BEAC MAXI előkészítő túra a Naszályra

2009. szeptember 06. 23:59 - Samorost

Mivel a múlt héten elmaradt a BEAC felkészítő túra, most vasárnapra iktattuk be a pótlást. Kapva Zoli ötletén nagyon jó kis útvonalat ötlöttem ki, három variánssal a budai oldalon. A nyertes az alábbi lett:

Budapest, UVH kocka - Üröm - Pilisborosjenő - (S) Kevély-nyereg - (S) Mackó-Barlang - (S,P) Csobánka - (P) Tölgyikrek - (P) Sikáros - (P,Koo,-,Koo) Pilisszentlászló - (Z) Spartacus-ösvény - (P3) Visegrád - (komp) Nagymaros - (K+) Köves-mező - (K) Törökmező - (K) Kóspallag - (K) Kisinóci th. - (Z) Királyrét - (P) Magyarkút - (K) Katalinpuszta - (K) Naszály - (Sc,Zc) Kosd - Vác - Budapest

A reggel természetesen a már tőlem megszokott módon indult. Hét után pár perccel megjött Laci és Gabi, elővettem a bringát. Aztán ahogy az utcán behúztam a hátsó féket, az igen érdekes hangokat adott. A fékpofákat szétfeszítő lemezdarab egyik szárát bedarálta a féktárcsa. Még jó, hogy este átnétzem a bringát. Szerelés bő negyed óra. Maradt még negyed óránk az UVH-hoz érni a háromnegyed nyolcas találkára. 25-ös átlaggal végignyomtuk a 10,5 km-t, így végül "csak" 10 percet késtünk. Hardhat, Jandi, Rossi, Zoli és Zsozsó már menetre készen vártak.

A Szentendreinél rámdudáló vén töktől eltekintve esemény nélkül átjutottunk Pilisborosjenőre. Mondjuk a Róka-hegyre felmászni az aszfalton sem volt épp pihentető. PBJ-n nem sikerült elvéteni a sárga jelzést és a K és S közös, köves szakaszát is hamar letudtuk felfelé, így kilencre már a Kevély-nyeregben voltunk. Tíz perc ejtőzés után célba vettük a Mackó-barlangot. Az S nem épp bringabarát, de senki sem panaszkodott. Csobánkára már a P-n gurultunk le. A főútnál kicsit megtévesztett minket a P új bejárata, mivel mi a régin jöttünk le és az újat még nem láttuk eddig. Kis híján elkavartunk.

A Tölgyikrekig továbbra is a P-t követtük, én ezt a szakaszt nem nagyon szeretem, mert nem vagyok oda az alattomos lépcsőzetes mászókáiért. Meg kicsit hosszú is. Viszont tovább lefelé a P-t nagyon élveztem, mindig kicsit orosz rulett a kövek, faágak között tempósan lefelé lavírozni. A Sikárosi-rétnél aztán Zoli vette át a vezetést, ezért véletlenül sem a tervezett K+,K patakjáró útvonalon tekertünk fel Pilisszentlászlóra, hanem először elgurultunk a rét átellenes végébe, majd ki az aszfaltútra, azután pedig a sikárosi erdészháznál megindultunk jobbra a hegynek fel. Felérve kiderült, hogy a tervezett út egy jókora kapuval le van zárva, így más utat kellett keresni lefelé. Végülis nem volt semmi gond, útközben az egyik vadetetőnél még egy fiatal őzet is sikerült meglesni (persze a nagy csörtetésre megijedt és elszaladt). Csak az utolsó öt méter volt problémás, mivelhogy gyakorlatilag egy függőleges falon kellett leereszkedni az aszfaltútra. Épp arra, amelyiken (vagy épp mellette a K-n) egyébként is mentünk volna. Csak így kalandoztunk pluszban egy fél órát. Pilisszentlászlón (a Kisrigónál) nem is időztünk sokat, gyorsan lebeszélttük Gabit az idő előtti hazamenetelről és mielőtt meggondolhatta volna magát, már gurultunk is a zöldön a Spartacus-ösvény felé.

