Jó nagy fába vágtam a fejszémet, amikor még tavaly decemberben Csíz rávett, hogy nevezzünk be a Transalpra, Európa talán legnehezebb többnapos maraton versenyére. Miután januárban elutaltam a nevezési díj rám eső - amúgy nem kevés, 625 eurós (csapatonként 1300 euró a nevezés díja) - részét, már nem volt visszaút.

Most azt kéne írnom, hogy a júliusi rajtig hátralévő 6,5 hónap kemény felkészüléssel telt, heti 3-4 nap edzéssel, de ez finoman szólva sem lenne igaz. A bringás szezont ugyan viszonylag hamar, már január-februárban megkezdtük, de én nem jutottam tovább a heti egy, hétvégi tekerésnél.

Májusban aztán kicsit megembereltem magam és néhány héten át beiktattam reggeli 1 órás köröket heti 2-3 alkalommal. De ezek rövid, 25 km-es, gyakorlatilag sík körök voltak. Aztán június elejére el is fogyott a lendület, maradtak a hétvégi túrák.

Hogy azért ne teljesen szűzen menjek a versenyre, a Transalp előtt két héttel próbaképp elindultam a Duna Maraton hosszú távján. A cél a 7 órán belüli beérés, illetve a 12 km/ó-s átlag megfutása volt. Ez sikerült is (megcsípve ezzel az utolsó helyek egyikét), de utána még 2-3 napig elég combos izomlázam volt.

Szóval a Transalp rajt előtti napon az esélytelenek nyugalmával ültem autóba és indultam el a németországi Mittenwaldba. (És persze picit bízva abban, hogy Csíz sem vitte túlzásba a felkészülést.)

0. nap Budapest - Mittenwald (Wallgau)

A 8 napos maratonra bemelegítésként egy 8 órás autózással edzettem még egy utolsót. A szállásom Wallgauban volt, 5 km-re Mittenwaldtól. A panzióba bejelentkezés után elautóztam megnézni a starthelyet. A pályaudvar előtti téren meglepetésemre alig sorakozott pár stand, alig lézengett pár ember. És a hely sem tűnt túl nagynak 1100 ember számára.

Viszont az elég jól ki volt táblázva, hogy mi merre van. Camp, Parc fermé, Registration, stb. Rögtön meg is céloztam a regisztrációt, ami pár sarokkal arrébb volt a helyi iskola tornatermében. Megkaptam a rajtszámot, befizettem a busz transzfer árát és megkaptam a hatalmas méretű sporttáskát, amibe a saját cuccaimat csak be kellett szórnom. Ki van ez találva, csak a rajtszámmal ellátott transalpos egyentáskákat fuvarozzák utánad, nem vesződnek egyedi csomagokkal, szatyrokkal, hátizsákokkal. Ami belefér jön, ami nem, az marad.

Miután cirka 5 perc alatt lerendeztem a regisztrációt és közben megkaptam Csíztől az sms-t, hogy mégsem jön le este Münchenből, csak holnap reggel, szépen visszaautóztam Wallgauba és a Hotel zur Post éttermében ettem egy isteni sült "Ochsenfetzen"-t. Nagyjából be is sötétedett, mire befejeztem, úgyhogy nem volt más dolgom, minthogy eltegyem magam másnapra.

Ugyanez röviden a Serrenő fórumra írt napi beszámoló keretében így nézett ki:

1. nap Mittenwald - Weerberg (95,55km/2336m)

A reggel jól indult, hétágra sütött a nap. A rajt persze kissé kaotikusra sikeredett. Csízzel a pályaudvarnál találkoztunk, gyorsan elvittem regisztrálni, aztán még rohanhattam vissza a falu peremén lévő laktanyába az autóval, amit a következő 8 napra ott hagyhattam pihenni. Mire összeraktam a bringát, összepakoltam a napi cuccokat, alig 20 perc maradt a rajtig. Gyors rohanás vissza a rajthelyre, aztán kis bénázás, hogy akkor hova is álljunk be. Mire elgurultunk a környező utcákon kacsázva a sor végére, nagyjából indult is a mezőny. Nagy csinnadrattával végigvonultunk Mittenwald utcáin, a helyiek szurkolásától és bíztatásától kísérve.

A faluból kiérve aztán elkezdődött a Transalp. Folyamatosan, de kellemesen emelkedő dózerúton tekertünk egyre feljebb és feljebb a völgyben. Az út is egyre meredekebbé vált, de a kétoldalt magasodó hatalmas hegycsúcsok és -gerincek látványa kellő mértékű figyelemelterelés volt. Mire 900 méterről indulva felértünk az 1800 méteren lévő Hochalm-nyeregbe, azért kellően elfáradtunk.

Szinte megállás nélkül ereszkedtünk le a túloldalon, kiélvezve a lejtőzés örömét, ami azért nem volt teljesen veszélytelen. A meredek, szűk és kanyargós, laza murvával borított lejtőn igencsak észnél kellett lenni, főleg a kanyarokban. Az egyik lazábbnak tűnő kanyarban mégis kis híján elraktam magam, amikor hirtelen mindkét kerék megindult kifelé alólam. A rövid, de annál meredekebb lejtőn gyorsan estünk vagy 300 métert, és utána is szép folyamatosan apasztottuk tovább a tengerszint feletti magasságot. Először gyorsabb, széles dózerúton, aztán aszfalton, egészen az első frissítőpontig. Volt, akinek a bringája idáig bírta a strapát, szerencsére nekünk csak a lábizmainkkal voltak kisebb-nagyobb problémáink.

Mire rendesen betápoltunk, az odaérkezésünkkor ott lévő kisebb tömeg teljesen elszivárgott, megint a sor végén voltunk. És megint hegymenet következett, de már "csak" 600 m szint állt előttünk. A Plumsjochra ha lehet, egy fokkal még látványosabb út vezetett, de itt már eléggé elfáradtunk a végére. Fent pihentünk is vagy 10 percet és közben figyeltük, hogy az utánunk felérők (igen, itt már utolértünk néhány párost) hogyan küzdenek meg a túloldali meredek, murvás lejtővel. Nekünk nem jelentett gondot, hamar utol is értük az előttünk pár perccel lefelé indulókat.

A második ellenőrző pontra már aszfalton gurultunk be és innentől sík menet következett. Először végig az Achensee mellett, majd rövid lejtőzés után tovább a kerékpárúton faluról falura egészen Weerig. Ami nagyon nem hiányzott, az az utolsó 400 méter szintet tartogató mászás a célig, a Weer falu fölötti hegyen csücsülő Weerberg falucskáig. Itt Csíz alaposan megrogyott, de azért hősiesen bevergődtünk a célba 7:20-as idővel, ami kategóriában a 225-ik helyre volt elég. Csak három páros ért be mögöttünk, az elsők 3:35-ös időt mentek.

