Elvittem bömbikét bőrözésre Varga Józsihoz Pilisvörösvárra. Amíg a kis kombi kormánya, váltókarja és váltószoknyája szépült, én a Bálnával tekertem egy kört a környéken. Az idő pont olyan taknyos volt, mint én és a lelkesedésem sem volt valami nagy, de végül csak elindultam az enyhén szemerkélő esőben.
Eredetileg a sárga jelzésen terveztem megmászni a Fehér-hegyet, de aztán - mivel a tervezettnél 1 órával később sierült elindulnom - a kék? bringás jelzést választottam egyenesen a Juliska-forrás felé. Az út széles és jól járható erdészeti út, felfelé végig azon filozofáltam, hogy lefelé legalább 50-60-nal lehetne csapatni rajta.
A Juliska-forrástól a K60-akról már jól ismert sárga jelzésen folytattam Pilisszántó határáig, itt az elágazásnál viszont a falu felé kanyarodtam (a K60 útvonala Klastrompuszta felé vezet). Szomorúan konstatáltam, hogy a Pilis teljes vonulata felhőbe van csomagolva. Az egyetlen reményem az volt, hogy talán a csúcs kikacsint a felhők fölé és a kilátóból majd lenézhetek az alattam elterülő tejfölre, amint felülről süti a Nap.
Pilisszántó után nem tekertem fel a Szántói-nyeregbe, hanem a falu utáni utolsó aszfaltúton balra fordultam a szebb napokat is látott Orosdy kastély felé. Az aszfaltút jó meredeken vezet felfelé pár élesebb kanyarral tarkítva, míg felér a láthatóan karban tartott kastélyhoz. Az épület ugyan fel van újítva, de szépsége (ha jelen állapotában lehet egyáltalán szépnek nevezni) meg sem közelíti egykori önmagát. A környéken egy árva lélek sem volt, viszont a kastély bejáratának tövében áll egy viccesen oda nem illő útjelző oszlop különböző városok távolságával teleaggatva.
A kastélytól én a legrövidebb úton vettem célba a Trézsi-forrást, ami pár méter után bringa tolásba fulladt. Egyrészt mert kissé meg voltam már rogyva erőnlétileg, másrészt az ösvény is kellően meredek, köves és nedves volt ahhoz, hogy ne akarjak tekeréssel próbálkozni rajta. Legközelebb a jobboldali, széles kerülőutat választom.
A forrásnál csak 2-3 percet időztem, elgondolkoztam azon, hogy egyáltalán nekivágjak-e a Pilisnek. Aztán győzött a kevésbé lusta énem és nekiduráltam magam a szerpentinnek. Mit mondjak, nem fog a legkellemesebb élményeim közé tartozni ez a menet. Ugyan 1-2 villám-megállással végigtekertem a kanyargós turistautat, de a maradék erőmet és kedvemet is elvette mire felértem. Sűrű köd és pára, nedves kövek, víztől elnehezedve belógó bokrok, alkalmanként feltámadó hideg szél. A kedvenc kilátóteraszomról sem láttam 20 méternél messzebb. És az is egyértelmű volt, hogy a csúcs felé teljesen felesleges külön kitérőt tenni, mert a kilátónál sem lesz jobb a helyzet semmivel.
Így aztán maradtam a zöld jelzésen és a szerpentin után átvágtam a réten (ahol eszembe jutott, hogy Bagi Laci mekkorát esett itt egyszer, amikor a rét magas füvében átvágva, lefelé menet eltűnt az első kereke egy láthatatlan gödörben) és kimondottan moderált tempóban végigzötyögtem a szintúton. Közben próbáltam nem elcsúszni a vizes talajon és próbáltam nem fázni. De ahogy emeltem a tempót, hogy legyen belső fűtés, úgy fújt az arcomba egyre hidegebben a szél. És közben azon morfondíroztam, hogy itt és most mintha egy horror filmben tekernék. A Twin Peaks erdeinek suhogása, baljóssága ehhez képest smafu.
A Simon-halálával nem is próbálkoztam lefelé, inkább lebukdácsoltam a zöldön a Pilis-nyeregbe. A következő színválasztásom a piros volt, ahol a szűk ösvény és a rengeteg belógó vizes növény és bokor miatt már ott is csurom vizes lettem, ahol eddig még megúsztam szárazon.
Vizesen, kissé már fáradtan és kedvetlenül nem színeztem tovább az útvonalat a Basina felé (a kilátásban úgysem tudtam volna gyönyörködni ott sem), hanem a nyílegyenesen lecsorogtam a piroson Piliscsévre. Közben sikerült nem kevés sarat is összeszedni mindenféle fajtából mindamellett, hogy lefelé is csak gyökkettővel tudtam közlekedni.
Piliscsévről a kéken vágtam át Piliscsabára, ami konkrétan egy frissen rendbetett autópálya volt, enyhén nedves, de tökéletesen járható. Persze végig emelkedett, hullámvasút szerűen. Egy-készáz méter enyhe emelkedő, aztán egy rövid meredek szakasz. És ez egymás után rakva vagy ötször.
Piliscsabán a vasútállomást vettem célba, az épp bent álló vonat nagy kísértést jelentett, hogy arra felpattanva suhanjak be Vörösvárra, de aztán mégis a 10-es út felé vettem az irányt. Próbáltam minél később rácsatlakozni a 10-es útra, aminek a végeredménye az lett, hogy a vasút vonalát követve, azzal párhuzamos úton haladtam, amíg az út el nem fogyott. Viszont lett belőle kétnyomos, majd egynyomos ösvény, végig a vasútvonal mellett haladva. Csak épp fel-le, fel-le hullámvasutaztam mellette, egy-két combosabb, meredek kaptatóval megspékelve.
Végül a Kopár Csárdánál kötöttem ki, de innen már a kényelmes 10-esen gurultam be Pilisvörösvárra. Józsi el is készült a munkával addigra, úgyhogy a bicikli után a kormány, váltókar és -szoknya is gyorsan visszakerlült az autóba.
Józsi egyébként nem "akárki", hanem az egyik legeredményesebb magyar terepfutó (és edző) - a nejével egyetemben. A kis műhelyükben végeláthatatlan mennyiségű kupa és érem sorakozik a polcokon, falakon. Váratlan, de nagyon kellemes találkozás volt, jót dumáltunk miután a bajor kék-fehér újjá varázsolt darabjai a helyükre kerültek.
Fotók: Google Photos
Táv: 37,20 km
Szint: 777 m
Idő: 3:55 óra
2020. összes: 899,48 km, 12929 m, 97:28 óra.