A Spartacus hozta a formáját, megint nagyon klassz volt. A szikláknál megvártuk Gabit, mert még a Z-n perecelt egyet és ottmaradt a km órája. Kicsit avétosan került elő, valamelyikünk valószínűleg átment rajta. Amúgy az egész Spartacusról elmondható, hogy a leamortizált utat egész jól rendbe szedték. A leomlott szakaszokat nagyrészt visszapótolták, a keresztbe dőlt fákat szétdarabolták, eltakarították, a csalánost kiirtották. Így már a harmadik szakasz (1. a Z-től a Jenő-kunyhóig, 2. a kunyhótól az erdészeti útig, a 3. a "lépcsőtől" a P3-ig) is teljesen hibátlan volt. Mint ahogy a kis mászás után le Visegrádra a P3 is. A kompnál vártunk vagy negyed órát (a jegy jó drága volt, 7xx Ft), itt a GPS szerint 50km-nél és 1000m szintnél tartottam. Rossi nem jött át a túlpartra és Nagymaroson Zsozsó is pát intett, úgyhogy hat főre csappanva vágtunk neki a Börzsönynek. Szerencsére Gabinak még innen sem volt kedve hazamenni.

De mielőtt nekivágtunk volna, rá kellett ébrednem, hogy a hátsó Big Jim-ről újabb minták tűntek el. Egy már letört a múltkor, most újabb kettővel lett kevesebb. Csak győzzem foltokkal leragasztani a kikandikáló szövetet. Úgy látszik, ez a gumi nem elkopik, hanem elfogy. Szó szerint.

Köves-mezőre a K+-on küszködtünk fel, már az utolsó aszfaltos rész is durván meredek (bőven 20% fölötti) volt, utána meg még köves-vízmosásos is. Ennek ellenére hamar fent voltunk. A következő ideiglenes megálló Törökmező, majd Kóspallag volt. Ezen a ponton Laci sokallt be egy kicsit, eléggé maga alatt volt. A Kisinóci turistaháztól a Z-n mentünk át Királyrétre. Zoli és Jandi után harmadiknak értem a büféhez, de akkorra ők már javában hamburgereztek. Gyorsan kikértem az utolsó hamburgereket, közben szép sorjában mindenki beszállingózott a "célba". Itt a táv már 75 km körül, a szint 1800 méter magasságában járt. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy sem a hamburger, sem a kóla nem tudta Gabit, Lacit és Hardhatot annyira felspannolni, hogy legalább Katalinpusztáig eljöjjenek velünk. Inkább hazagurultak Királyrétről (ez is volt még vagy egy 60-as).

Mi pedig Zolival és Jandival átkalandoztunk a piroson Magyarkútra. Így egy mondatban összefoglalva egyszerűnek hangzik, de néhol azért feladta a leckét az út. Nekem nagyon tetszett a Királyrét-Szokolya szakasz is, Zoliéknak inkább a Szokolya-Magyarkút résztáv jött be. Az előbbin az egészségesnél kicsit többet kellett alternatív útvonalakat, patakmedret, hegyoldalt használni a továbbjutáshoz. Meg néha keresgélni, hogy egyáltalán hogyan jutunk vissza a kijelölt útra. A másodk szakasznál ilyen gond nem volt, egyszerűen csak élveztük a fák között tekergő ösvényt.

