Én már tavaly is szerettem volna indulni a BEAC-on, de a túrát megelőző esős napok akkor elvették a vállalkozó kedvemet. A XXI. BEAC-ra az időjárás a ló túloldalára esett át, a meteorológia 38-40 fokot jósolt, aminek országos hőségriadó lett a következménye. Ez azonban nem igazán tudott elrettenteni, hiszen az ezévi Gázlót is hasonló kánikulában tekertük végig.
Társaságot verbuválni már nem volt olyan egyszerű… Hardhat nem volt kérdéses, de a többieket a múltkori börzsöny-bejárás fényében már nem volt olyan könnyű rábeszélni, hogy legalább a 70km-es távra jöjjenek el. Aztán a rájtnál már mind az öten 110km-re neveztünk. Sikerült bebolondítani az egész társaságot.
Reggel 8:20 körül rajtoltunk el és a nagy ráhangolódásban már az elején sikerült nem lefordulni a K jelzésre. Ehelyett szépen meneteltünk a K-n az ellenkező irányba. Már a K+ leágazását is elhagytuk, mire észbe kaptunk. Gyors hátraarc, a szintén rossz csapáson vágtatók útbaigazítása, majd briliáns precizitással abszolválva a hajtűkanyart, elindultunk a K+ jelzésen Nógrád felé. A K-n teljesen visszamenni már nem volt értelme. Messzire a K+-on sem jutottunk, az első Y elágazásnál három tapasztaltnak tűnő túrázó balra irányított minket, mondván a térkép alapján a jelzésnek a hegy mellett kell haladnia. Jöttek ők is szépen utánunk, de pár száz méter után egy nagyobb irtáson nyoma veszett az útnak. Volt egy ösvénynek látszó valami, de a tüskés és mindenféle egyéb bokrok szinte teljesen benőtték. Miközben ott álltunk tanácstalanul, a minket útba igazító srácok is befutottak, és velük egy igazi „hardcore” túrázó. Ő kerek-perec kijelentette, hogy az út márpedig arra vezet, amerről mi visszafordultunk és ugyanazzal a lendülettel, Indiana Jones módjára bevetette magát a susnyásba. Mások később látni vélték, de szerintem azóta is ott vívja a maga kis dzsungelharcát… Mi inkább szépen visszagurultunk az Y elágazásig és a jobb oldali száron (amin mellesleg útközben számos fára festett K+ jelzés is volt) szépen elgurultunk a K jelzés becsatlakozásáig, majd be Nógrádra az első ellenőrzőponthoz (1. EP). Gyors pecsétgyűjtés, vízvételezés után rögtön nekivágtunk a Foltán-kereszthez vezető, nem épp végig leányálom útnak.
Nem is nagyon részletezem, tudtam már mire számíthatok, mégis teljesen kész voltam mire felértem. Az utolsó szakaszt végig toltam. A két Gábor már épp piknikezni készült az egyik padnál, Laci és Hardhat meg lement a forráshoz vizet venni, mire felértem. Mivel nekem is elkélt némi folyadék utánpótlás, Laciék után mentem. Ők már épp visszafelé jöttek. Laci nem vett vizet. Hát én sem. A forrásban alig volt valami víz, abban is piócák és mindenféle egyéb fura dolgok úszkáltak és meglehetősen állott szaga is volt. Szóval, víz nyista a Nagy-hideg-hegyig (alias NHH). Laci megszánt egy kis kólával, de az szinte rögtön le is csúszott.