A célban fél óra döglés következett az első utunkba kerülő nyugágyban. Közben meg figyeltük, milyen csodagépeken csücsül szinte mindenki. Nem meglepő, hogy már az első nap, Mittenwaldban eltűnt 15 bringa, ha darabja átlagosan közel 1 millió forintot ér. Ennek ellenére (vagy épp a mi gépeink viszonylagos gagyisága okán megnyugodva) a nap végén mi is a nagy, közös "Parc fermé"-ben hagytuk a lovakat.

Záróakkordként számomra még színesítette a napot a szomszédos hegyen lévő Jägerhof panzióba való eljutás. Már sötétedett, mire észbe kaptam, hogy indulni kellene. A shuttle buszok szétszéledtek, az egyetlen taxi pedig már foglalt volt. Szerencsére egy szintén transalpos fickó foglalta a taxit, aki megengedte, hogy betársuljak mellé. Alig vártam már, hogy ágyba dőljek. Becsekkolás (ez sem volt problémamentes, mivel először nem találták a foglalásomat), szobafoglalás, kipakolás, fürdés, mez és gatya mosás. Aztán végre este 10 felé alvás.

Táv: 96,88 km
Szint: 2169 m
Idő: 7:21 óra

2. nap Weerberg - Mayrhofen (68,74 km/2911 m)

Reggel a Weerbergbe való visszajutás volt izgalmas, ugyanis nem volt fuvarom. Gondoltam nem lesz probléma betársulni a jópár szintén transalpos, brigás cuccban reggeliző társulat valamelyikéhez, de mindenki fullon volt. Aztán amikor negyed kilenc felé már kezdtem lemondani az aznapi indulásról, szerencsémre egy utolsók között induló holland társaság Transporterébe befértem még hatodiknak.

Tíz perccel a rajt előtt még a bringákkal molyoltunk, aztán amíg Csíz az utolsót csavarta a gyíkon, én végignéztem, ahogy a start után elrobog mellettem a mezőny eleje. Ezután szépen mi is elsétáltunk az utolsó blokkhoz és a sor végével elrajtoltunk.

A falu vége tábla után azonnal meredek, 14-15%-os aszfaltos emelkedőn melegítettük a tegnapi naptól igencsak beégett combizmainkat, de 3-4 km után az erdei dózerútra ráfordulva sem lett sokkal kellemesebb a helyzet. Szép folyamatosan kapaszkodtunk egészen 1800 méterig, ahonnan az első ellenőrzőpontig rögtön vissza is adtunk a leküzdött 900 méterből 600-at.

Mindezt csak azért, hogy egy újabb lendülettel, de legalább immáron sokkal látványosabb útvonalon felkapaszkodjunk újabb 1000 métert a 2300 méteres magasságban fekvő Gieseljochra. Az utolsó 3-400 méter szint nekem nagyon nehezemre esett, végig tekeregtek a beleim. Ha toltam a bringát akkor sem volt jó, ha felültem akkor sem. Azt is nehezen tudtam eldönteni, melyik a rosszabb. Csak kínlódtam. Csíz ellenben szinte megtáltosodott, láthatóan élvezte a nyílt hegyoldalban vezető turistautat és az arról nyíló panorámát.

Elérve a legmagasabb pontot kicsit helyrerázódtam, de sok pihenésre nem volt lehetőség, mert az ordas szélben a két lábon állva maradás is igazi erőmutatvány volt. Lefelé viszont hatalmasat száguldottunk. Csízre alaposan rá is vertem.

A következő pont után hátra volt még 700 méter szint. Ez így nem is hangzott vészesnek, egy erdei dózeren szép egyenletesen elfogyasztva a szintet nem lett volna semmi fizikai probléma. A probléma mentálisan jelentkezett, amikor a puszta hegyoldalban megláttam a számtalan kanyarral tarkított, V alakban felfelé kapaszkodó utat, rajta sok-sok ici-pici biciklissel, akik tőlünk alig pár száz méterre, de sok-sok perc előnnyel haladtak felfelé. Itt volt bennem egy olyan érzés, hogy "akkor én most itt megfordulok és hazamegyek". De az, hogy Csíz előttem volt és a visszafordítók után le-le kiabált, hogy "Hajrá!", adott annyi erőt, hogy csak felszenvedtem magam valahogy a rádió toronnyal díszített Wangalm tetejére.

Annyira hátul voltunk, hogy a hivatásos fotós épp akkor indult el összepakolva lefelé, amikor mi felértünk. Helyette én csináltam pár képet. Volt is mit fényképezni, mert a következő szakasz elég bíztatóan nézett ki. És az is volt. Hamar visszatért az életkedvem, fülig vigyorral eresztettem lefelé a bringát már az első rövid lejtőn. Bele is szaladt a 60-ba, szinte lebegtem lefelé a köves, kétnyomos dózerúton. Aztán lendületből fel a szemközti púpra, akárcsak a hullámvasúton, majd újra lefelé. A dózerúton keresztben áthúzott vízelvezető puklik nagy tempónál dobbantóként üzemeltek, 4-5 métereket repültünk rajtuk lefelé. Csíz kapott vagy 3-4 percet a lejtő aljáig, igaz őt fel is tartották a lefelé gyökkettővel araszoló óvatosabb sporttársak. Kis szintezgetés után egy hatalmas aszfaltos lejtőzéssel csapattunk be Mayrhofenbe. A 7:46-os időnkkel a 219-ik helyre voltunk jók, igaz a listán már csak férfi 222 páros szerepelt.

A bringa szervizbe adása és a szállás elfoglalása, valamint egy félórás zuhany után beültünk vacsorázni a faluközpontban lévő étterembe és a vacsora mellett egy jó órán át élveztük a Truckers nevezetű duó country és Dire Straits számait. És közben néztük, ahogy egyre jobban elered az eső...

Közben a Scottban 10 euróért cseréltek első fékbetétet a srácok, Avid Elixirbe itthon ennél csak drágábban kapok. És úgy ragyogott, mint legutóbb csak új korában.

Táv: 67,67 km (164,55 km)
Szint: 2760 m (4929 m)
Idő: 7:45 óra (15:06 óra)

3. nap Mayrhofen - Brixen (94,01 km/2154 m)

A tegnap este nekilódult eső egész éjszaka esett és még reggel sem úgy nézett ki, hogy alább akarna hagyni. Szóval nem ússzuk meg a Transalpot esős nap nélkül.

Ameddig lehetett, húztam az indulást, így csak pár perccel a rajt előtt csatlakoztam a panziótól alig 100 méterre esőben ázó tömeghez. Nem volt kifejezetten hideg, de azért az esőkabát alá felvettem a hosszú ujjú átmeneti mezemet is. Alul viszont maradtam a rövid nadrágnál, mert úgy voltam vele, hogy átázott, vizes ruhában még kevésbé szeretek tekerni, mint simán csak elázva. Úgyhogy kissé felemás öltözetben vágtam neki a mai etapnak.

