(A történet a Mozgásvilág.hu-n is végigkövethető volt, napi aktuális frissítéssel. Itt elérhetők az egyes napok eseményei, vagy lentebb a teljes sztori egyben.)
Szóval az egész történet azzal kezdődött, hogy a Mozgásvilág.hu jóvoltából – miután megnyertük a facebookon indított szavazóversenyt – lehetőséget kaptunk elindulni a mára már mítosszá vált Bike Transalpon. És hogy lehetőleg ne purcanjunk ki már az első nap, a Bringaland megtámogatott minket egy szép pakk BORN energia géllel/szelettel. Az útra szerveződött mellénk két kísérő is, az ő segítségük a verseny alatt nagyban leegyszerűsítette a szállásvadászatokat és a szállások és a rajt/cél közötti transzportokat.
Pénteken este éjfél után valamivel horgonyoztunk le a Bad Kohlgrubban lévő panzióban, a regisztráció másnap reggelre maradt. Reggel persze kicsit megcsúsztunk és 5 perccel lemaradtunk a Registration Office nyitvatartásáról. Némi kóválygást és idegeskedést követően a rajtnál megtaláltunk a Race Office-t, ahol Tamarától (ő az egyik főszervező) megkaptuk a rajtszámokat és a transzpondereket. Mindezt 15 perccel a rajt előtt. Már csak el kellett kocognunk a sor végére és várni a startpisztoly dördülésére.
1. nap: Oberammegau - Imst
Végigcsorogtunk Oberammergau utcáin, aztán belecsaptunk a lecsóba és 30 km-en át 25-ös átlaggal nyomtuk felfelé a reggeli esőtől még vizes aszfalton. Menet közben időnként az eső is eleredt, de az igazi szívás akkor jött, amikor betereltek minket az aszfaltról a fák közé. Itt már sár is volt. Nem kevés. Öt perc után úgy néztünk ki, mint a varacskos disznók. Közben még az eső is kopogott a fejünkön. Hiába gurultunk amúgy szuper single trackeken, most sok élvezet nem volt benne. A lefelék a vizes köveken és gyökereken pedig kifejezetten veszélyesek voltak.
Az első checkpoint előtti utolsó mászásnál pedig elkövettük a nap baklövését. Felfelé menet megálltam inni (meg fújni egyet), Gabuly a hegy tetejéig nem állt meg. Ott viszont szépen elment fát látogatni és át is öltözött, úgyhogy én felérve a sáros, párás szemüveg mögül hiába kerestem a kék ruhás fickót, nem találtam. Lefelé viszont kifejezetten lassan gurultam hátha mégis mögöttem van, de nem ért utol. Próbáltam hívni, a telefonja kikapcsolva. Nem volt jobb ötletem, minthogy hátha elgurult az etetőhelyig, mert már felfelé is panaszkodott, hogy kezd éhes lenni. Begurultam a checkpointra és egyben a transponder kontroller szőnyegen is átgurultam. Tehát ha Gabuly nem volt már ott (és nem volt), két perce maradat időbüntetés nélkül becsorogni. Természetesen ez nem történt meg. Pár telefon és fél óra eltelte után érkezett meg. Én itt vártam rá, ő a hegyen várt rám. Remek. Nem volt mit tenni reklamáltunk a szervezőknél, hátha el lehet sikálni az időbüntetést. Nem zárkóztak el teljesen tőle.
Már csak egy feladatunk maradt a mai etapra, megmászni az elénk tornyosuló utolsó hegyet, ami 1000 m szint mászást jelentett. De legalább az időjárás közben megkönyörült rajtunk, egész szép idő kerekedett. Hát, be kell valljuk, alaposan megszenvedtünk vele, a végén egy kevés tolás is jutott, de a szintidőn belüli célba érés még nem volt veszélyben. Legalábbis mi azt hittük.
Lefelé én még behúztam egy defektet, de gyorsan megvoltunk vele, talán 10 perc sem volt. Pedig sárban defektet szerelni nem egy hálás feladat.
A hosszú lejtőzés után még maradt Imstig 10-12 km aránylag sík szakasz, amit elég kényelmesre vettünk. Aztán a célban ért a hidegzuhany, hogy 5 perccel kicsúsztunk a 8 órás szintidőből. Hogy mi? Nem 9 óra a szintidő? Nem, 8. Mi meg a fél órás bénázással az első pontnál, a 10 perc defekt javítással és az utolsó pár km laza tekerésével pont kicsúsztunk belőle. És nem értettük, mitől nyomja olyan keményen, közben nagyokat káromkodva az egyik japán harcos Imst előtt 200 méterrel fel az utolsó dombra. Ő még épp koppra beért. Mi meg épp nem. Nagy dráma azért nincs, csak ránk húztak 1 óra büntit, de a finisher mez egyelőre nincs veszélyben. Viszont még van 7 nem gyenge nap.