Magyarkútról a kéken kijutni Katalinpuszta felé nem volt egyszerű mutatvány. Irgalmatlan sártenger terpeszkedett az út helyén. Utána viszont már sima ügy volt. Szendehely határa előtt jött még egy jó kis mászás, nem volt hosszú, de én már fáradt voltam feltekerni. Inkább toltam. Aztán Katalinpusztára már csak be kellett gurulni. A 2-es út melletti kisboltban Zoliék vettek egy-egy üdítőt. Én nem, és ezt később meg is bántam. Viszont akkor és ott sokkal inkább foglalkoztatott az a kérdés, hogy mi legyen az előttünk tornyosuló Naszállyal. Felmenjünk? Ne menjünk? Az idő épp határeset, délután fél hat. Durván egy-másfél óra a csúcs és még le is kell jönni. Ha lehet mindezt még világosban. Nyolckor meg már tuti sötét van. Zolinak már nem sok kedve volt hozzá, Jandi viszont nekiugrott volna. Én meg nem igazán tudtam eldönteni. Egyrészről már iszonyú fáradt voltam, az emelkedőkhöz semmi erőt nem éreztem se a lábamban, se a tüdőmben, se sehol máshol. Másrészről meg ha már a hegy lábáig eljutottam, miért akarnék épp a cél előtt kapitulálni? Hogy nézne már az ki? És különben is, csakazért is fel kell menni! Ha már a végén úgyis egyedül kell hazatekernem, amit pedig nagyon utálok. Végülis az az 500 méter szint csak egy bő HHH. Vagy János-hegy. Ahogy tetszik. A Naszály-tető innen 6,5 km, ez azt jelenti, hogy átlagosan 1 km-en kb. 80 métert emel az út. Nem is vészes. Szóval akkor hajrá! Zoli kérésére annyi kompromisszumot tettünk, hogy megegyeztünk, hogy Vácról vonattal megyünk vissza Budapestre.

Persze az hamar kiderült (ahogy várható is volt), hogy az átlag 80 méteres emelés csak Móricka elképzelése szerint szép egyenletes. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy az első 500-600 méteren rögtön emelt 120 métert egy szűk, girbe-gurba kis ösvényen az első dózerútig. Mondanom sem kell: végig toltam. Aztán egy jó darabon a dózerúton haladt a K (és ezt követve mi is). Időnként ez is emelt egy-egy szépet, de ez még számomra is tekerhető volt. Aztán egy hosszabb lejtőzés (!) után a dózerutat elhagyva egy nyomsávosra szűkült az addigi autópálya és kezdhettük újra ledolgozni a pár perc alatt elvesztegetett drága szintet. Ez is hullámvasutas volt, kicsit fel, majd kicsit le, aztán megint fel, majd megint le. De azért bruttóban emelkedtünk. 350 méterről úgy 480-ig. Itt csak 1-2 helyen kellett leszállnom, azt is csak néhány méter erejéig. Akármilyen fáradt is voltam, ez a szakasz azért még így is tetszett. Aztán az út egy éles jobbossal visszafordult a hegyoldalban és innentől következett számomra a küzdelem életre-halálra. Zoliékat a visszafordító előtt láttam utoljára, úgy éreztem, tök egyedül vagyok a hegyen. A nap még kicsivel a horizont fölött járt, de az erdőben már kezdett eluralkodni a szürkeség. Az út meg hiába volt szinte tükörsima, olyan meredek volt, hogy tolva is meg kellett állnom 20 méterenként pihenni pár másodpercet. Aztán 530 méternél a toronyirántból egy újabb jobbos után megint oldalazás lett, de ebben semmi köszönet nem volt. Az elején még megpróbáltam tekerni, de hamar letettem róla. Út gyakorlatilag nem volt, a puha, omlós hegyoldalban kellett fától-fáig sasszézni, miközben a bringát próbáltam magam mellett vonszolni. Egy-egy helyen jó méteres szintkülönbségeken kellett feljebb dobni a bringát úgy, hogy közben két lábbal támasztva is csúsztam lefelé a hegyoldalban. Itt megfordult a fejemben, hogy fogom magam, megfordulok és hazamegyek. Az i-re a pontot az a kb. 20-25 méteres szakasz tette fel, ami a GPS szerint egy "sima" 90 fokos bal forduló volt. Csakhogy utat semerre sem láttam. Előre láthatóan sehová sem vezetett az amúgy alig észrevehetően kitaposott csapás, balra meg a hegyoldal volt, akár egy függőleges fal, fákkal, kövekkel. Aztán feljebb néztem és észrevettem két ványatag kék jelzést, két uszkve három ujjnyi vastagságú fácskán. Szerintem egy percig is álltam ott, mint a Bálám szamara, és nem tudtam elképzelni, hogy akkor ezt most hogy? Ki volt az a nemnormális, aki ezt az utat kitalálta? És mit keresek én itt egyáltalán? Még gyalog csak-csak felmászok négykézláb, de ki hozza utánam a biciklit? Hiába hitetlenkedtem, nyavalyogtam magamban, muszáj volt ezen is túlesni. Feljebb löktem a bringát 40-50 centivel és a fékbe kapaszkodva szépen utánahúztam magam. Egy méter felfelé, 20-30 centi csúszás lefelé. És ezt elismételtem még egy párszor repeat-until ciklusban. Until fel nem értem. Fent meg egy kész autópálya tárult a lila ködben úszó szemeim elé. Széles, sima, döngölt erdei út. Elképesztő. Mintha az egész eddigi szivatás azért lett volna, mert elbontották a hegyre vezető igazi utat. Pedig nem. Elgurultam az első kereszteződésig. Zoliék sehol, jelzés balra vezet tovább. Alig 100 méter után újabb emelkedő. Jó meredek, nem is hosszú, de már alig élek. Nem hogy még felfelé tekerjek. Szóval tolás, szerencsére nem sok. Aztán a kilátóig már nyeregben gurultam el. Zoli lent ücsörgött egy betonkockán, Jandi fent a kilátóban. Én meg ismét ráébredtem, hogy baromi éhes vagyok. Meg szomjas. Úgyhogy Zoli hiába abajgatott, hogy menjünk-menjünk, mert hamar tök sötét lesz, én szépen magamba toltam az utolsó téliszalámis zsömlémet és legurítottam a maradék két korty kólámat (Zoli ez utóbbit azért megvámolta). Papír alapú térképünk nem lévén, a GPS-en bogarásztuk ki, hogy a legmegfelelőbb útvonal az Sc-Zc lesz. Az Sc elég kövesen indult lefelé, de aztán ahogy levált jobbra a K-ról, teljesen jól járható, mezei úttá transzformálódott. A Pádimentom-kő felé már eszünkben sem volt elkanyarodni az S+-on, de az utat így is sikerült az elágazásnál elvéteni, így ez darabon a Zc helyett egy jelöletlen úton gurultunk le. Aztán jobbról egyszer csak megjelent a Zc. És nagyjából idáig bírta Jandi kiszálasodott váltóbowdenje is. Úgyhogy neki az utolsó pár kilométerre be kellett érnie három fokozattal (hátul természetesen kónuszon).