A Csóványosra viszonylag gyorsan felértünk, pecsételtünk és irány a NHH. Szakaszteljesítés a szokásos módon. Lefelé egy kivétellel végig nyeregben, a végén fölfelé tolva. Az NHH-n nem volt EP, pedig többen is keresték, de egy rövid pihenőt muszáj volt beiktatni. Újratöltöttük a kulacsokat is, Lacival jó kis „izomsztár” koktélt kevertünk. Innen Kóspallagig szinte végig durva zúzás van lefelé. Nekem ez egyben a börzsönyi rész mumusa is, mivel legutóbb ezen a részen pereceltem egy igen látványosat, amit Laci annak rendje és módja szerint végig is mozizott. Csak azért, hogy tanúja is legyen az eseménynek. Hiába is kérte, hogy menjek most is előtte, biztos, ami biztos, szépen magam elé tessékeltem. Sőt a felső murvás részen még egy másik srác is beékelődött közénk. Ketten aztán akkora port csináltak lefelé előttem, hogy vagy 50 méterre le kellett maradjak, hogy lássak is valamit. Aztán egyszer csak az előttem lévő srác félreállt (valószínűleg sikerült felütnie valamelyik kerekét és defektet kapott), én meg azonnal Laci után eredtem. Viszonylag hamar utol is értem, de nem kellett volna. Mivel alig pár méterre mentem tőle, nem láttam át rendesen a „pályát”, így aztán sikerült is egy vízmosásba belecsúsznom (ebben nagy szerepe volt a kissé túlfújt első keréknek is), amit – már megint – nem tudtam visszahozni, és egy az egyben a múltkori jól bevált forgatókönyv szerint az útszéli partoldalba feküdtem. A művelet lekövetése ezúttal K.Gabi hálás feladata volt. Szerencsére ismét sikerült kigurulni az esést, így a bringa még szinte meg sem állapodott, már pattantam is rá és döngettem tovább lefelé. Lacival és K.Gabival szinte egyszerre értünk be a turistaház étterméhez. Lemostam a térdem és a könyököm, hogy felmérjem a helyzet súlyosságát. Szerencsére pár karcolással megúsztam a manővert, habár a térdemet egy kicsit azért beütöttem. Épp az esésemet analizáltuk, amikor befutott Hardhat és közölte, hogy D.Gabi is esett, de már jön. Hát, jött is. Meg belőle a vér szinte mindenhonnan. Ő valószínűleg hasassal fejezte be a magánszámát. A bal térde különösen rondán nézett ki. Onnantól az én szolid tigrisbukfencem többet nem is volt téma.
Pecsételés után a jobbnak láttuk, ha Török-mezőig az aszfalton megyünk. (És ezzel talán még egy kis időt is nyerünk.) A turistaháznál megint pecsét, sebtisztítás. Majd tovább az aszfalton Köves-mezőig. Már csak azért is, mert a legutóbbi alkalommal elszenvedett „camel trophy”-t nem kívántuk megismételni az ominózus elkerített részen. Főleg úgy nem, hogy már eleve többen is több sebből véreztünk. Hegyes-tetőre az utolsó, meredek 100 métert bringák nélkül tettük meg. Azaz egyedül Hardhat tolta fel, hogy a Polar a lehető legpontosabban rögzítse a megtett útvonalat. Hiába, a mérnöki precizitás mindenek előtt! D.Gabi a fájó térde miatt nem jött fel, lent maradt a bringákkal. Azért a fent kapott dinnyeszeletekből neki is vittünk egyet. Lesétáltunk vissza a bringákhoz és abban a reményben indultunk el az ottani erdészeti úton, hogy ezzel K jelzés Hegyes-tető oldalában visszamenő részét majd szépen elkerüljük. Hát nem így lett. Pont oda lyukadtunk ki, ahová nem akartunk. Gyanús is volt az előzőleg szembe jövő bringás kartács. De ha már ott voltunk, hát lejöttünk ott. Aztán meg alig 2-3 perc alatt letudtuk a maradék, rendesen döngetős erdei szakaszt is. Szegény gyalogosok ijedtükben nem is tudták, hová ugorjanak előlünk. (Utólag is elnézést kérünk.)
Nagymaroson rögtön az első kútnál feltankoltuk a kulacsokat, majd szépen begurultunk a komphoz. A hajóállomáson a pecsét mellé korlátlan mennyiségű zsíros kenyér is járt, lila hagymával, ahogy azt kell. Sőt, volt paradicsom és uborka is. A 15:00-ás kompra alig 10 percet kellett várni és alig 10 perc alatt át is vitt a túlpartra. Ezzel a „Börzsöny 50”-et le is tudtuk, de még egy 60-as hátra volt.
A visegrádi kompállomás mellett leheveredtünk a fák alá egy bő fél órára. Jól esett a rövid szieszta. Az elindulás annál kevésbé. Közönségszavazással a térdkímélőbb aszfalt mellett döntöttünk fölfelé. Utólag már nem voltunk biztosak benne, hogy ez volt könnyebb. Felülről a nap forralta az agyvizünket, alulról az aszfalt nyomta ránk a meleget, árnyék mutatóba se. A Fellegvár alatti kútnál kellett is újra tankolni. A Nagyvillámnál lévő EP-n a pecsét mellé csokit is kaptunk. Meg vizet is. Közben a pontőröktől megtudtuk, hogy miért találkoztunk fölfelé jövet lefelé zúzó bringásokkal. Ők – az igazi „kispistázók” - az aszfalton rövidítettek Pilisszentlászló felé.
Mi csak azért is a Barát-halom felé vettük az irányt, az eredeti kiírás szerint. Habár felfelé a Barát-halomra eléggé megszenvedtem (meg a többiek is szerintem), onnantól már laza menet volt. A Vízverés-nyeregben mindkét Gábor bedefektelt, de jól esett a fűben heverészni egy kicsit. Próbáltunk a cincegő hátsó fékemen Lacival igazítani, de csak rosszabb lett. De ez nagyon nem is érdekelt, mert a következő szakaszok igencsak élvezetesnek ígérkeztek. És lőn! A hegyoldalban traverzálás után Lacival fülig ért a szánk! K.Gabi viszont borult egyet, jó érzékkel a meredek hegyoldalban külső oldal felé dőlt el. Szép lehetett, de szerencsére karcolás nélkül megúszta. Pap-rét után megint fergetegeset lejtőztünk az erdőben egészen Pilisszentlászlóig. Ettől már mind az ötünknek fülig ért a szája. Leírni nem igazán lehet, oda kell menni és ki kell próbálni.
A Kis Rigóban újabb pecsétet zsebeltünk be és első osztályú ragulevest kaptunk. Vizuális megelégedésünket pedig a felszolgálólány biztosította. Nem mellékesen itt látták el D.Gabi térdét is rendesen. Betadine, bőrpótló spay, miegymás. Sajnos a hosszabb pihenő mindezek ellenére nem tett jót neki, nagyon vacillált, hogy a 70-es távot teljesítve hazamenjen-e. Végül mégis tovább indult velünk Dobogókőre, pedig a közben beérkező két - nem BEAC-os - HappyBike-os srác felajánlotta neki, hogy Pestig elkísérik.
Pár perccel hét óra után intettünk búcsút a Kis Rigónak és rögtön meg is tapasztaltuk az erdőben bringázás és az esti szürkület közötti összefüggéseket. Magyarán alig láttunk valamit. Pontosabban az utat jól láttuk, de ami rajta volt azt már nem igazán. Egy-egy nagyobb követ épp csak az utolsó pillanatban kerültem ki én is. A lámpákat még nem nagyon akartuk feltenni és Gábor térde is eléggé fájt, ezért a Dömörkaputól feljövő aszfaltútra kiérve azon mentünk fel a Királykúti-nyeregig. Ott a többiek már beüzemelték a lámpákat, én még spóroltam az elemekkel. Gábornak annyira fájt már a térde, hogy Dobogókőre már fel sem jött velünk, Pilisszentkereszt felé elindult haza. Mi négyen a K és P3 jelzés közös szakaszán feltoltuk Dobogókőre a bringákat, de már totál sötét volt, mire felértünk. És kegyetlen erős szél fújt, csak úgy recsegtek a fák ágai. Nagyon baljósnak tűnt a hangulat, igazi para-túrának ígérkezett a hátralévő rész. Talán részben ezért is, itt Laci és K.Gabi is befejezte a túrát, megfelelő világítás nélkül nem merték megkockáztatni az erdőben gyertyafénynél botorkálást. Azért ha már ott voltak, kaptak egy-egy „Téry 80”-as emléklapot. Én ittam egy kis ásványvizet, ettem egy nagy szelet zsíros kenyeret, majd felszereltem a lápákat. A két LED-esnek megvolt a helye, de a Feritől kölcsön kapott halogént szigszalag híján a Hardhattól kapott, láncba fűzött műanyag kábelkötegelőkkel erősítettem a kormányra.