Track: Garmin Connect
Táv: 99,56 km
Szint: 2166 m
Idő: 8:12 óra
2. nap: Imst - Ischgl
Megvolt a második nap is. A bő 77 km és mellé 3100 szint nem esett túl jól, őszintén megvallva szánalmas teljesítményt nyújtottunk. Az első hegyet – ami egyben 1200 m szint megmászását jelentette, stabilan 20% körüli meredekséggel – keserves szenvedések árán 3:15 óra alatt tudtuk le. Eközben az élmezőny már csak egy köpésre volt az ischgl-i céltól. Nekünk még hátra volt két 500 méteres mászóka és az utolsó, hosszú hepehupás emelkedő a célig.
Az idő pedig nem volt olyan rossz, csak egyszer-kétszer szemetelt az eső, de nagy dráma nem volt. A terep viszont alaposan fel volt ázva, a pokolba kívántam az összes tapadós sárral borított emelkedőt.
Egy kivétellel lefelé sem nagyon lehetett döngetni, de legalább az egyetlen nagy aszfaltos lejtőn sikerült beleszaladnom a 77 km/ó-ba. Gabuly szerint nem normális tempóban hagytam szinte állva, pedig ő is engedte rendesen. Szerintem a 77-tel sem volt semmi baj. Tanulság: aszfalton minden hülye tud gyorsan menni. Az erdei DH pályák viszont ma is veszélyesek voltak. Hiába, a vizes köveken és gyökereken még mindig nem vagyok bátor, inkább letoltam, Gabulyval egyetemben. Az élmezőny állítólag lement a legdurvább helyeken is. A piroson le a Kevélyről a Kevély-nyeregbe kismiska az itteni terephez képest.
Holnap sem lesz egyszerűbb a menet, a maihoz hasonlóan egy szuszra 1000 m fölötti szinttel kezdünk, csak épp ezúttal nem 700-ról 1900-ra, hanem 1300-ról 2700-ra. Tutira megszenvedünk ezzel is majd, de utána legalább már több, mint a fele szint a zsebünkben lesz. A maradék 1300-at meg majd összelejtőzzük valahogy.
3. nap: Ischgl - Nauders
A mai egy laza nap volt. Már ha lehet ezt mondani egy majd 70 km-t, 2700 m szintemelkedést magába foglaló napról. Reggelire helyből kaptunk 1400 méter szintet, 1300 méterről 2700-ig tekertünk. Az időre nem lehetett panasz, alig volt pár felhő az égen. Az útvonal is nagyrészt tekerhető és változatos volt. Pár helyen a hátsónkat kímélendő leszálltunk sétálni, az utolsó 200 szint meg már túl meredek is volt a már fáradt combjainknak.
A hegy túloldalán lefelé hatalmas száguldás következett a sodrós, kanyargós murván. Valahol sikerült is a 72-be belegurulni, de a fékkel csínján kellett bánni, mert a Zoggie fékbetét úgy tűnik nem az a szívós fajta. Az első fék a 203-as tárcsa ellenére el-elfáradt, úgyhogy egyre hosszabb féktávokat kellett vennem. Az alsó harmadban kis híján így is felkenődtem egy felfelé tartó kisbusz elejére, olyan hirtelen bukkant elő az egyik kanyarban. Szerencsére addigra már kiszáguldoztam magam, úgyhogy alig 35-40-nel gurulva ért a meglepetés. Kis fékezéssel és lehúzódással megoldottam a problémát, de azért meglepődtem egy pillanatra.
A következő pár kilométeren gyönyörű panorámaúton haladtunk, nem győztük ide-oda kapkodni a fejünket. Utána viszont újra egy 500 méteres mászás következett, szerencsére nagyrészt aszfalton. Az 500 méternyi szenvedésért 1000 méteres lejtőzés volt a jutalom, végig fülig vigyorral jöttünk le a dózeren és az erdei ösvényeken is.
A lejtmenet végén a főúton találtuk magunkat, amin szépen áttekertünk Ausztriából Svájcba. Mindezt kizárólag azért, hogy egy utolsó méretes (még 500 m szint) hegy megmászása árán visszaguruljunk a sógorokhoz, a Nauders-ben lévő célba.