Kosd határába érve már erősen sötétedett (este fél 8 volt már), a faluszélre kicsapott Bimbó mégis hangos múval üdvözölt mindhármunkat. Kosdról negyed óra alatt átértünk Vácra, de a 2A fölötti felüljáróra már csak középső tányéron volt erőm feltekerni. Utána 45-tel gurulni viszont egyáltalán nem esett nehezemre. A Zollner (IBM) mellett tekertünk ki a vác-alsóvárosi vasútállomásra. Abban a pillanatban engedték le a sorompót, ahogy odaértünk. És még akkora mákunk is volt, hogy Pest felé menő vonat érkezett, úgyhogy szinte várnunk sem kellett a vonatra. Jött rendelésre. Nyugati színvonalú just-in-time rendszer. Nyolckor már a vonaton suhantunk a Nyugati felé az 50%-os jegyünkkel (thx 2 Mr. Kalauz). Én ugyan csak Rákospalotáig vettem jegyet, de mivel fogalmam sem volt, hol kell leszállni, végül én is a Nyugatiban kötöttem ki. A Vidámpark magasságában jöttem rá, hogy a GPS-en megnézhettem volna, hol járunk. De mindegy, a Nyugatiból kb. ugyanannyi hazáig, mint Rákospalotáról. Elköszöntem Zolitól és Janditól és a ligeten keresztül szépen legyűrtem az utolsó 14 km-t is. 21.25-re értem haza.

Kemény túra volt, de így volt igazán kerek, a horrorisztikus Naszállyal együtt. Hiába szintben csak 2500 méter, szerintem nehézségben közel egyenértékű volt a BEAC MAXI-val.

Képek: Google Photos

Videobeszámoló: