tartani. A többiek már nem győztek várni, úgyhogy elköszöntem és felmentem az adótoronyhoz. Innen jórészt a hegygerincen tekertünk, jobbra-balra szuper panorámával örvendeztetett minket táj. 1-2 kilométer és egy utolsó mászás után - mivel már alaposan benne voltunk a délutánban - csináltunk egy hátraarcot (itt merült le a Garminom akksija) és egy tehénlepénykerülgető versennyel indítva visszagurultunk a felvonóhoz. Közben Csíz virtuálisan többször is elveszette a szüzességét (Miki volt a virtuális elkövető), mivel felvette azon jó szokásomat, hogy folyamatosan, minden kisebb-nagyobb emelkedőnél azzal ámított minket, hogy "ez az utolsó, innen már végig lejt az út". Aztán a felvonótól lefelé már tényleg végig lejtett, de annyira, hogyHardhat az első szakasz után inkább az aszfalton legurulást választotta. Mi meg még egy rövid darab erejéig nyeregben maradtunk, utána viszont a cipelés maradt csak. Először sziklák, aztán lépcsősor (nem kicsit meredek), végül omlós-köves hegyoldal vett rá a bringa cipelésre. Én helyenként konkrétan a bringába kapaszkodva araszoltam lefelé. Egyszer aztán ennek is vége lett és visszagurultunk Genfbe. A tóparti móló büféjét Csíz javaslatára céloztuk meg, mondván szuper sajtfondüt lehet ott kapni. Igen lehet, de csak április végéig. És most június vége volt. Azért egy kóla erejéig leültünk bámészkodni. Viszont vacsorázni kellett valamit, úgyhogy Csíz újabb szuper éttermet javasolt. Csakhogy mire odaértünk már bezárt. Azaz hogy már étterem sem volt, csak a hűlt helye. (Ezen a hétvégén Csíz folyamatosan lyukra futott a kajálda ajánlataival, amit nem lehetett kis piszkálás és nagy röhögés nélkül hagyni.) Nem maradt más hátra mint az örök jolly joker rapper, az MC Donalds. Késő este vacsoráztunk meg a házzal szemközti mekiben, ami szinte tele volt emberrel, mégis mi voltunk az egyedüli fehérek. A nap viszont minden tekintetben úgy volt kerek és jó, ahogy volt. Várt ránk a holnapi hazaút.

4. nap - Genf-Budapest

Az indulást nem kapkodtuk el, volt talán reggel kilenc is, mire mindent felpakoltunk és elindultunk. Reggelizni nem igazán volt idő, így azt útközben ejtettük meg, dél körül, Bern előtt pár kilométerrel, szintén egy McDonaldsban. A svájci-német határnál akcióztunk egyet az autópálya lehajtónál, de az Outback nagyon kezesen és jól kiszámíthatóan viselkedik, úgyhogy én természetesnek vettem a manővert, csak a többiek nem ujjongtak annyira. A következő abrakolás München után következett, ahol már a szamarunkat is muszáj volt megitatni. Este fél 10-10 körül értünk fel Budapestre, Hardhatot Törökbálinton, Mikit Solymáron tettem ki. Persze még Hugit is hazavittem. Én éjjel fél 12 körül értem haza.

Négy nap alatt kb. 2800 km-t autóztunk, 8,6 literes átlagfogyasztással 325 liter gázolajat égettünk el. Bringáztunk cirka 130 km-t és letudtunk vagy 7300 méter szintet (na jó, ebből vagy 6000-et liften csücsülve). Szívesen megyek jövőre is, de az biztos, hogy akkor már én is kölcsöngépet fogok inkább amortizálni a sajátom helyett.

Képek: Google Photos

Képes videóbeszámoló: