Az egész úgy indult, hogy még év elején felvettem a Rákóczi 120-at a túranaptárba. Aztán meg is feledkeztem róla, de Kurucz Gabi időről-időre felvetette, hogy erre majd ugye megyünk? Nem fűztem hozzá nagy reményeket, mert hát végülis csak az ország túlsó végébe kéne elzarándokolni miatta, de azért egy hónappal a túra előtt feldobtam a témát a fórumunkon is. A társaság kemény magja abban a pillanatban bekapta a horgot, egyértelmű volt, hogy hacsak nincs valami nagy grimbusz, szép számban ott leszünk a rajtnál. Megállapodtunk, hogy ha nagyon megcsúszunk, legfeljebb átnyergelünk a 75-ös távra.
Az utolsó pár napban aztán fellángolt a szervezkedés. Végül hatan már péntek este lementek Sárospatakra Gabi Transporterével, Laci és Rossi meg hozzám csapódott a "szombat hajnalban megyek és még este vissza is jövök" című flúgos futamra.

Szűk négy óra alvás után nem esett jól a 4:40-es ébresztő. 4:50-kor Rossi már ott toporgott a kapuban, 5:00 előtt 1-2 perccel Laci is beesett. Behajigáltuk a bringákat és a cuccokat az Aurisba és 5:08-kor kikanyarodtunk az utcából. Mivel a cél a 7:30-as rajt volt és a gúgli a 242 km-re 2:47-es menetidőt írt, jobbak láttam haladósra venni a tempót. Ez olyan jól sikerült, hogy gyakorlatilag kereken 2 óra alatt leértünk Patakra. Igaz, Rossi és Laci lehet, hogy nem bánta volna, ha egy fél órával később érünk le... 
Mindenféle navigációs segítség nélkül is gyorsan megtaláltuk a rajtot, a közelben leparkoltunk és vártuk, hogy a kettes számú különítmény is összekapargassa magát.

Végül 8:00-kor sikerült elindulni. Meg sem álltunk Pogány-kútig, ami szerintem (és így a GPS szerint is) az első, az itiner és az ep-n kitűzött lap szerint a második ep volt. Az útvonal megrajzolásakor valahogy sikerült elsiklanom a Rákóczi-várban lévő ep fölött, így a GPS rögtön a 2.ep-re navigált minket. Zoli pedig még mondta is, hogy nem kéne-e a várba menni először, de mi ragaszkodtunk a GPS által rajzolt útvonalhoz. Na, rövid anyázás és bazmegelés után úgy döntöttünk, hogy a végén úgysem fognak azon az 1 km-en elkaszálni minket a szervezők, vissza már nem megyünk. Rossival azért nyomtunk pecsétet az 1.ep helyére is az igazolólapon. (Égbekiáltó csalás, azonnal kizárni és felnégyelni őket, a darabjaikat meg elrettentésül kitűzni a Zemplén négy sarkába!).

Ezt követően hosszas mászás következett, egyre susnyásabb helyeken. A sár is egyre több lett és közben az eső is eleredt. Aztán az általunk jó útnak vélt ösvénynek egyszercsak vége lett, nem tudtuk eldönteni, merre tovább. Az én GPS-em szerint jó helyen voltunk, a kis nyilacska pont a P jelzésen volt. De ennek már nem dőltem be, legutóbb a budai-hegyekben is megszívatott hasonló módon.
A másik GPS Avusnál volt, szerinte a jelzés tőlünk nem sokkal balra halad, így össznépileg, a közben minket beérő két bringás kollégával együtt elindultunk a helyesnek vélt irányba. A baj csak az volt, hogy egy hatalmas árok választott el minket a jó úttól. Amíg a sor első fele szépen visszament az utolsó elágazásig és ott meg is találta az amúgy jól látható jelzést, mi öten (Zoli, Viktor, DGabi, Laci, én) Zolival az élen egy csapásszerűségen rövidítettünk. Sikerült is Avus kivételével mindenkit beelőzni, hiába próbált Zoli a szemközti árokfalon felmászás közben agyonütni minket egy legurított méretes farönkkel.
Ezután a rendes úton haladni már nem volt nagy kaland. Legalábbis a gerincig. Utána a túloldalon lefelé egy tölgyes cserjésen keresztül kellett leereszkedni, ami gyakorlatilag szemmagasságban ért össze az amúgy is alig 2-3 arasznyi széles úton. Ha alatta próbáltam elnézni, folyamatosan az arcomat csapkodták az ágak-levelek, ha fölötte néztem el, akkor meg nem láttam az úton fekvő köveket, gyökereket. Közben meg majd mindegyik bokor megpróbálta kitépni a kezemből a kormányt. Próbáltam dokumentálni is a történéseket, de a Pana megmakacsolta magát. Csak nagy nehézkesen dugta ki az optikáját, de az is tiszta pára volt. Így aztán nem is születtek említésre méltó képek. A Komlóskán lévő 2. (azaz 3.) ep-ig további izgalom már nem volt, eső és sár annál inkább. Legalább a fényképezőgépem tovább ázhatott.

A komlóskai ep-n nem időztünk sokat, az eső is elállt. Avus nem várt meg minket, meglépett (mondjuk előre bejelentette, hogy saját tempót fog menni - amit lássuk be, esélyünk nem volt tartani). Erdőhorvátiba nem tartott sokáig a száradó aszfalton átgurulni. A kis Pana DMC-TZ5 már meg se nyekkent, így az árvíz után kint maradt homokzsákokat már kénytelen voltam a tetű lassú Sony Aniommal fényképezni.
A falu túlsó végéből széles dózerúton indultunk Király-kút felé. Láthatóan nemrég tolták le valami lánctalpas szerkezettel az utat, sima volt, de néhol puha és persze folyamatosan emelkedett. Itt Kurucz Gabi ment elöl, én utána. Hamarosan meg is léptünk a többiektől, pedig nem volt észveszejtő a tempó. Gabi mindig bevárt, egyedül neki sem izgalmas annyira a tekerés. Jó hosszú szakasz volt, a végén már kezdtem elunni a banánt (és a folyamatos mászást). Kicsivel a király-kúti ep előtt bevártunk mindenkit, az ep-re már egy kupacban érkezett a társaság. Nem szöszöltünk sokáig, pecsételés és nyomás tovább. Kivéve én, mert én letoltam a korábban félbehagyott sajtos croissant második felét.

A folytatásban nem volt sok köszönet, párszáz méter tekerés után kövezkezett az első camel trophy-s szakasz. Tolás meredeken felfelé a köves laza talajon, kidőlt fák és ágak között. Ezután viszont széles dózeres lejtőzés-szintezés volt a kompenzáció. A társaság nagyja valahol elöl, én Rossival és Lacival hátul. Aztán a jelzés minden előzmény nélkül leágazott a dózerútról, fel a hegyoldalba (majdnem benéztük), ahol pár méter után ott álltak a többiek. Dobler Gabi bedefektelt. Amíg ő szorgalmasan szerelt, én a fényképezőgéppel szenvedtem, ami most már hajlandó volt ugyan bekapcsolni, a rendeltetésszerű működésre nem sikerült rávenni. Kitolta az optikát, csinált önhatalmúlag egy képet, ezután közölte, hogy kapcsoljam ki. Ez vagy háromszor eljátszotta, aztán elegem lett a próbálkozásból. Inkább a bringát kényeztettem a Kurucz Gabitól lejmolt láncolajjal. Miután szinte mindenki bringájára került olaj, és Dobler Gabi is rendbe szedte a lovát, rövid tekerés után ott voltunk a Regéci vár aljában. A várig egy Hegyes-tető meredekségű úton toltuk fel a bringákat, majd a várfal alatti dózeren átgurultunk a jegyszedő bódéhoz, ahol a következő pecsét várt minket. Lefelé ugyanerre jöttünk vissza, természetesen a tolást immár mellőzve. A P-P3 elégazásnál Regéc felé fordultunk a P-n, ahová leérve a főút mellett első osztályú catering szolgáltatásban volt részünk. Zsíroskenyér hagymával, vajas-lekváros kenyér és ásványvíz volt a menü. Én letoltam két nagy szelet lekváros kenyeret hagymával. Lehet, hogy én vagyok a defektes, de nagyon finom volt. Kaja közben pedig a kis Panát vizsgálgattam, amit - miután egy kiállva rátekerésnél belendülve jól szájba vert - mérgemben az etetőpont előtt pár méterrel izomból az aszfalthoz vágtam. Vége is lett végleg.

A következő szakaszon ismét a mászásé volt a főszerep, ami teli hassal egyáltalán nem esett jól. Valószínűleg Laci is így volt vele, mert egy idő után leszakadtunk a többiektől és sereghajtóként, fáradtan és kedvtelenül kullogtunk a többiek után. A mászóka végét egy rövid, de annál meredekebb tolós rész koronázta meg, itt már végképp semmi kedve nem volt egyikünknek sem felvergődni. De legalább útközben kicsit elbeszélgettünk egy gyalogos kollégával, aki a 110-es távon vitézkedett. Sose vállalnék egy ekkora túrát gyalog. Embertelenül nehéz lehet. Szerencsére a kaptató tényleg nem volt hosszú, rövidesen egy széles erdészeti úton találtuk magunkat. És ott találtuk a többieket is, Dobler Gabi újfent fejre állított gépével egyetemben. Különösebb hiba állítólag nem volt, csak a féken kellett állítani, úgyhogy ahogy mi befutottunk Lacival, indult is tovább a bagázs. Kis szintezés után klassz aszfaltos lejtőzéssel értünk le a fehér-kúti forráshoz. Gyors tankolás után nekiveselkedtünk az újabb mászásnak, immár a Sólyom-kő felé. Szerencsémre bg_ nem sokkal később az erdőben bedefektelt, így újabb kényszerpihenőt iktattunk be Rossival és Lacival egyetemben. Miközben bg_ szerelt, én a hátsó rugóstaggal szenvedtem, ami ugyanazt játszotta, mint az előző, nem akarta lockolni a Scott farát. És azért szerencsémre, mert Laci kézbe vette a bringámat és két pillanat alatt helyrepofozta a szerkezetet. Szimplán csak túl feszesre volt állítva lock bowdenje, így nem tudott lezárni rendesen a rugóstag. Az újból 100%-os paripa némileg a kedvemet is visszahozta, így jó hangulatban értünk fel az alig egy köpésre lévő Sólyom-kő sziklára. Az ep-n pazar kilátás, csoki és egy kedves pontőr lány várt minket. Rövid szusszanás után indultunk is tovább, ámbár egyesek szívesebben maradtak volna a sátorban "pontőrködni". A távolban újból elég sötét felhők gyülekeztek, kicsivel arrébb esett is, és már az időtervvel is alaposan meg voltunk csúszva, úgyhogy igyekeznünk kellett.

A túra egyik legkellemesebb szakasza következett, egynyomos ösvényen tekeregtünk a fák között. Itt-ott persze itt is át kellett tenni a bringákat pár kereszbe dőlt fán, de ettől függetlenül mindenki nagyon élvezte ezt a részt. És mi Rossival azt is megtudtuk, hogy Zoli pár nappal ezelőtt két sörért egy igazi profi hangkártyára tett szert. 
Ereszkedtünk még egy keveset egy jó meredek, vízmosásos részen, ahol előttem Viktor akart mindenáron megborulni, de végül neki nem sikerült. Előtte bg_-nek viszont igen, megkóstolta az útszéli susnyást.
A következő műsorszámot egy újabb fakerülgetős-átemelgetős részen Dobler Gabi adta elő. A patakátkelést dokumentálandó utolsónak indultam a tömeg után, ám az első bedőlt fa előtt Dobler Gabi ácsorgott kínkeserves arccal, a fa túloldaláról pedig Lakat doktor várta a végkifejletet. Vég nem lett, de Gabi görcsbe állt combja csak azután állt helyre, miután 2-3 percre hanyatt vágta magát a turistaút közepén. Ezután ő is egy időre piano üzemmódba kapcsolt. Szépen leereszkedtünk (jobbára cipekedtünk) a Pálos kolostor romjáig, majd a csapatösszevonás után meg sem álltunk Telkibányáig.

Az Abaúji Múzeumnál lévő ep előtt, a faluba beérve először a vízkészleteket töltöttük fel, majd a kút melletti kocsmából pótoltuk a megcsappant kólakészletet is. Az ep-n a pecsét mellé hadtáp is járt, fejenként 4 darab virsli, mustárral, kenyérrel. A végén persze megint rám kellett várni, de már nagyon muszáj volt megejtenem a reggel óta egyre sürgetőbbé váló kétbetűs kitérőmet.

Rövid aszfaltozás után a jelzést követve egy földútra fordultunk a búzatáblák közé, ahonnan épp két bringás srác jött visszafelé. Ők nem találták meg a jelzés folytatását. Megjegyzem, mi sem találtuk volna, ha a GPS nem brekeg közbe, mert a turistaút egy éles jobbossal szinte visszakanyarodva bevágódott a fű és bokrok közé. A jelzés annyival arrébb volt a leágazástól, hogy szinte lehetetlen volt kiszúrni. Bárcsak a GPS se tette volna, akkor kerültünk volna aszfalton. Így viszont egy hosszú és kegyetlenül köves, alig tekerhető emelkedő következett az erdőben. A korábbi hetek esőzései teljesen szétmosták az utat (ha volt előtte egyáltalán). Zoli ment előttem, és ami azt illeti, elég profin tolta fölfelé a köveken. Pedig tényleg nem volt egyszerű. Aztán persze jött a szokásos keresztbe dőlt fa, ami után egy rövid darabon inkább toltuk. Elegünk volt a féltégla méretű köveken szambázásból. Ezután a kövek sárra, illetve saras fűre cserélődtek, továbbra is felfelé. Végül csak elértük a szakasz legmagasabb pontját, a hegy túlfelén pedig egy rövidet, de élvezeteset lejtőztünk Hollóháza felé. Kurucz Gabi az utolsó párszáz méteren azért még bekapott egy felütéses defektet, nehogy hozzunk valamicskét a szintidőnkön.

Hollóházától jött az egész Rákóczi legrettegettebb szakasza, 9 km-en 610 m szint fel először a Bodó-rétre, majd onnan a túra legtávolabbi pontjára, a Milicre. Az ep-től alig 150 méterre én megálltam a főút melletti kék kútnál tankolni, a többiek mentek tovább. Kivéve Kurucz Gabit, aki újabb defektet jelentett. Okulva Viktor múltkori hosszú-hegyi esetéből, ott maradtam vele, hátha kell a segítség. Második pótbelsője nem volt Gabinak, volt viszont foltkészlete. A dobozkát kinyitva viszont kénytelen volt szembesülni a ténnyel, hogy foltja hiába van, ha a ragasztója beszáradt. Én persze - mert milyen jó, hogy maradtam - diadalmasan átnyújtottam a saját foltkészletemet, hogy tessék, használd ezt. Aha, csakhogy az én készletem ragasztója szintén be volt száradva. Már ami nem a dobozon belül volt szétkenődve. Na oké, akkor marad az, hogy odaadom a prestás belsőmet. Viszont akkor mi az aszfalton megyünk a többiek után, mert nem sok kedvem van a Bodó-rétig tolni a bringát egy esetleges defekt után. Prestás belsője meg rajtam kívül egyedül bg_-nek van. Ezt így jól el is döntöttük, ám a többiek épp a K jelzés leágazásánál vártak be minket. Pont azért, mert ők is az aszfalton kummantásra szavaztak. Meggyőzte őket az előző ep-n a már tavaly is hasonló módon teljesítő bringás kolléga.

Szóval a Bodó-rétig aszfaltoztunk nem túl nagy elánnal, én ismét a sor végére kerültem, Lacival és Rossival. Rossi persze csak kummantott, de megunta hamar és felzárkózott a többiekhez. Mi viszont Lacival már olyan fáradtak voltunk, hogy a felfelé küzdés közben kínunkban "ki tud nagyobbat fingani" versenyt játszottunk. A szintmétereket számolgatva, a sűritett levegős hibrid hajtáslánc maximális kihasználásával nagy nehezen felkúsztunk a bodó-réti pecsételőhelyig. A büféből egy Traubival és egy jegesteával távoztam. A Traubi lecsúszott helyben, a tea a hátizsákba került a már üres kólásflakon helyére, szűkösebb időkre.

Szinte percre pontosan este hétkor indultunk a milici csúcstámadásra, a korábbról ismerős és egy Avus-féle Kelly's Klubos kollégával (aki Kelly's-es lévén szintén egy Specit hajtott). Ők el is kísértek minket (vagy mi őket) egészen Bózsváig. Nade még csak a Milicnél tartottunk. Szóval az a nagy igazság, hogy a felvezető út nagyon kellemes csalódásnak bizonyult, pedig próbáltunk itt is aszfalton sunnyogni, de szerencsére az le volt zárva. Így maradt nekünk a K jelzés, ami hiba nélkül, végig tekerhető volt (már akinek), egészen a Milic csúcsáig. Tök fölöslegesen paráztattuk magunkat miatta. És még gyorsan is ment, alig 45 perc alatt fent voltunk a Bodó-réttől.

Aztán a zsírkrétás önigazolás után lefelé rájöttünk, hogy a horror-beszámolók a túloldalról történt megközelítésekről szóltak. Lefelé persze mindig könnyebb a dolog, de volt egy rövid szakasz, ami mindenkit leparancsolt a nyeregből. 300 métert ereszkedtünk a Csata-réti erdészházig, ahol a dozerútra levezető gyökerekkel tűzdelt letörésnél egy gyökéren fennakadva én adtam elő 10 pontos mutatványt. A bringa minden előzmény nélkül megállt alattam, mint a szög, én egy gyönyörű sasszéval a kormány fölött átlépve fogtam talajt miközben a nyereg jól hátba vágott, a bringa meg a hátsó kerekével a gyökerét elém támasztó fa lelógó lombkoronáján himbálózva állapodott meg. Hibbátlan. Természetesen ott lejönni rajtam kívül egyedül Kurucz Gabinak jutott eszébe, de ő velem ellentétben sikeresen abszolválta is a feladatot. Le a kalappal előtte.
Innen a füzéri ep-ig eszeveszett száguldozás következett, amit Dobler Gabi egy előzési kísérletnek indult méretes pereccel is szinesített.
A várat még épp le tudtam kapni távolról, aztán a telefonom is lemerült.

Füzértől Bózsváig az egyre gyorsuló sötétedés miatt a K helyett az aszfaltot választottuk, ami ugyan kicsivel hosszabb, de mindenképpen gyorsabb volt. Főleg úgy, ahogy mi adtuk elő. Viktorral, Rossival és bg_-vel több részhajrát is nyomtunk, volt hogy az 50-et verdesve. Aztán a bózsvai-sziklához érve az ep-n (ahol a pecsét mellé egy szem barack, vagy alma és tetszőleges mennyiségű cseresznye is járt) felszereltük a lámpákat. A két alkalmi túratársunk itt adta fel és vált le, mi pedig nekifutottunk az immár sötét ismeretlennek.

Nem is kellett sokáig várni az első eltévedésre, legalább negyed óráig keringtünk, mire rátaláltunk a jó útra. A GPS-em persze itt is végig azt mutatta, hogy jó helyen vagyunk, így egy darabig tök rossz helyen keresgéltük a jelzést. Már épp lázadozni kezdtek egy-ketten, hogy akkor vissza az aszfaltra, de mivel meglett az út, maradt az irány is. Hőzöngésben nem volt hiány ezután sem, folyamatosan ment a csata és az észosztás, hogy hová kerüljön a sorban a két fénykard, ami Zeke jóvoltából az én Scottomon és Hardhatnak köszönhetően Rossi cápáján figyelt. A sok agonizálás ellenére is viszonylag gyorsan átértünk Kishutára, ahonnan aszfalton gurultunk át Nagyhutára.

Nagyhután Zoli lépett elő fő Moriartivá, mindenáron Makkoshotyka felé szerette volna venni az irányt, de sikerült leszavazni. Rövid földutas mászóka után egy elágazásnál a GPS megint megszivatott minket, vagy 150-200 méter kellett neki, hogy rájöjjön, rossz úton haladunk. Visszagurultunk az elágazáshoz és 1-2 percnyi, újabb lázadozásba fulladó ösvénykeresés után meglett a bozótosba vezető kék jelzés. Szerencsére lefelé vitt, így nem kellett nagy rábeszélés a folytatásra. Lassan ereszkedtünk, velem az élen. Közben szinte percenként kiabált valaki, hogy "állj-állj, várjuk be a végét". Amire nagyjából semmi szükség nem volt, mert ahányszor csak visszanéztem ott pislogott a másik hét lámpás is mögöttem. Ami azt illeti, még jól is nézett ki a sok lámpa libasorban, az éjszaka közepén az erdőben.
A meredek részről leértünk egy sík területre, ahol szinte azonnal el is vesztettük a jelzést. Össze-vissza bóklásztunk a bozótban, a bokrok között, a korábban megáradt patak által teljesen szétmosott talajon a jelzés után kutatva. Közben egy gyalogos is előkerült valamelyik irányból, ő is a jelzést kereste. Közös erővel sem mentünk sokra, a GPS meg újfent azt mutatta, hogy csíkon vagyunk, hiába kérdezgették a többiek, hogy mit mutat a technika. Próbáltam kicsit távolabb menni a vélt úttól, egészen a patakmederig, hátha megmutatja merre tértünk el a jó iránytól, de még a 8 méteres felbontásban is azt mutatta, hogy jó helyen vagyunk, bármerre is mozogtam. És ebben a pillanatban elegem lett és vettem a fáradságot, hogy beletúrjak a kütyü menüjébe. Nem létezik, hogy ez engem egész nap csak szopat. Végül a térképbeállítások menüben találtam egy gyanús (magyarul nem túl értelmes) "út lezárása" menüpontot, ami be volt kapcsolva. Na ezt szépen kikapcsoltam, és abban a pillanatban csoda történt. A szerkezet rögtön megmutatta, hogy az igazi turistaút vagy 25 méterrel odébb van. Fél szemmel a képernyőt figyelve átvágtam magam pár bokron és faágon, és nem egészen 1 percen belül meg is láttam a kék jelzést egy vézna kis fára festve. Bakker.

Ezután már gyorsan és hiba nélkül kiértünk a Vágáshutára vezető aszfaltútra. Amint a sor vége is megjött, azonnal vitázni kezdtünk, hogy jobbra folytassuk a túrát, vagy balra adjuk fel. Én javasoltam, hogy legalább a faluban lévő ep-ig menjünk el pecsétért, de hamar le lettem szavazva. A legnagyobb baj - amellett, hogy már éjjel 11 volt és hátra volt még saccperkábé 20 tök ismeretlen km - az volt, hogy a nyolc emberre csak két rendes lámpa jutott, ami a terepen haladást elég drasztikusan visszavetette. Sokkal biztonságosabbnak és gyorsabbnak tűnt aszfalton visszamenni Sárospatakra. A vita közben mindennek tetejében a GPS is kvartyogni kezdett, hogy le fog merülni, így az én ellenállásom is megtört végül. Még bennem is élénken éltek az utolsó pár km eltévedései. GPS nélkül még egy ilyen és reggelig bolyonghatunk az erdőben. Kegyelemdöfésnek még az imént összeszedett gyalog is rátett egy lapáttal, hogy ennél csak durvább lesz, nem beszélve a térdig érő sárról a Rákóczi-fa környékén. A dolog ezzel el is dőlt, Zoli vezetésével balra borítottunk Kovácsvágás felé. Rákóczi 120 feladva.

Persze ezzel még korántsem volt vége a napnak, jó 30 km aszfaltos gurulás volt még hátra Sárospatakig, Mikóházán (itt le is merült a GPS) és Sátoraljaújhelyen keresztül. A bő két óra alatt a legnagyobb csata az utolsó helyért folyt. Először Laci bérelte ki magának, folyamatosan le-le szakadva, majd a Sátoraljaújhely előtti vésztápolást követően bg_ és Zoli maradt le folyamatosan, mint a borravaló. Zolinak úgy látszik sikerült rendesen eléheznie, nem sokat segített neki a vésztartalékként eddig magammal cipelt kakaós csigám. Viktort viszont minden jel szerint teljesen felpörgette a jegestea, amit odaadtam neki még Kovácsvágás után, végig a sor első felében nyomult. Nekem persze sietős volt, mivel még haza is kellett vezetnem, de a végén már a 18-20-as tempó is soknak bizonyult a sor végén lévőknek.

Zoli és bg_ kivételével azért még éjjel fél egykor begurultunk a célba, ahol Avus is bent ücsörgött a levesét szürcsölgetve, meglehetősen fáradtan. Ő megcsinálta a Rákóczi 120-at, nem sokkal előttünk ért be. Minden tiszteletem az övé. Különösen, hogy köztudottan ki nem állhatja a saras, cipelős túrákat. Ez pedig ilyen volt, találgattuk is néhányszor útközben, hogy vajon hol sokall be és falcol le az aszfalton.
A jófajta palóclevelsből azért mi is kaptunk, és gazdagabbak lettünk egy Rákóczi 75-ös kitűzővel is.

Nem volt más hátra, mint kocsiba vágni magunkat és hazavezetni. 1:30-kor indultunk vissza hárman, Rossival és Lacival, ahogy reggel is jöttünk. A pályán muszáj volt átadni Rossinak a volánt egy 100-as erejéig, mert már alig bírtam ébren maradni. 3:45-re értünk haza (pontosabban csak én). Villámgyors zuhanyozást követően pontban 4:00-kor dőltem be az ágyba, teljesen kiütve.

Utólag azért kicsit szívom a fogamat, hogy nem mentünk végig, főleg Avus beszámolójának a tükrében. Viszont akkor, ott a  feladás tűnt a legjobb döntésnek. Sebaj, jövőre már tapasztalt rákóczisként vághatunk majd neki a távnak. A móka kedvéért fordított irányban. 

Képek: Google Photos

Avus képei itt (voltak).

Javított útvonal és track (letöltés után a kiterjesztést át kell írni txt-ről gdb-re!)

Táv: 126,34 km
Szint: 2850 m
Idő: 16:30 óra

2010. összes:  1271,46 km, 26139 m, 151:41 óra.