Track: Garmin Connect
Táv: 68,20 km (245,35 km)
Szint: 2632 m (7905 m)
Idő: 7:16 óra (24:29 óra)
4. nap: Nauders - Scoul
Végre egy könnyű nap, az első és egyben az utolsó is. Ragyogó napsütés, a tájban sem volt hiba. Csak mi voltunk gyengék, mint a harmat. Szerencsére nem hajtott a tatár a 2x700m mászást letudtuk 1,5-1,5 óra alatt. A maradék pár kicsi huplira meg lendületből felgurultunk.
A combomban és a vádlimban jócskán túlteng a tejsav, az izomból tekerések már nem igazán mennek, pikk-pakk elfogyok. Gabuly meg a térdével szenved, az egészségügyi sátornak lassan már állandó látogatója lesz.
A DH szekciók klasszak voltak ma. Volt a szokásos dózeres zúzás és voltak szuper single trackek is. És megint behúztunk egy jó kilométernyi dágványos, vizes köves-gyökeres bukdácsolást lefelé. A gyorsabb és meredekebb részeken az első fék megint el-elfogyott, az utolsó durván meredek lejtő után le is fényképeztem a vöröses-lilás tárcsát. És nemcsak a színe volt a szokásostól eltérő, a fékszagot is bőszen eregette.
5:35-tel zártuk a napot, 9,4-es átlaggal. Nagyon nem siettük el, de így is jópáran utánunk értek be.
A következő három naptól már mindketten előre fázunk, főleg a holnaputáni 106 km és 3400 m szint lesz durva. Remélem elkaristolunk a célig minden nap. Az utolsó etap meg már csak levezetés lesz, fél lábbal is eljutunk a célba.
Mindenesetre a hátizsákok tartalmát erősen redukáljuk, csak a minimálisan szükséges cuccok lesznek bepakolva. Kaját külön nem nagyon kell vinni, mert a checkpointokon kánaán van. Dinnye, alma, narancs, banán, süti, energiaszelet, uborka, sósmogyoró, iso ital, víz és még hatalmas kannákból nyomható kétféle ízű energia gél is várja a megfáradt transalposokat. Sőt, hideg időben forró levessel is készültek a szervezők. Szóval kaja nem kell és folyadékból is csak egy kulacs, plusz max egy fél liter a hátizsákba.
A GPS-szel meg kezdeni kell valamit, mert ma is megtartotta magának a szintemelkedést és a magasságot is 200 méterrel alacsonyabbra taksálja. Kinéz egy szoftver reinstall neki.
Track: Garmin Connect
Táv: 51,70 km (a faluból kiérve indítottam csak el a GPS-t) (297,05 km)
Szint: 1723 m (9628 m)
Idő: 5:29 óra (29:58 óra)
5. nap: Scoul - Livigno
Ma kárpótolva lettünk mindenért. Az első két esős-saras napért, a 3000 méter szintekért és a következő két nap megpróbáltatásaiért is. Ha el kell képzelni, milyen érzés a Transalpon tekerni, a mai nap minden tekintetben igazi referenciának tekinthető. A hivatalos weboldalon is beharangozták, hogy szuper panoráma szakasz áll előttünk, de a 70 km és a mellé járó 2500 m szint sokkal inkább lekötötte a figyelmünket. Egészen addig, amíg el nem indultunk reggel a mezőny után.
Szinte bérelt helyünk van az utolsó, D blokk végén, de mindig akad jónéhány páros, akiket már az első emelkedőn magunk mögött hagyunk. Így volt ez ma is, az első 300 méter szintet aszfalton gyűjtöttük be, a második 400-at már egy látványos, folyó völgyben haladó dózeren. Gabuly itt alaposan lemaradt, bő egyórás folyamatos tekerés után álltam meg bevárni. Jó 20 percbe telt mire felért. Addig megettem egy szendvicset, ittam egy kólát, megolajoztam a láncot és csináltam pár fotót.
Az út ezután egyre szűkebben tekergett felfelé a hegyekbe, az utolsó 300 méter szintet már gyakorlatilag turistaösvényeken tettük meg, elképesztő panorámával körülvéve. Szinte fel sem tűnt, hogy közben belepörgött a lábunkba 1000 méter szint.
Az, hogy a mára szánt táv több, mint 20%-a ösvényeken vezetett, azt hiszem elég sokat elmond. Káprázatos helyeken bringáztuk végig az egész napot. Egyszer kopár hegyek között, már-már hihetetlenül zöld mezőkön legelésző tehenek mellett, máskor törpefenyvesekben tekergő ösvényeken, majd vadítóan kék vizű tavak fölött 30 centi széles, kőtörmelékes, omladozó csapásokon gurultunk a cél felé.