Szerencsére az első ellenőrzőpontig egy kis erdei kitérőtől eltekintve végig aszfalton tekertünk, folyamatosan felfelé. 600 méterről először az 1800 méteren lévő Schlegeis víztározóig meneteltünk, majd az utántöltő állomást követően már egy jelzett turistaúton folytattuk egészen 2300 méterig. De amíg a tározóig egész jól ment a tekerés és félúton az időjárás is megkegyelmezett nekünk, a második szakasz 500 méter szintjét elég keservesen tudtuk le.

Alighogy elhagytuk az etetőpontot újra ránk zúdult az égi áldás, de már jégeső, illetve jégdara formájában. Tovább színesítette az utunkat, hogy az egyre sziklásabbá váló terepen egyre többet kényszerültünk tolni a bringákat a közben patakmederré átalakult úton. És persze kezdett hideg is lenni. De legalább mozgás közben némi hőt termelve kevésbé fáztam, mint az ellenőrző pontnál ácsorogva az átázott-átizzadt ruhában. Sajnáltam nagyon, hogy ilyen vacak időben jártunk itt, mert egyébként az eddigi napok egyik legszebb táján haladtunk végig.

Felérve a jeges eső elállt, de víz, latyak és hó azért volt bőven. És ami a legszebb, hogy az esőkabát alatt leizzadva, bedunsztolódva, alul pedig ronggyá ázott nadrágban, cipőben és persze a hegy túloldalán arcunkba tépő hideg szélben azonnal indulhattunk is lefelé.

Először úgy voltam vele, hogy majd lassan csorgok lefelé, de pár másodperc alatt úgy elkezdtem fázni, hogy semmi különbséget nem éreztem a 15, 25, vagy 35 km-es sebesség között. Az inkább legyünk túl rajta hamar elvet követve ezért hát elengedtem a fékeket és 40-50-es tempóval lezúgtam a saras-vizes dózeren az alattunk lévő völgybe. Mire leértem a térdeim alig akartak megmozdulni, az ujjaimat sem éreztem (rövid kesztyű ugye) és a combjaim is paprikavörösre fagytak.

Szerencsére ahogy egyre lejjebb kerültem egyre melegebb is lett, de a második EP-ig nemigen éreztem a kiolvadás jeleit. Az alsóbb részek aszfaltos gurulásai sem sokat segítettek, mivel folyamatosan verte fel a vizet a bringa. Jobb híján a bringát félig megdöntve, a nyeregből félreülve gurultam lefelé, hogy legalább ne az arcomba jöjjön az összes víz, mert persze szemüvegem az nem volt.

A második EP-n nagyon jól esett volna egy forró tea, de csak a szokásos dolgok voltak. Szerencsére innentől már nem várt komoly emelkedő és a táv utolsó 15-20 km-ére a nap előbújt. Persze a ponton szolgálatot teljesítő csaj "30 km and totally flat" infója távolról sem volt igaz, jött még pár rövid, de meredek kaptató és néhány hullámvasút. Ám ami ennél sokkal jobban zavart az az volt, hogy az egyetlen, viszonylag rövid saras részen valami dzsuva belement a szemembe és nem is jött ki, így fél szemmel pislákolva gurultam a célig.

Brixenben már hét ágra sütött a nap, a célvonalhoz érve úgy-ahogy meg is száradtunk. Összetettben 217-ik helyre hoztuk magunkat a 7:16-os idővel. Lemostuk a bringákat, majd bedobtuk őket a focipálya fedett lelátója alatt kijelölt Parc fermébe. A pasta party-t viszont Csízzel mindketten kihagytuk, ehelyett ma estére ő is a panzióban alvást választotta. Szerencséjére a nem túl olcsó, de annál kellemesebb Brückenwirt panzióban, ahová nekem volt foglalásom, volt még szabad szoba. A vacsorában sem volt hiba (ha csak az nem, hogy fizetni kellett érte), úgyhogy teli hassal, jó hangulatban tettük el magunkat holnapra, a Transalp elvileg leghúzósabb, 72 km-en 3500 m szintet tartogató napjára.

A szememből egész este nem tudtam kibányászni a baromira irritáló valamit ami belement, de éjfél felé felébresztett a vacsoránál legurított két pohár sör alsó csapon kikívánkozó fel nem használt része és meglepve tapasztaltam, hogy a szúró érzés elmúlt, és a szememet megdörgölve rengeteg homokszerű, szemcsés vackot töröltem le. Jó dolog, hogy a szervezet magának is meg tudja oldani egyes problémáit. Szunya reggelig.

Táv: 90,77 km (255,32 km)
Szint: 1845 m (6774 m)
Idő: 7:05 óra (22:11 óra)

4. nap Brixen - St. Vigil (70,85 km/3454 m)

Szép, verőfényes napra ébredtünk és olyan kellemesen elreggelizgettünk Csízzel, hogy kis híján lekéstük a rajtot. A tegnapi fuvart adó, ma reggelre visszarendelt taxisnak taposni is kellett a full extrás T5-öst, hogy időben ott legyünk. Alig pár perccel kilenc előtt kaptuk ki a Parc fermében tök utolsóként ott ácsorgó bringáinkat. Én ügyesen valami madárfészek alá tettem tegnap, így a hátsó felni, fogaskoszorú, lánc, lengőkar egy merő madártrutyi volt. Ezt mindenesetre próbáltam jó ómenként értelmezni az előttünk álló napra vonatkozólag.

Ennek ellenére a rajtot alig találtuk meg, 9:05-kor még ott keringőztünk a falu kis utcácskáin. Aztán egyszer csak, az egyik utcán ott hömpölygött végig a bringás áradat. Gyorsan átverekedtük magunkat az ámuló-szurkoló tömegen és még épp elcsípve a sor végét elstartoltunk.

A már szokásos séma szerint először aszfalton, majd végeláthatatlan dózeren kanyarogtunk fel a hegyoldalban 550 méterről 2100-ra. Közben párszor megálltunk pihenni, bevártam Csízt. Aztán fent a tetőn ott várt minket az etetőpont, amire az itiner alapján nem is számítottunk.

A Würzjochnál lévő következő ellenőrzőpontig mesés panorámát nyújtó hegyek között tekeregtünk el. Persze itt is volt a pont előtt egy 5 km-es, 300 m szintet tartogató mászóka, csak hogy el ne lustuljunk. Én is és Csíz is különböző technikákkal próbáltuk a hosszú mászásokat elviselhetőbbé tenni. Ő bedugaszolta a füleibe a telefon fülhallgatóját és zenehallgatás közben, illetve mellett különféle Jedi elmetrükköket alkalmazva próbálta a monotonitást elviselhetőbbé tenni. Én leegyszerűsítve a dolgot a kihangosított telefont a mezem zsebébe dobva hallgattam zenét, aminek nagy sikere volt az általam utolért és engem utolérő transalpozók körében is.

A Würzjoch után egy darabig a száguldozásé volt a főszerep, de sajnos a lefelék sosem tartanak elég sokáig. Rövidesen újabb emelkedők következtek, amit már sem a lábaink, sem az ülepeink nem igazán kívántak. Még Csíz bringája is besokallt a sok monoton mászástól és elhullajtotta a fékkar forgáspontjában lévő csapszeget, épp az emelkedő utolsó 100-200 méterén. Az előttünk álló, jól láthatóan meredek erdei lejtőzésnek első fék nélkül merész dolog lett volna nekivágni, ezért muszáj volt helyben orvosolni a problémát. Először az épp ott táborozó dokiktól kaptunk segédanyagot, de az már az első egy-két próbánál gyengének bizonyult, így hirtelen megvilágosulva a szép zöld Acor multiszerszámomat áldoztuk be a célra. Szimplán átdugtuk a legnagyobb még beleillő imbuszt a csap helyére és az egész szerszámot jól odaszigszalagoztuk a kormányhoz. Atombiztos lett, aggodalom mentesen lehetett vele lefelé csapatni.

A következő pont a lejtőzés végén egészen váratlanul jött, épp időben álltam meg a chipolvasó műszer előtt, hogy Csíz is biztosan időben beérjen. Ha két perc nem is, de 1-1,5 perc lemaradása azért volt. A ponton kaptunk a csontszáraz láncunkra Squirtet, Csíz le is pacsizott a cuccot adó, Győrben is járatos, most épp Ausztriában lakó angol sráccal. Aztán húzhattunk tovább a mai utolsó nagy dombra.

Ahogy egyre feljebb jutottunk, úgy lett egyre meredekebb az út. Az utolsó 2-300 méteren már tolni sem esett jól a bringákat. Igaz ebbe rendesen belejátszott az is, hogy mostanra eléggé el is fáradtunk, a lábaink be voltak durranva és amúgy is már csak a célban akartunk sziesztázni.

Erre még várni kellett egy bő fél órát mert a Forcella da Cians nyergen átbillenő út nem csak lejtőt tartogatott. A hegyoldalból már látszott St. Vigil és a cél, de mi csak kerülgettük, mint macska a forró kását. Sőt a három kaptatóból az utolsó olyan meredek volt, hogy megint tolni kellett. Ennek tetejére érve Csízt bevártam és hatalmasat lejtőztünk együtt a célig.

8:28-as idővel gurultunk át a célvonalon, helyezés 211. Reggel még nem sok reményt fűztünk a szintidőn belüli beéréshez és még az utolsó nagy mászásnál is úgy tűnt, hogy úszik a nap, de a végén mégis összehoztuk. Most először nem tűnt lehetetlennek megcsinálni a Transalpot!

Ennek örömére - és mert baromi éhesek is voltunk - azonnal letoltunk egy pizzaszeletet a befutóval épp szemközt lévő pizzériában. Én még egy továbbinak is égető szükségét éreztem. A kellemes és jól megérdemelt ejtőzés után Csíz feltérképezte a Camp-et, én pedig elballagtam bejelentkezni az Erika panzióba.

Este a tésztapartin a Csíz verbuválta másik különítménnyel, Benivel és Andyvel együtt sztorizgattunk és néztük a napi események összefoglaló képsorait, videóit. És örültünk, hogy a legnehezebb etappal megvan a Transalp mind a négy eddigi napja.

Táv: 72,17 km (327,49 km)
Szint: 3444 m (10218 m)
Idő: 8:28 óra (30:39 óra)

5. nap St. Vigil - Alleghe (73,59 km/2618 m)

A tegnap esti optimista hangulat hamar köddé vált, amikor reggel kinéztem az ablakon. Megint esik. Csíz sem volt épp virágos jó kedvében, gyakorlatilag nulla hangulatban kezdtünk neki a napi menetnek.

Már az első pár aszfaltos kilométeren csurom vizesre áztunk. A baj csak az volt, hogy a reggel kicsit szorosabbra húzott, csontig átázott cipőben a tekerés ellenére elég hamar fázni kezdett a lábfejem. Főleg a jobb. És ahogy egyre feljebb jutottunk, egyre hidegebb lett és egyre jobban fázott. A végeláthatatlan murvás emelkedőn, ami valami külszíni bányaszerűségben kacsázott felfelé a végén már azért szálltam le és toltam, mert úgy a cipőmben tocsogó vízben a gyaloglástól kevésbé fázott a lábam.

Olyan ócska idő volt, hogy 1800 méteren még a GPS-nek is elege lett és totális ökörségeket mutatott. Miközben már bőven 1900 méter felett jártunk a folyamatos 10-11%-os emelkedőn, ez 6%-os lejtőt mutatott és stagnáló ezernyolcszázvalahány szintet. Aztán 2100 fölött valamivel észbe kapott és ismét korrekt adatokat mutatott, miközben katapult szerűen emelkedtünk 300 métert. Szerinte.

Alig 5 perccel később átbukkantunk a mai első csúcson és metsző hidegben, teljesen elgémberedett végtagokkal elkezdem lefelé csorogni a kegyetlenül köves lejtőn. Csíz kissé lemaradva jött mögöttem.

A köves rész végén aztán meglett az eredménye a még nálam is lassabban kecmergő sporttársak ideális íven kívüli előzgetésének. Felütöttem az első kereket, defekt. A hátam közepére sem kívántam a bringázást. A normál körülmények között 10 perces művelet most dupla ideig tartott, alig bírtam a szinte megbénult ujjaimmal kinyitni a gyorszárat, leszedni a gumit, kicserélni a belsőt és felfújni a kereket. Persze rengetegen megelőztek.

És ami a legjobb, ezután az erdőben egy saras, vízátfolyásokkal teli úton kellett még vagy 400 szintet ereszkedni, ami ismét csak gyökkettővel ment a folyamatosan arcomba verő sár miatt. Valahogy leszenvedtem magam, vigyázva hogy nehogy begyűjtsek még egy defektet, de az első ellenőrzőpontig egy rövid emelkedő is hátra volt még.

A pontra érve már tisztán megfogalmazódott bennem, hogy én a következő 2400 méteres csúcsra fel nem megyek, hacsak nem változnak drasztikusan az időjárási körülmények és nem kapok legalább egy pár száraz zoknit valahonnan. Aztán kajálás közben kiderült, hogy a mai napot a rossz időjárási körülmények miatt lerövidítették és a befutó alig 20 km-re előttünk, 1800 méteren van. Mindemellé szereztünk pár nejlondarabot is, amibe bebugyoláltuk a lábunkat és úgy vettük vissza a cipőinket. Egy utánunk befutó angol vegyespárostól még két vékony nejlonkesztyűt is kaptam, amit csak úgy szimplán a kesztyűs kezemre húztam. Mire menetkészek lettünk a nap is előbukkant, már nem tűnt teljesen reménytelennek a mai nap.

