Dobogókő - Lukács-árok

2009. július 12. 23:59 - Samorost

kábé egy hónappal ezelőtt javasoltam a többieknek egy útvonalat Dobogókő érintésével. Anno erre a túrára én nem tudtam elmenni, de Hardhat beszámolója és a többiek elmondása alapján nagyon jól sikeredett bringázás volt. A héten Laci vetette fel, hogy még egyszer le kéne tekerni, Zoli viszont Dömösre szeretett volna menni. A két kívánságot pedig úgy lehetett csak egyszerre teljesíteni, ha kicsit cifrább útvonalat rajzolunk a térképre.

Az útvonal végül ez lett (áthúzva az eredeti terv szerint érintendő, de végül kihagyott szakaszok):
UVH - Csillaghegy - (P) Ezüst-kevély - (P) Nagy-Kevély - (P) Kevély-nyereg - (K,P+) Csobánka - (Z,K) Dera-patak pihenő - (K+) Pilisszentkereszti szentkút - (S+,S,Koo,K+,K) Dobogókő - (P,Z+) Két-bükkfa-nyereg - (Z+) Pilis-nyereg - (S,Z+) Kémény-szikla - (Z+,P/Vörös-út/) Piliscsév - (Zoo) Kesztölc - (K,S+,-,P) Égett-hárs - (Z+) Szakó-nyereg - (Z,S) Lukács-árok - (S) Dömös - (11-es út) Lepencefürdő - (Z) Spartacus-ösvény - (S.ö.) Jenő-kunyhó - (-,P) Pilisszentlászló - (K) Sikárosi-rét - (K,P) Tölgyikrek - (P+,Z3,Z+) Gyopár-forrás - (Z4,P4) Csikóváraljai-th. - (P,S+,S3) Oszoly-csúcs - (S,-,Z) Budakalász - (-) Omszki-tó - (-) Római-part - (-) UVH

Szóval ismét a "sokat akar a szarka" csapdájába sétáltam bele. Persze nem véghezvihetetlen az eredetileg tervezett útvonal sem, csak ahhoz legalább egy órával korábban kell elindulni és nem kell este nyolc előtti egyéb programot betervezni.

Talán egyedül Laci volt tisztában az eredeti útvonaltervvel, úgyhogy a többiek igazából "meglepetés-túrára" neveztek. A felújított vasúti híd budai lejárójánál találkoztunk Zolival, Petivel és Andrissal. Hogy ne kelljen sokat a tűző napon, aszfalton menni, egyből Csillaghegy felé vettük az irányt, majd irány fel a P jelzésen. Ahogy befordulunk az aszfaltról az erdőbe, rögtön egy igencsak meredek emelkedőt kell leküzdeni, amit talán most először tudtam végig kitekerni (igaz, ahol Gábor megállt félúton, ott én is megálltam egy fél percre). De attól még csodálkoztam magamon egy kicsit. Meg azon is, hogy a jó kis Scott Reflexem hajtókarja milyen keserves hangokat ad ki magából (és ezt csak fokozta a nap során). Csak remélni tudtam, hogy nem lesz teljesen kuka.

A következő küzdős szakasz a Kő-hegyre feljutás volt. Valószínűleg a sok júniusi esőnek köszönhetően elég drasztikus vízmosások keletkeztek az úton és a kövek mennyisége sem csökkent az elmúlt években.

A Kevélyre már a megszokott küzdelmek árán jutottunk fel, persze én utolsónak, Zoliék már rég fent sütkéreztek a napon, mire én felértem. Lefelé ők szintén előrehúztak, de itt már azért, hogy megnézzék, mire jutunk Lacival és Ferivel a sziklákon lefelé. Szóval az első trükkös résznél ott vártak a keselyűk, én meg első meglepetésemben megálltam a sziklás rész tetején, de a bringa lecsúszott egy lépcsőnyit, én meg a nyeregről hátrafelé lecsúszva szálltam le a bringáról. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy mindeközben a nyereg fölfelé, én meg lefelé igyekeztem, ezáltal kompresszionálva a lábaim között elhelyezkedő, féltett testrészeimet. Ne szépítsük, muszáj volt fél perc időt kérnem. Közben röviden felmértem a helyzetet és második nekifutásra simán abszolváltam a feladatot. Feri többször is próbáltkozott, de végül feladta a dolgot. Laci kis híján le tudott jönni, de másodjára már inkább nem futott neki. Bő tíz percet biztos elszórakoztunk itt.

Ezután, pár tíz méterrel arrébb jött aztán az igazi sziklás terep, de ez már sokkal több "útvonallehetőséget" kínált, így ezen a részen egy lendülettel lezötyögtem. A többiek közül viszont senki meg sem próbált itt lejönni. Mindenki letolta a bringát. Pedig szerintem ez a rész kevésbé nagy kunszt, mint a felső rövid letörés. A Kevély-nyeregből a kéken döngettünk le Csobánka felé, ezt már szerintem mindenki élvezte.

Csobánkánál a P+ helyett elkavartunk egy kicsit a piroson az Oszoly-csúcs alatti pihenőig, itt tankoltunk, majd onnan folytattuk a Z-n Pilisszentkereszt felé. Útközben kicsit elkavartunk és a csobánkai Máriakúthoz, ahol Zoli erősködött a hosszú-hegyi folytatás mellett, de le lett szavazva.

A Dera-patak gázlóján átkelve a K+ jelzésen folytattuk az utat. Kurucz Gabi rögtön a bejáratnál elborult, a tőle szokott módon. (A pihenőhely lejáratával szemben a főút túloldalán, alig észrevehetően bújik meg a bejárat.) Jó meredeken vezet fel a K+ a pilisszentkereszti Szentkúthoz, ahol a következő pihenőnket ejtettük meg. Innen tovább az S+-on mentünk, reménykedve, hogy végig tekerhető lesz. Hát nem. Cudar tolással értünk fel a K+ alig észrevehető balos leágazásáig. Egy kis szintezés következett, majd az S-en folytattuk az aszfaltig. Szerencsére senki sem kavart el közben. Ugyan a sárga az út másik oldalán folytatódva közvetlenül Dobogókőre visz, mi mégis - a változatosság kedvéért - legurultunk egy darabon az aszfalton, majd a K+ nyomvonalán - szúnyogok hadától üldöztetve - szenvedtünk föl a kék jelzésig. A dobogóköi büféig innen már csak egy rövid szakasz volt hátra, hogy jól megérdemelten befaljuk a szokásos hotdog-almás pite kombót.

Közben ráébredtünk, hogy már délután egy is elmúlt, Petinek ötig haza kellene érnie és Ferinek is dolga van, úgyhogy a múltkori túra egyik legjobb részét skipeljük (a Z+,S,P szakaszt) és ezzel együtt kivágunk az útvonalból egy jó nagy kurflit. Így kimaradt Kesztölc és az Égett-hárs is, plusz vagy 600 méter szint.

Helyette élből a Lukács-árkot vettük célba. Hú, na ez kemény, zúzós szakasz, egy részen kegyetlen köves, a vége meg igen kellemes, döngetős, benne egy partoldalra felmenős kanyarral. Itt le is lettünk fotózva, vissza kellett volna menni a képekért, de annyira jól adta az út, hogy egyikünknek sem akarózott megállni. Persze nem minden gyalogosnak tetszett, hogy mi is épp arrafelé bringázunk, úgyhogy jutott a beszólásból is.

Dömösön megálltunk, de épp csak annyira, amíg Zoli telóját lecsekkoltuk (semmi baj nem volt vele, Zoli hallucinált) és utána a kicsivel arrébb lévő kocsmában ődoktorsága bedobott valami kaját. Mi addig néztük, hogy a méhek hogyan mentik a földre hullott akácvirágokból a még menthető anyagot.

Lepencénél Peti és Feri leváltak, nem bíztak benne, hogy két óra alatt letudjuk a Spartacus-ösvényt és Pilisszentlászlóra érünk. Mi még bénáztunk egy kicsit a jelzéskereséssel (Zoli bevitt a málnásba, azaz a helyi gyártelepre). Aztán csak meglett a Z egy kicsit feljebb az aszfalton, de sok köszönet nem volt benne. Rendesen megszenvedtünk vele. Pihenni egy pillanatra sem volt ajánlatos megállni, mert azonnal sűrű szúnyogfelhőben találtuk magunkat. Csíptek, ahol értek. A "hetet egy csapásra" itt nem volt különösebben nehéz feladat. Mindemellett még le is tévedtünk a jelzett útról, és egyszer csak pont ott kötöttünk ki, ahová a Spartacus-ösvényen eljutni akartunk. A Jenő-kunyhónál.

Így aztán nem volt más lehetőség, mint visszafelé menni a Spartacuson, Pilisszentlászló irányába. Az esős idő itt is hátrahagyta a nyomait, több helyen rendesen elmosta az utat. Azért így is jó volt, habár a másik irányba menve egyértelműen látványosabb az út. Viszont még öt óra sem volt, mire Pilisszentlászlóra kiértünk.

Ejtőztünk egy sort a Kisrigóban, mi Zolival ettünk egy-egy adag túrós palacsintát vanília öntettel. Jól esett. Időnk meg volt bőven. A pihenő után a kéken indultunk Dömörkapuhoz, hogy onnan Szentendrén át majd hazatekerünk. A K-nak ez a része jó kis zúzós lefelé, csak a fahíd előtti meredek darab volt saras és vízmosásos, úgyhogy amikor ezzel a ténnyel szembesültem, rögtön húztam is egy satuféket. Kurucz Gabi viszont úgy gondolta, hogy nem fogok, ebből kifolyólag érdekes hangeffekteket kiadva magából, még érdekesebb mozdulatsorral próbált engem nem felölkelni hátulról. Hátranézni nem is mertem, de a hangokat hallva inkább engedtem a féken és lejjebb gurultam vagy másfél métert. Talán épp ennyi kellett, hogy mindketten megússzuk az ordas nagy közös perecet. Ez az intermezzo a hangulatunkat még feljebb dobta a szerencsés kimenetelnek köszönhetően, így a dömörkapui aszfaltot elérve közös elhatározással nem balra, hanem jobbra fordultunk, a kedvenc gázlózós utunkra.

A K-n a Sikárosi-rétre kiérve kicsit tanakodtunk, hogy hogyan jutunk el leghamarabb a tölgyikrekhez, aztán a GPS-en kinéztünk egy jelzetlen ösvényt. Az első elágazásnál Zoli természetesen a kalandosabbnak ígérkező, kevésbé járt csapást választotta. Természetesen a kaland nem is maradt el, az út szép lassan elfogyott, végül már a susnyásban gázoltunk, a "rendes" ösvényt megcélozva. Nagy nehezen kikecmeregtünk az S jelzésre. Amíg azon tanakodtunk, hogy Lajos-forrás, vagy a Tölgyikrek felé induljunk-e el, Gábor elővette okleveles gombaszakértői tudományát és begyűjtött pár szép méretes vargányát vacsorára valónak.

Végül a Tölgyikrek felé indultunk el, majd onnan még mentünk egy darabot felfelé a P+ útvonalán. Aztán a murvára kiérve az első lejtőzésnél éreztem, hogy a bringa eleje bizonytalanul kóvályog. Tuti defektes az első kerék. Az is volt. Így Zolinak volt lehetősége kipróbáltatni velem az új pumpáját. Az elején lehúztam, hogy vacak, de kiderült, hogy csak a szokásosnál jobban rá kell cuppantani a szelepre (Laci, a mester!). Onnantól már tényleg jól nyomta a levegőt, pikk-pakk felfújtam vele a kereket.

Nem volt más hátra, mint lezúzni Pomázra a P+ Z+ útvonalon, ami most is nagyon ütős volt, akárcsak a BEAC-on tavaly, az éjszaka közepén. Volt vigyorgás, amikor megálltunk a Gyopár-forrásnál bevárni mindenkit!

Pomázról már aszfalton jöttünk haza, Zolival még jól megnyomtuk a Pomáz-Budakalász szakaszt, 46km/h-nál leszakadtam róla. Honnan volt még benne ennyi kraft?

Végül este 8 előtt valamivel értem haza, rendesen elfáradva. Nem mondom, ennek tükrében szép kis menet lett volna, ha a teljes tervezett útvonalat végignyomjuk. Tényleg eny mini BEAC MAXI lett volna.

Képek: Google Photos
Videók:
1. Laci ügyeskedi át magát a sziklákon a Kevély tetején