Elköszöntünk Laciéktól és a pontőröktől és nekivágtunk az éjszakának. Kereken egy óra alatt értünk át Lajos-forrásra, nagyon jól haladtunk annak ellenére, hogy a lámpák fényére kellett hagyatkozni. Mondjuk azt igen jól tettük, hogy korábban ezt a részt is bejártuk. Nagy bajban lettünk volna, ha a sötétben még az S jelzést is keresgélni kell. Főleg, hogy a Tölgyikrekig egy jó darabon nincs is jelezve. Lajos-forrásnál meleg teával és sütivel kínáltak minket és újratöltöttük a kulacsokat is. Talán itt voltak a legkedvesebb pontőr lányok. Az én hangulatomon igen nagyot javítottak, az biztos.
Bő fél óra alatt értünk le a Csikóváraljai turistaházhoz. P+, Z+, majd Z4 volt az útvonal (ide majd nappal is vissza kell menni, mert még éjszaka is elég ütős volt), de a többszöri jelzésváltás ellenére sem tévedtünk el. Mondjuk nem is szívesen kötöttem volna ki a Holdvilág-árokban az éjszaka közepén. Az EP megtalálásáért újabb pecsét és csoki volt a jutalom.
Csobánka elejétől a P-n szenvedtük fel magunkat a Kevély-nyeregbe. Szinte végig toltam. Mivel még éjszaka is meleg volt, az összes vizem pikk-pakk elfogyott. Kevéssel a vége előtt beért minket két gyalogos srác, egyikük adott egy fél kulacs vizet. Ezzel már elvergődtem az EP-ig. Ott szerencsére egy rakás ásványvíz volt betárazva, így újra tudtunk tölteni. Lefelé indultunkban jó érzés volt megpillantani az éjszakai Budapest fényeit. A két srácot a Kevély aljában értük utol, a jelzést keresték. Én nagyjából emlékeztem, hogy merre is kellene menni, és nem is volt teljesen sötét a nyílt terepen, így közös erővel hamar megtaláltuk a jó utat. A következő komolyabb akadály a Köves-bérc volt lefelé, de bravúros ügyességünknek (és a jó lámpáknak) köszönhetően simán vettük ezt is. Viszont a Csúcs-hegyi-nyeregbe már tolva is alig bírtam felszenvedni magam. Rohadt éhes voltam, de már nem akartam az evéssel is az időt húzni. Nagy megkönnyebbülés volt felérni a nyeregbe, de a szemem továbbra is keményen kopogott.
A Virágos-nyereghez alig öt perc alatt gurultunk át. Itt három másik bringás srác is relaxált már, így 1-2 percet mi is megengedtünk magunknak, majd levezetésként egy jó nagyot lejtőztünk Hűvösvölgyig. Az utolsó 200 méteren, a Szalonka út aljában a hátsó fék végleg megadta magát, magába gyűrve minden apró alkatrészét. Kerregő-surrogó-daráló fékkel tekertem be a célba, épp hajnali fél kettőkor. Az oklevél és kitűző mellé kapott frankfurti leves valószínűleg az életemet mentette meg. Hardhat fuvarozott haza, így a taxizást megúsztam.
Vasárnap nem sok kedvet éreztem a mozgáshoz, de azért remélem jövőre is tudunk majd indulni a BEAC-on. És véletlenül sem akarok majd világosban beérni. Az éjszakai bringázás hatalmas élmény, kihagyhatatlan része a BEAC-nak.

Képek: Google Photos

Táv: 116,4 km
Szint: 3462 m
Idő: 17:15 óra