8 km laza lejtőzést követően jött még 10 km emelkedő, amin 1200 méterről másztunk fel - szerencsére szinte végig aszfalton - az 1750 méteren lévő célba. 5:14-es idővel 6 pozíciót javítva a 205-ik helyre kúsztunk előre, de ugyanakkor az utolsó előtti helyre estünk vissza a férfi mezőnyben. Nagy vérengzés volt a mai nap, elég sokan elhullottak.

Lefelé Csíz szemfülességének hála befértünk egy épp lefelé induló transzportba és az Alleghe-ig hátralévő távolságot a kényelmes Merci buszban ücsörögtük végig. Közben pedig sajnálkozó tekintetekkel néztük a bringán küzdő kevésbé szerencsés versenyzőket. A busz persze csak Alleghe-be vitt le, itt még bringát mostunk, aztán Csíz a Camp felé vette az irányt én meg vártam még vagy fél órát, mire a helyi mókusokból verbuvált "hotel transport team" egyik kisbusza elvitt a szomszéd faluban lévő szállásomra. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak.

Táv: 47,75 km (375,24 km)
Szint: 1836 m (12054 m)
Idő: 5:16 óra (35:55 óra)

6. nap Alleghe - San Martino di Castrozza (73,39 km/3156 m)

Reggel a kisbuszból még intettem egyet a nem túl igényes, de annál drágább Villa Dorinak, aztán próbáltam a rajt előtti teendőkre koncentrálni. A legfonotsabb a hátsó gumi cseréje volt, mert az 1.85-ös Rocket Ron az eddig letekert cirkra 300 km alatt gyakorlatilag nullára kopott. A Dani ex Racing Ralph-ja hamar a helyére került, sikerült is rendesen felfújni egy kölcsön kapott talpas pumpával. Viszont közben észrevettem, hogy a Garmin pulzusmérő öve nincs rajtam. És a hátizsákomban sincs. És sehol a környéken, ahol a gumit szereltem. Mivel a hotelból indulásnál még megvolt, szinte biztos, hogy a buszban hagytam. Basszus. A rajtig már alig volt pár perc, így esélytelen volt megkeresni.

Csíz is épp az utolsó percben futott be, a bringája már nálam volt, úgy rongyoltunk a sor végére. Közben a szervizsoron végiggurulva azért még kunyeráltunk a láncokra olajat.

Szikrázó napsütésben rajtolt el a mezőny. A szomszédos faluig gyors lejtőzés a főúton, aztán jöhetett az első mászás. Először aszfalton, aztán némi tumultust előidézve szűken be a házak közé, majd tovább felfelé, immáron erdőben és sárban. Szűk ösvények és rövid, de meredek kaptatók következtek, aminek eredményeként hosszú ácsorgó sorok alakultak ki, tyúklépésben haladtunk előre. A bringasétáltató tömegben összefutottunk a másik magyar párossal is, akik a Lufthansa Technik színeiben versenyeztek. Sőt, a kettes számú csapatunkkal, Andyékkel is összeakadtunk.

Amikor lejtő jött, rögtön meglódult a tömeg és szellősebb lett a mezőny. Sajnos balesetben sem volt hiány, ismét volt akit mentők vittek el. Az emelkedőkön meg erősen érződött már az előző napokban leszívott energia hiánya, én nem sokkal az első EP előtt el is éheztem. Amíg egy árnyékos részen magamba toltam némi energia utánpótlást utolért minket Andy. Ő a hátsó felével szenvedett már napok óta, amit a Transalpra vett új bringa nyerge teljesen kikészített. Abba ne menjünk bele, hogy mennyire okos dolog egy ilyen versenynek szűz, gyakorlatilag idegen bringával nekiesni, de az eredmény azért nem meglepő. Andy ülve nem is bírt már tekerni, az EP-re érve fel is adta versenyt. Mivel Beni pár nélkül maradt, a nap hátralévő részében a mi társaságunkat élvezhette.

Az EP után még egy kevés hátra volt felfelé a Pellegrino hágó legmagasabb pontjáig, utána viszont jött a kényelmes lejtő. Sajnos aszfalton. És sajnos hamar vége is lett. Mármint ahhoz képest, hogy felfelé mennyit kellett szenvedni érte.

A Passo di Lusiára már dózeren vezettek fel minket. Felérve már-már giccses látvány fogadott (ismét) és én a 6 nap alatt most először éreztem halaszthatatlan kényszert egy jó adag kóla legurítására. Miután beszereztem a Lusia menedékházból, vicces módon nem bírtam meginni mind a 3,33 decit. Erről ennyit. De legalább se éhes, se szomjas nem voltam. Jöhetett a lejtőzés. Meglepő módon rengeteg turista volt az úton, szinte minden kanyarban jött szembe egy kisebb csoport. Az ész nélküli ereszdelahajamat el is maradt. Aztán a széles dózerutat elhagyva egy keskeny, de annál kövesebb csapáson rövidítettünk, mielőtt kiértünk volna az aszfaltra.

A 2. EP-t jóval előbbre vártuk, de a pontról legalább már tisztán látszott hol fogjuk az előttünk álló maradék 600 méter szintet összegyűjteni. Miután mindhárman alaposan bekajáltunk, nem volt más hátra, mint az előre. Elképesztő panoráma mellett tekertünk fel a közel 2200 méteren lévő hágóra. Érdekes módon én bírtam a legjobban, Benivel közel együtt haladtunk, Csíz pár kanyarral lentebb küzdött utánunk.

Ahogy az lenni szokott, a hágó túl oldalán fordult az időjárás, a napsütést sötét felhők váltották. Az eső szerencsére előttünk már kiélte magát, de az utolsó aszfaltos lejtő ennek köszönhetően csupa víz volt. És szemüveg híján megint csak kettővel tudtam lefelé gurulni. San Martino de Castrozzába begurulva az eddigi legnehezebb napot tudtuk magunk mögött, még a tegnapelőtti, több szintet tartalmazó menet sem vett ki belőlünk ennyi erőt. Mindemellett nem mentünk rossz időt, 7:49-cel a 188-ik helyre jöttünk előre. Még 196 csapat volt versenyben a férfi mezőnyben.

A célba érés után nekem még nem volt vége a napnak, szállást kellett keresnem. Foglalásom nem volt (igazából még otthon, induláskor nem is gondoltam, hogy szükségem lesz rá), a tourist officeban pedig a legolcsóbb szállás 70 eurós volt. Jobb híján elindultam a megadott hotel felé, de annyira a falu szélén volt (és épp a temető mellett, ami nem tűnt túl jó ómennek), hogy inkább elkezdtem a közelebbi hotelekben próbálkozni. Nem volt nehéz dolgom, mivel az egész településen csak hotelek voltak. Viszont egyikben sem volt hely. Végül utolsó próbaként besétáltam a rajt/cél területtől alig párszáz méterre lévő négycsillagos Savoya hotelbe. 80 euróért kaptam szobát, de ez legalább közel volt, nem kellett a csomagomat átcipelni az egész falun. Sőt, reggel be is gyűjtötte a csomagszállító brigád. A szoba pedig első osztályú volt. Még két dolgom maradt. Visszasétálni Csízékhez a pasta partyra és beadni a Scottot egy átnézésre. Nem mintha baja lett volna, csak legutóbb is olyan szépen kipucolták. Este 11 körül ágyba is kerültem.

Táv: 73,75 km (448,99 km)
Szint: 2958 m (15012 m)
Idő: 7:49 óra (43:44 óra)

7. nap San martino di Castrozza - Trento (122,70 km/2598 m)

Nem mondanám, hogy jól indult a reggel. Éjszaka eleve nem aludtam túl jól, a szoba minden pucca és luxusa ellenére sem és a reggelinél is elég furán éreztem magam. A korábbi napokkal ellentétben nem is bírtam túl sokat enni. Lehet, hogy a 6 napi fáradtság, vagy az előző esti tésztaparti feküdte meg a gyomromat. Vagy az, hogy a 8 nap leghosszabb távja állt előttünk ma. Vagy így minden együtt.

Valahogy azért összeszedtem magam és kijelentkezés után első dolgom volt bringás szemüveget keresni. Elég hideg volt a reggel és ugyan épp sütött a nap, de még egy esős menetet nem voltam hajlandó szemüveg nélkül végigcsinálni.

Mielőtt azonban a főutca mellett lévő sportboltig elsétáltam volna, gondoltam fújok a kerekekbe. 123 km, jó sok aszfalttal a mai menü, hadd szaladjon a gép. Első kerék szelepsapka leteker, nagy szisszenés. Jött a szelep is. Fasza. Nem baj, van itt szerviz bőven, addig is hátsó kerék szelepsapka leteker. Újabb hosszú sziszegés, itt is kijött a szelep. Na, jól indul a nap, még szinte egy métert sem mentem, de már felnin áll mindkét kerék. Szépen végigcsattogtam a már gyülekező tömeg mellett és a rajthely szomszédságában felállított Maxxis-os boxban visszapumpáltam mindkét kereket. Első 3 bar, hátsó valamivel 3,5 felett.

Jöhetett a szemüveg vásárlás. Végigpróbáltam vagy 30-at, a legkényelmesebb 70 euró, ami még elfogadható az 35. Ennél olcsóbb nem volt. A 35 eurós szemüveggel az orrom hegyén elkezdtem Csízéket keresni. De nem ám nekünk előírt D blokkban nem voltak, hanem beálltak nagyjából a B végére, C elejére. Mint kiderült, senkit nem érdekelt, ki hova áll, Beniék mindig a B-ből indultak eddig is. Ám legyen.

Az első, haladós aszfaltkilométerek után ismét keskeny erdei ösvényekre terelték be a csordát, aminek megint hosszas sorban állás lett az eredménye. Ha valaki beelőzött akár csak 3-4 embert, hogy előrébb jusson, a tömeg hangos fütyüléssel és hőbörgéssel adta a sporttárs tudtára a nemtetszését. Persze én is kaptam a füttykoncertből. De végső soron örültem, hogy most viszonylag a tömeg elején vagyunk, így nem szedünk össze már a nap elején több órás hátrányt. Azért így sem álltunk fényesen, szépen teltek a percek, ketyegett az óra, mi meg alig haladtunk. Az egyetlen lejtős rész alján pedig újra ott szorgoskodtak a mentősök, valaki csúnyán összetörte magát megint.

Nagy nehezen kivergődtünk az aszfaltra, ahol rögtön tudatosult bennem, hogy alig van erőm tekerni. Ahogy kicsit jobban odaléptem, a combjaim azonnali beégéssel reagáltak a próbálkozásra. Csíz még nálam is lassabb volt, de nagy nehezen elvergődtünk az első checkpointig.

És a mai nap mászása még csak ezután következett. 900 méter egy szuszra. Az első rövid aszfaltos szakaszon Csíz még elemében volt, én kicsit le is maradtam, inkább mentem a saját tempómat. Aztán a murvás erdészeti útra rákanyarodva hamar kiderült, hogy Csíz minden puskaporát ellőtte az aszfalton. Csak szenvedett fölfelé, akárcsak én. De én zombi üzemmódra kapcsolva szépen lassan haladtam fölfelé, ő viszont egyre jobban lemaradozott. Amikor megálltam bevárni őt, rengetegen leelőztek, legalább 40-50 ember elment, mire Csíz felért. Innentől együtt mentünk, de elég sokszor megálltunk pihenni 1-2 percet. Először minden 100-ik, aztán már inkább minden 50-ik szintnél. Egy örökkévalóságig tartott felérni.

Lefelé viszont annál gyorsabban haladtunk. A murvát hamar felváltotta az aszfalt, a 40-50 km/ó közötti sávból a sebességmérő is felkúszott a 60-70 közötti tartományba. A szűk szerpentineken lefelé ereszteni már-már ijesztő és félelmetes volt. Úgy hagytunk le embereket, mintha álltak volna. 2000 méterről egészen 300-ig lejtőztünk megállás nélkül.

A második EP-re jópár km síkon tekerés után gurultunk be, ami szinte végig aszfaltozott bringaúton vezetett. A szőnyeg előtt még épp időben kaptam észbe, mert Csízre 4-5 percet várnom kellett. Én viszonylag jól elkaptam a fonalat és élveztem a tekerést, ő kicsit kényelmesebbre vette a figurát. Ezzel nem volt semmi gond, de az már zavart egy kissé, amikor az EP-n (szokás szerint) nekiállt traccsolni a "kedvenc" csajával. Annyira azért nem álltunk jól idővel. Sőt, elég szarul álltunk. Mivel láthatóan nem volt mehetnékje, én előre indultam, hogy az első közelebbi bokornál könnyítsek egyet. Feszüléstől megszabadított hólyaggal, kényelmes, lassú tempóban elkezdtem csorogni, hogy utol tudjon érni. Sorra jöttek az emberek, de Csíz csak nem jött. Unalmamban szépen beálltam amögé a német vegyespáros mögé, akikkel már az előző napokon is többször összefutottunk.

Ők is elég fáradtak voltak már, Csíz sem volt sehol, nekem viszont mehetnékem volt, így a pár kisebb, 5-10 méteres púppal tarkított, gyakorlatilag sík bringaúton megcéloztam az előttünk látótávolságban lévő párost. Szépen feljöttem rájuk, de ők is elég lassan evickéltek. Viszont tőlük nem messze ott volt előrébb még egy páros, hát rájuk startoltam. Ők is meglettek hamar és elég jó tempót is mentek, gondoltam, itt bevárom Csízt, elketyegek a szélárnyékukban. Na, ez nem jött össze. A csapatot vezető faszinak nagyon nem tetszett, hogy csak ő töri a szelet folyamatosan. A társa eléggé meg volt halódva, így nekem kezdte magyarázni, hogy menjek előre, én is dolgozzak egy kicsit. Mondtam, hogy jó, akkor jöjjenek. Beálltam előre. Az eddigi 26-27-es tempó először lett 28-29, aztán 30-32. Nagyon jó tempót mentünk, utolértünk még 4-5 párost legalább. Aztán elegem lett, előreküldtem a pampogó csókát. A társán látszott, hogy már szélárnyékban sem nagyon bírja. A fickó előre állt, én leghátra, de a tempó hamar visszaesett 24-25-re. Vonatoztunk így még egy darabig, közben próbáltuk vonatozásra invitálni az utolért párosokat is, de egyik sem csatlakozott be. Inkább magukban küzdöttek. Én viszont így is hamar kipihentem magam és amikor már csak 22 körüli sebességgel krúzoltunk, már magamtól mentem előre. Visszagyorsítottam a kis vonatunkat 26-27-ig, de a bringaút elkezdett szép lassan emelkedni, a két fickó lemaradt.

Aztán a bringaútnak is vége lett, elérkeztem az utolsó hegyhez. A 300 m szintből másztam egy 100-ast, majd egy szimpatikus helyen leültem kajálni és bevárni Csízt. Közben sorra elmentek a síkon megelőzött emberek. Már rég meg is kajáltam, 10 perc semmittevés után nagyon lassan elindultam felfelé. Csíz nem ért utol. Viszont egy osztrák fickó igen, akinek szintén lemaradt a társa. Vele feltekertünk az emelkedő vélt tetejéig és ott vártuk be az embereinket. Az ő társa 5-6 perc késéssel ért fel, Csízre még további 2-3-at kellett várni.

És persze kis lejtő után még volt egy kevés felfelé, ami Csíznél teljesen kiverte a biztosítékot és nekiállt hisztizni, hogy hol vagyunk, mennyi van még és amúgy is mi a fenének vagyunk mi itt. Szerencsére még volt szűk 1 óránk célba érni, így hagytam neki egy kis időt lehiggadni. Tényleg talán 30 m szint volt még hátra, azután kitereltek minket az országútra. Onnan pedig már csak gurulás volt vagy 10 km-en át 40-50-nel egészen Trentoig. Nem tudom, hogy csináltuk, de sikerült hoznunk egy 14,4-es átlagot, amivel szintidőn belül beértünk 8:19 óra alatt. Viszont visszacsúsztunk az utolsó előtti, 191-ik helyre az 52:12-es összetett időnkkel.

Némi orientálódás után Csíz nekiállt szállodát keresni, végül ugyanabban a hotelban vett ki szobát, ahol Andy is. Nekem a Villa Fontana-ba volt foglalásom. Becsekkolás után bringával gurultam vissza az esti tésztapartira.

Trento nagyon hangulatos, tipikus olasz kisváros. Kár hogy nem volt kicsit több időnk körbenézni.

Táv: 123,23 km (572,22 km)
Szint: 2413 m (17425 m)
Idő: 8:32 óra (52:16 óra)

8. nap Trento - Riva del Garda (75,76 km/2162 m)

Már csak egy napot kellett túlélni. És az is igazából a nyolcból a legkönnyebb volt. Legalábbis papíron. Reggel viszont már megint szemerkélő esőben gyülekezhettünk Trento főterén. Csíz 10 perccel a rajt előtt még sehol, telefonra nem válaszol. 5 perccel rajt előtt ugyanez a helyzet. 1 perccel rajt előtt szintén. Kezdett magába keríteni a gondolat, hogy az utolsó napon bukjuk el a Finisher trikót. A mezőny elrajtolt és én a sor legvégéről figyeltem, ahogy a szalagozás másik oldalán elhúz mellettem a mezőny. Aztán szépen én is átgurultam a rajtvonalon, bízva abban, hátha Csíz megint beállt Benivel a mezőny közepére és csak a hangzavar miatt nem hallotta, hogy 26x hívtam.

De nem, az első nagy torlódásnál, ahol a a városból kivezető hegyi útról betereltek minket egy sokkal meredekebb és keskenyebb útra, jött a telefon, hogy úton van, csak kicsit lekéste a rajtot. Mondtam jöjjön, megvárom. Szépen lecsücsültem a kőkerítés szélére és felvázoltam a helyzetet a söprögető srácnak, aki a mezőny után mindig utolsóként tekerve gyűjtötte az eldobált energia géles tasakokat és a többi szemetet. Együtt vártunk még vagy 8-10 percet, mire Csíz nagy sebbel-lobbal továbbrobogott az aszfalton, benézve a leágazást. Persze én sem véletlenül ültem ott ahol, számítottam rá, hogy ez lesz, úgyhogy pont a megfelelő pillanatban utánakiabáltam.

Innentől a söprögető srác kíséretében küszködtünk fölfelé az 1100 méter környékén lévő első EP-ig. Közben 3-4 embert utolértünk és a pont is kicsit hamarabb, 1000 méternél volt. Kaja (már ami maradt), víz aztán nyomás tovább. Azt nem merném állítani, hogy szédítő tempót mentünk, de mindig kicsivel az utolsók előtt voltunk. A mai napon már tényleg csak a szintidőn belüli teljesítés volt a cél, a helyezéssel már nem volt értelme foglalkozni. Egyrészt így is, úgy is hátulról leszünk dobogósok, másrészt a mezőny vagy fél órával előttünk van, harmad részt valószínűleg úgyis behúzunk egy időbüntetést Csíz késése miatt. Amúgy pont annyit késett a rajttól, hogy már a szőnyeget is felszedték és a rajt időpontját kézzel vésték fel a szervezők. És persze a városból kivezető útbaigazító táblákat is összeszedték már előle, úgyhogy csoda, hogy egyáltalán eltalált addig a pontig, ahol másodmagammal vártam rá.

Az EP után még volt egy kevés felfelé, aztán hosszú lejtőzés következett egészen egy Vigolo Baselga nevezetű falucskáig, végig vizes murván és földutakon. A kőkeményre fújt gumikkal nem volt egy nagy élmény. Ezt követően a terlagoi tavat megkerülve újra felfelé vettük az irányt. 400 méter szint mászás és egy rövid gurulás után újabb tó, a valószerűtlenül zöld vizű Lago di Lamar mellett tekertünk. A következő EP is itt volt párszáz méterre a tó mellett. Még jó, hogy nem ültünk be egy pizzára a tó melletti nagyon hívogató pizzériába.

A ponton viszont ismét utolért a söprögető csapat. Az utolsó embert kísérő szemétszedő srác mellett megérkezett az útjelző táblákat gyűjtögető lány is. És ugyan megbeszéltük a sráccal, hogy az utolsó sík szakaszon együtt megyünk majd és ő előre állva behúz minket a célba, de ez aztán mégsem történt meg végül.

A következő kilométereken hullámvasutazás kövezkezett, de a meredek, rövid kaptatók után következő lejtmenetek sem voltak igazán pihentetőek. A rázós, köves, zúzalékos és mindemellett vizes-nedves terepen nemcsak a helyes nyomvonal megtalálására kellett figyelni, de a lépten-nyomon elhagyott kulacsok kerülgetése idegőrlő feladat volt. Valószínűleg sok kulacstartó is elfáradt a 8 nap alatt, mert legalább egy tucat elhagyott kulaccsal találkoztunk, mire kiverekedtük magunkat az aszfaltra.

Az utolsó hosszabb emelkedő aszfalton várt ránk, a hegyoldalon vezető szerpentinről nyíló szuper panoráma mellett tekertünk még 220 méter szintet. A legmagasabb pontot elérve már a Garda-tó is látótávolságba került. Előtte azonban még végigkanyarogtunk lefelé a hegyoldalban a 3. ellenőrzőpontig. Itt már reménykedve érdeklődtek, hogy ugye utánunk már csak 1-2 ember van? Hát igen, gyakorlatilag tényleg csak pár ember volt mögöttünk.

Az idővel még bőven jól álltunk, úgyhogy nem túl sietősen, magunkhoz képest óvatos tempóban legurultunk a meredek, hol házak, hol fák között ereszkedő betonúton a nem sokkal korábban még alattunk elterülő síkságra. A bringaútra rátérve még legalább 20 km várt ránk, de Csíznek már a síkon tekeréshez sem volt ereje. Legalábbis értékelhető tempót nem nagyon tudott kicsikarni magából. Ha meg egy kicsit is emelkedni kezdett az út, hangos szitkozódásoktól kísérve szinte gyalogtempóig lassultunk.

Az ökörködésre azért még így is volt elég energiánk. Például amikor kis előnyömet kihasználva megálltam megöntözni az útszéli bozótost, Csíz odaérve megpattant a bringámmal, én meg futhattam utána.

A fordulatot egy minket utolérő helyi montis hozta, aki elég jó tempóval ment el mellettünk. A szélárnyékot kihasználva néhány kilométert utaztunk mögötte 33-35-ös tempóval, de nagy sajnálatunkra ezután a szervezők letereltek minket a bringaútról. A pillanatnyi lekókadás után Csíz rátapadt a hátsó kerekemre és beálltunk egy erős 30 körüli tempóra, amit a célig gyakorlatilag tartani is tudtunk. Igaz, a végén már nagyon számoltuk a métereket. A GPS szerint 7:17-es idővel értünk be.

A célban már ment a pakolás, de az emlékérmeket azonnal a nyakunkba akasztották. Készült pár kép, aztán a beérkezésünk után rögtön gratuláló Andy instrukcióit követve chip leadás (és az 50 eurós letét bevasalása), finisher mez felvétel, kaja, majd bringamosás és a bringák visszaszállításra leadása következett.

A mosó előtti sorbanállás közben még megszakértettük a két teljesen egyedi építésű bambuszbringát, alaposan kifaggatva a tulajokat a gyártás nehézségeiről és a használati tapasztalatokról.

Sajnos a mosás után egyértelművé vált, hogy a Scott váza a felsőcső és a nyeregvázcső hegesztésénél elrepedt. A festés ugyan már régóta le volt ott pattogva, de most már tisztán látszott a repedés. Most már nem foglalkoztam vele, a Transalpot végig bírta és előtte is évekig hűségesen szolgált. A további sorsa meg majd elválik.

Az utolsó tésztaparti és a záró ceremónia jó hosszúra sikeredett, a szokásos vetítésekkel, eredményhirdetéssel, össznépi ünnepléssel. Az eredménylista alapján 60:12-es idővel kategóriában végül is az utolsó, 188-ik helyen zártuk a versenyt, a befutó időnket a kerek 8 órával jegyezték fel. Beni "individual finisher"-ként 51:58-as összetett idővel érdemelte ki a Finisher mezt (miközben átlag napi 1 órát vert ránk). A másik magyar páros, a Lufthansa Technikes srácok is sikeresen teljesítették a 8 napot, 50:17-tel a 179-ik helyen zártak. És ahogy az egyik durva, esős nap után Csíz orosz haverja mondta a tésztaparti közben, helyezéstől függetlenül le a kalappal mindenki előtt, aki teljesíti ezt a versenyt! (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy mi nem versenyként, sokkal inkább túraként fogtuk fel Transalpot, így a szintidőkön kívül nem versenyeztünk senkivel és semmivel.)

Este 10 körül csekkoltam be a 15 perc sétára lévő, ultramodern és stílusos berendezésű Hotello Sweet & Beauty-ba. Kezdtem felfogni, hogy a totális esélytelenség ellenére megcsináltuk a Transalpot. Az elmúlt egy hét után most először aludtam egy igazán jót.

Táv: 77,67 km (649,89,22 km)
Szint: 2038 m (19463 m)
Idő: 7:17 óra (59:33 óra)

9. nap Riva del Garda - Mittenwald - Budapest

Reggel ismét kitettem magamért, abban a hitemben, hogy a csomaggyűjtők ma is felveszik a táskámat, azt a hotelben hagyva csak a kis hátizsákommal a hátamon gyalogoltam le a főtérre a buszokhoz. Ott már várt Csíz és Andy (Beni vonattal utazott tovább valamerre). Meg várt a felismerés is, hogy a csomagomat is hozni kellett volna. Ergo 9-kor, amikor már indultak a buszok vissza Mittenwaldba, én még rohanhattam vissza a csomagomért a hotelba, aztán meg vissza. Jól le is izzadtam, de negyed óra alatt letudtam a kört.

4,5 óra szakadó esőben buszozás után értünk vissza a mittenwaldi laktanyába, ahol a bringáink már vártak minket. Csíz még itt is kavart egy sort, mert a rajtszáma helyett a bringatranszport-jegyének sorszámát adta meg a szállító csapatnak. És persze mikor már sétáltunk el a bringákkal, egy szervező csaj kiszúrta, hogy valami nem stimmel. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy a Canyon nem is Csíz bringája. Beletelt pár perc magyarázkodásba, mire felfogta mi a helyzet.

Elsétáltunk a kocsikhoz, majd már bepakolva érzékeny búcsút vettünk egymástól és a Transalptól. Csíz Andyhez társulva Zürich felé, én Budapest felé vettem az irányt. Ennyi volt a Transalp, életem eddigi legnagyobb bringás élménye. I'll be back!

Képek: Google Photos

Videók:
A képgalériában lévő videók mellett (ezekhez meg kell nyitni a galériát, mert itt beágyazva nem játsza le őket az applet) a napi videóválogatás is megvan, legalább is az első 7 nap. Az utolsó, 8-ik napon levetítették egyben az összeset, de sajnos épp a 8-ik nap elejénél lemerült a fényképezőgépem.

Track: Garmin Connect

Összesített track adatok:
Táv: 657,75 km
Szint: 19567 m
Idő: 59:51 óra

2011. összes: 2465,43 km, 56557 m, 246:34 óra.