A hétvégének úgy futottam neki, hogy a múlt heti Mátrabércen is rakoncátlankodó hátsó rugóstagot kicseréltem a még tavaly az ebay-en beszerzett tartalék darabra. Jöhetett a teszt menet a kvázi új központi aggyal. Zsozsóék a megbeszélt 9-f10 helyett már f9-kor a kapuban toporogtak, amikor én még a csipát kapargattam a szememből reggeli előtt. Próbáltam gyorsan összekapni magam, leküldtem gyorsan három tükörtojást reggeli gyanánt, majd magamra kaptam a bringás hacukát és már indulhattunk is, pontban 9 órakor.

Zsozsó hozta a tesóját, Balázst is, így hárman vágtunk neki a már előre kitervelt kicsivel több, mint 70 km-es távnak. Ilyen korán még sehol nem volt a szokásos május elsejei kirándulóáradat, így szinte üres aszfalton karikáztunk fel a Szalajka-völgyben az Erdei múzeumig. Még a völgy elején megfordult a fejemben, hogy kanyarodjunk a Kelemen-széke felé, de aztán hamar elhessegettem az ötletet. Így is várt ránk elég mászóka.

Az Erdei múzeumtól az S jelzéssel párhuzamos erdészeti úton indítottunk, de rövidesen átváltottunk a turistaútra. Közben hajszál híján elgázotam egy jól megtermett szalamandrát, de szerencsére két fotóval megúszta a kis csóka.

A Katonasírokhoz viszonylag simán felértünk, habár én túl sok erőt nem éreztem magamban. Zsozsót és Balázst ellenben szemmel láthatóan elég jó erőben találta meg a mai nap. Jöhetett a Péter út, azaz a P jelzés. Az első tolattyús rész után a csontszáraz terepnek köszönhetően végig ki lehetett tekerni a hosszú, technikás emelkedőt. Míg a KS és a P elágazásánál Balázst vártuk megérdeklődtem Zsozsótól, hogy tényleg felmenjünk-e nagy kedvencemre, az Őr-kőre, ami eredetileg nem szerepelt az útvonaltervben. Mivel igennel szavazott, 2-1 arányban Balázs alul maradt. Őt számomra meglepő módon alaposan megviselte a P-n eddig megejtett rövidke erőfelmérés.

Szóval továbbra is maradtunk a P-nél. A P és Poo keresztezésénél Zsozsó megvárt mindkettőnket, majd rövid szusszanás után következett az Őr-kő-rét, onnan pedig a K3-on az Őr-kő. Rövid bohóckodás és nézelődés után legurultunk a hegy másik oldalán, majd a K-ról a már jól bejáratott átkötőn átcsattogtunk a Poo-ra. A Bél-kői kilátópontig meg sem álltunk.

A Bél-kőről a Bél-kő-nyakhoz visszagurulva az S jelzésre váltottunk és innentől hosszas és élvezetes lejtőzés vette kezdetét, a Galya-tető és Kopasz-galya érintésével. A Kopasz-galya ösvényéről a dózerútra rátérve újból feljebb tornáztuk a tempót, elöl Zsozsó, középen én, a sor végén Balázs. A dózerútban mindössze annyi apró, pici csalafintaság volt, hogy végig szinte láthatatlan, alattomos nyomvályúk próbálták kiráncigálni a kormányt a kezünkből. Ez sajnos Balázs esetében be is következett, valahol mögöttünk igencsak szépet perecelhetett, mert amikor hosszas várakozás után beért minket, nemcsak a ruhája volt poros. Szépen leamortizálta a bal könyökét és váll magasságban a lapockáját is. Az apróbb sérülésekről nem beszélve. Szerencsére vizünk volt még bőven és volt nálam egy miniflaska betadin is, úgyhogy aránylag korrektül le tudtuk kezelni a sebeit.

Miután összeszedtük magunkat, gurultunk még egy keveset az S-en, majd a P+-ra váltottunk. És gyakorlatilag tovább fogyasztottuk a magasságunkat egészen a felsőtárkányi erdei vasút állomásáig. A cél továbbra is a P+ követése volt, ami az első darabon a K-val együtt a vasút nyomvonalán haladt. Aztán párszáz méter után a P+ letért balra és a patak túloldalán futó murvás úton vezetett tovább. Pontosabban mi maradtunk a széles, jól járható úton és letettünk a nem sokkal később leágazó P+ térdig érő fűbe és dzsindzsába vesző ösvényének megmászásáról. Szépen felszambáztunk a Samassa-házig, majd onnan a K jelzésen két lépcsőben felmásztunk a Barta-lyuk-hegyese és Lambot-hegyese közötti nyeregbe, hogy aztán a túloldalon legurulva ismét felfelé mászhassunk a motorosoktól hangos aszfaltútig. Az épp a kanyar mellett eredő Kis-Som-forrásból (alias Tamás-kútja) feltöltöttük a kulacsokat friss vízzel.

Balázstól itt érzékeny búcsút is vettünk, ő kedvenc aszfaltburkolatát meglátva inkább azon gurult el Lillafüredig. Mi Zsozsóval a K-n kapaszkodtunk fel a Török-útig, majd onnan a GPS a K jelzés helyett egy jelöletlen erdészeti útra navigált be. Némi eltévedés és útkeresés után a Pazsag-völgyben kötöttünk ki, ahonnan a GPS által javasolt szintén jelöletlen úton kapaszkodtunk fel Répáshutára. Az említett úttal csak annyi volt a baj, hogy többnyire csak lovasok használták, egy jó darabon a patakmederben haladt, és tekerhetetlenül meredek és törmelékes volt. Egyszóval szívás.

Répáshután végiggurulva az S-en folytattuk, de a mellette kacskaringózó aszfalt nagyon csábító volt a sok kis fel-le-fel-le helyett. Végül ki is mentünk rá és azon gurultunk el Hollóstetőig.

Hollóstetőn meg sem álltunk még körbenézni sem, rögtön bevágódtunk az igencsak élvezetes P jelzésre egy rövid lejtőzés erejéig. Ezután újra az aszfalton találtuk magunkat, amin egészen Lillafüredig döngettünk, helyenként jóval 50 fölött. Lillafüredre beérve Zsozsó lelkes idegenvezetésbe kezdett, igazi profihoz méltón sorolta végig a nevezetességeket. Egy büfé típusú nevezetességnél le is horgonyoztunk, a bringákat a temérdek jobbnál-jobb motor mellé támasztva. Utolsó 500 forintomon vettem egy sonkás-sajtos, full extrás hamburgert, Zsozsó még egy kólára is kölcsönzött nekem némi pénzt. 

Miután mindketten teletömtük magunkat, nekiveselkedtünk a visszaútnak Szilvásváradra. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy cirka félúton várt minket egy Bánkút nevezetű hely, ami a ~330 méteren lévő Lillafüred és a ~350 méteren lévő Szilvásvárad között uszkve 900 méteren helyezkedik el. Tehát az eddig legyűrt 48,5 km és 1450 m szint után még várt ránk másik bő 20 km és legalább 600 méter szint. 

Ráhangolódásnak végigsuhantunk a Hámori-tó partján a K+ igen kellemes ösvényén, majd az aszfaltútra kiérve Ómassáig egészen 500 méteres magasságig emelkedtünk. Útközben Zsozsó még szórta az infót az Őskohóról, ércbányászatról, kisvasútról és egyebekről. Aztán Ómassánál választás elé állított: aszfalton, vagy a sípályán akarok felmenni Bánkútra? Aszfalton lazsálva felevickélni kényelmesebb lett volna, de ugyanakkor unalmas és lélekromboló is, úgyhogy maradt a sípálya és az odavezető S+ jelzés. Ha nem lettem volna hulla fáradt, ezt az utat nagyon élveztem volna, pedig meredek, köves, technikás. Így viszont nagymama tempóban haladtam, de Zsozsót időnként meglepve egy-két elég nehéz részt is kitekertem, mondván "ahhoz is fáradt vagyok, hogy leszálljak és toljam". Aztán a sípályák előtt Zsozsó meglépett, majd a síháznál várt a padon ücsörögve, széles mosollyal az arcán. Én már az utolsókat rúgva szenvedtem fel magam, ő meg a fáradtság legkisebb jele nélkül lógatta a lábát. Aztán megkérdezte, hogy a Bálványra tényleg fel akarunk-e még menni? De mivel pont ő volt, aki legutóbb beszólt, hogy a kilátó tetejéről az igazi a kilátás és nem a középső kerengőről, így igazából saját magának köszönhette, hogy ezt az utolsó kis púpot már nem hagyhattuk ki.

A kilátóba felmászva ismét megállapítottam, hogy semmi pénzért nem másznék önszántamból semmiféle adótornyokra. Nem is bértem, Hardhat is hogy csinálja. Megpróbáltam felmászni a létrán a kilátó felső szintjére, de csak addig jutottam, hogy Zsozsónak feladjam a fényképezőgépet. Gyorsan körbesasoltam, hogy valóban klassz a kilátás, aztán gyorsan és morcosan leevickéltem. Közben felfelé is, lefelé is össze-vissza vertem a térdemet, a könyökömet és a hátizsákkal is felakadtam a védőkereten. Zsozsó méretre kábé ugyanakkora, mint én, de neki sikerült lazábban megoldani a fel- és lemenetel problematikáját.

A Bálványról toronyiránt becéloztuk az S jelzést, amin végigromboltunk a Faktor-rét és Hármaskút felé, majd visszamásztunk fel az olasz-kapui aszfaltútra pár méter erejéig. Utána következett egyik nagy kedvencem le az S-en a Gerennavárig. Itt Zsozsó olyan tempót nyomott lefelé, hogy alig bírtam tartani vele az iramot. Pedig én már elég jól ismertem a terepet.

Gerennavárba nem mentünk fel és a Leány-völgyi kilátóhelyre sem ugrottunk ki, hanem egyazon lendülettel végigsuhantunk az S+ jelzésen, először aszfalton, majd az erdőbe betérve, egészen le Szilvásváradig.

Elég későn, este fél 7 felé értünk vissza, Zsozsó gyorsan bedobálta a bringát a csomagtartóba és hazaviharzott, mi meg elmentünk még egy kört sétálni Domival és a három kutyával.

Kalandos túra volt, számomra fele részben ismeretlen utakon. Jól elfáradtam, de izomlázam nem lett. Gondoltam, hogy Zsozsó jobban fogja bírni nálam (főleg, hogy a hét közepi takonykóromból is maradt még szombatra némi utózönge), de hogy ilyen lazán lenyomta ezt a túrát, hát le a kalappal előtte. Balázsnak pedig jobbulást! Zsozsó még mondta, hogy Lilláról már szülői segítséggel jutott haza, útbaejtve a kórházat, ahol szakszerűen lekezelték a sérüléseit és biztos ami biztos kapott egy tetanuszt is. Neki valószínűleg ezen a túrán sem sikerült rákapnia az erdei bringázásra.

Ja, az új rugóstag kiválóan működik.

Képek: Google Photos

Videó:

2010.05.01. Zsozsó és a folyó from Bart Stein on Vimeo.

Track: Garmin Connect

Táv: 72,03 km
Szint: 2276 m
Idő: 9:15 óra

2010. összes: 881,35 km, 18229 m, 102:55 óra.