BEAC MAXI 110 darab: Pap-rét - Csobánka

2008. július 19. 23:59 - Samorost

A Gázló 130km-es távjának teljesítésén felbuzdulva azon kezdtünk filozofálni, hogy mi lenne, ha ebben az évben végre nekifutnánk a BEAC MAXI-nak. Persze az igazság az, hogy a két túrát össze sem lehet hasonlítani egymással. Míg a Gázló inkább csak egy jó hosszúra nyúlt kirándulás, addig a BEAC MAXI egy igen kemény teljesítménytúra. Ez már a puszta számokból is látszik (Gázló:130km/1900m/12ó, BEAC:110km/4200m!/15ó), de igazán csak a terepviszonyok összehasonlításakor szembesül vele az ember. Széles murván és aszfalton bandukolni nem ugyanaz, mint arasznyi széles ösvényen kerülgetni a sziklákat.
Tavaly már két darabban nekifutottunk a budai szakasznak, de az elsőnél elkavartunk Lajos-forrás után, így a csikóvári rész kimaradt, a másodiknál pedig Dobogókőnél elmosta az eső a folytatást.
Ez alkalommal öten vágtunk neki a Pap-rét és Csobánka közötti résznek. A szokásos árpád-hídi találkát - természetesen nekem köszönhetően - cirka negyed órával csúsztuk, de délre így is kényelmesen felértünk Pap-rétre az aszfalton. Vettünk magunkhoz némi energiát és elindultunk a K jelzésen Pilisszentlászló felé. Az elején "csaltunk" kicsit, mivel nem követtük a K jelzés első pár száz méteres kitérőjét az erdőbe, hanem az aszfalton maradtunk. Utána viszont már le sem lehetett volna robbantani a fára festett kék csíkok által kijelölt útról. A Pilisszentlászlóra való leereszkedést szinte teljes egészében videóra vettük. A faluban megtöltöttük a kulacsokat, majd felmásztunk a "kisrigóhoz" és folytattuk az utat. Rövid lejtőzés után a patak-völgyben folyamatosan enyhén fölfelé haladtunk a egészen a sikárosi erdészházig, majd onnan egy jó darabon a P jelzéssel együtt majdnem a Királykúti-nyereg műútjáig. Kutyául szenvedtem, a combom a bedurranás határán volt. De szerencsére nem csak én voltam így ezzel. Mindenkinek bőven megfelelt a 10-12-es tempó. A két jelzés a műút előtt kb. 200 méterrel, egy kis pihenőhelynél válik el egymástól. A K a műutat átszelve a Ph jelzéssel egy nyomvonalon vezet fel - meglehetősen meredeken - Dobogókőre. Az első meredekebb részt még nyeregben abszolváltuk, de utána kifogyott a szusz. Toltuk. Aztán ahogy enyhébb lett a terep, azonnal visszapattantunk, de már csak azért, mert tekerni kevébé volt fárasztó. Miután fent magunkba tömtük a kötelező hot-dogot és almás pitét, elindultunk felderíteni az S jelzést. A műútig nehéz eltéveszteni az utat, mindig csak a legnagyobb kövekkel teleszórt vízmosásos vályúban kell haladni. A műút túloldalán egy kis kitérő után rájöttünk, hogy a folytatás innen is tovább egyenesen van. Legalábbis egy darabig. Aztán egyszer csak, alig láthatóan egy viszonylag csenevész fára festett sárga csík jelzi, hogy jobbra befelé az erdőben folytatódik a kijelölt turistaút. Egészen az első vályúig, amit épp keresztben szelnénk át, ha nem kellene egy éles balossal nekindulunk a hegytetőnek. (A vályú túloldalán a K+ folytatódik.) Felérve az út kikanyarog a hegyoldalba, ami jó időben igen nagy szerencse, mert nagyon klassz panoráma nyílik a környező hegyekre. Ezt követően a Tölgyikrekig nagyrészt lefelé gurultunk, de a kiszélesedő úton egy fia jelzés nem volt fölfestve. Már azt hittük, elvétettünk egy leágazást, de aztán egyszer csak megjelent a jelzés és már kint is voltunk a Tölgyikreknél. Egy rövid, de annál zúzósabb lejtőzés után visszakapaszkodtunk Lajos-forrás fölé. A tapadós, puha talaj rendesen kifárasztott mindenkit. Amilyen jó ez a rész a másik irányból lefelé, olyan szivatós volt fölmenni rajta. Kellett is egy hosszabb pihenő Lajos-forrásnál, mire erőt tudtunk venni magunkon, hogy nekivágjunk a Nagy-Csikóvárnak (és a kicsinek). A sorompót megkerülve, a P+ jelzéssel párhuzamosan szenvedtünk fölfelé néhány száz métert, majd a Zh-n balra az erdőben folytattuk. A Nagy-Csikóvárra egy meredek, keskeny ösvény vezet fel. Frissen, kipihenten nem lehetetlen vállalkozás végig a nyeregben maradni, de mi ahhoz már kissé fáradtak voltunk. A lefelé vezető szakaszon is csak én voltam oly bátor (vagy botor?), hogy nem szálltam le a bringáról. Extrém meredek volt, tele 15-20 centis letörésekkel és trükkös visszafordítós kanyarokkal. Egyetlen öles keresztbe dőlt fa kényszerített leszállásra, egyébként nagyon élveztem a pengeélen táncolós lejövetelt. Aztán ezt még egyszer eljátszottuk a következő púpon is, igaz lefelé ez már kevésbé volt meredek. Laci annyira belejött a keresztbedőlt kisebb fákon való átugratásokba, hogy az egyik nagyobb darabon igen látványos mutatványt adott elő. Kis híján a nyakába kapta a hátsó kereket, de szerencséjére meg tudott támaszkodni az épp ott lévő fán. Aztán a Zh és Zk jelzések találkozásánál a Zk-n jobbra folytattuk az ereszkedést, közben pedig a hegyoldalból nyíló kilátásban gyönyörködtünk. Még jött egy rövid akadályverseny, majd Zk rövidesen a Z+ jelzésbe torkollott, amiről alig 100 méter után, a pihenőnél kell jobbra fordulni, hogy a Zn-en a turistaházhoz érjünk. (Ezt Hardhat nem tudta, így a Z+-on simán lezúgott Pomázig.) Innen a főútig már eltéveszteni sem lehet. Csobánkára már nem mentünk be, Pomázon összeszedtük Hardhatot és a fáradtságunkat meghazudtolva 32-36-os tempóval rongyoltunk Budakalászig. Onnan meg szép kényelmesen haza.

Képek: Google Photos
Videó: YouTube vs. Vimeo