Voltak kisebb-nagyobb mászások útközben, de az egyetlen ami nem hiányzott, az az utolsó 5 km volt Livigno előtt. Ahelyett, hogy szépen begurultunk volna a faluba a széles, aszfaltozott bringaúton, jó hosszan és meredeken felmászattak minket a hegyoldalba, hogy onnan hosszas fel-le-fel-le kacsázás után a síparadicsom túlsó végében 50-es tempóval vágódjunk be a célba.
Most második alkalommal kihasználtuk a Pasta Party adta lehetőségeket és jól bekajáltunk, amíg a bringáink értő kezek által tisztultak, gyógyultak.
És csak hogy színezzük egy kicsit még a mai napot, a szállásunk a falu céllal átellenes domboldalában volt, ahová még fel kellett tekernünk. A csomagjainkat holnap a "gepäckträger" gárdára kell bíznunk, mert Ildi lepattant pár faluval arrébb via ferratazni és csak a következő nap végén csatlakozik hozzánk.
Szuper nap volt és különösebben el sem fáradtunk, úgyhogy némileg bizakodóan nézünk a holnapi horror szakasz elébe. Talán nem véletlen, hogy a szervezők a szokásos 8 órával szemben a 6. etapra 10 órás szintidőt adtak meg. Remélhetőleg beleférünk majd.
Track: Garmin Connect
Táv: 70,05 km (367,1 km)
Szint: 2442 m (12070 m)
Idő: 7:23 óra (37:21 óra)
6. nap: Livigno – Ponte di Legno
A leghosszabb nap. Amit szinte rögtön húzós hegymenettel kezdtünk, azaz mi a sor végén ácsorogva néztük, ahogy kígyózik fel a bringásáradat a falmeredek hegyi úton. Sorban állással kezdődött a nap és azzal is folytatódott. Közben volt ugyan egy rövid single track lejtő, de a mezőnyt egyáltalán nem tudta széthúzni, úgyhogy a következő keskeny, tolós emelkedőnél megint hosszas ácsorgás következett. Ez a hátránya, ha a sor végéről indulunk, meg kell várni, amíg mindenki felszenvedi magát előttünk.
A másik baj a sor végével, hogy ott jellemzően a mazsolák tanyáznak, akik nem csak felfelé lassúak (ahogy mi is), hanem lefelé is. És az egynyomos ösvényeken lehetetlen előzni addig, amíg az előttünk tötymörgő el nem enged (nem szokásuk), vagy el nem esik (ez már jellemzőbb). Hihetetlenül bénák lefelé az aszfaltozott hegyi kerékpárutakhoz szokott „versenyzők”. Abban a pillanatban, ahogy autónyi szélességűre változott az út, elengedtem a féket és a „rossz sávban” vagy két tucat embert hagytam magam mögött pár perc alatt. Annak ellenére, hogy ők a kijárt nyomvonalon gurultak, én meg kiszorultam a köves oldalra. Persze élveztem is a sebességet, de a végén sok haszna nem volt, mert Gabulyra a lejtő alján rengeteget kellett várni. Szép lassan csorogtam lefelé a sima, széles dózerúton, de G (Dzsí) csak nem akart megérkezni. Közben megálltam többször is, fényképezni, dobni egy sárgát, hátsó féktárcsát egyengetni és ezalatt az összes korábban leelőzött ember szépen eltekert mellettem. Gabuly az első ellenőrző pontnál ért utol és rögtön számon is kérte rajtam, hogy miért nem a hegy aljában vártam meg. Azt már csak érintőlegesen említette – miután elég egyértelmű jelei voltak rajta itt-ott -, hogy a nagy DH-zás közben nyomott egy előre szaltót is. Mondjuk jó lett volna, ha erről időben informál, de ahhoz be kellett volna kapcsolni a telefonját. Na mindegy, téma lezárva, rövid tápolás után nyomás tovább. Jó 20 km sík terep után jött még egy hosszú mászás a nagy lejtőzés előtt, amiben sok élvezet nem volt. Olyan ellenszél volt a hágón, amin fel kellett menni, hogy a tájban gyönyörködés helyett befordulva szenvedtük magunkat egyre feljebb, bőven 2000 méter fölé.
A túloldalon 1600 métert estünk viszonylag gyorsan. A felső szakasz iszonyat köves volt, mire leértem rajta, alig éreztem a karjaimat, FOX teló ide, vagy oda. A második szakasz már sokkal élvezetesebb volt, a hegyoldalban lejtőzgettünk immár kevésbé köves, ellenben kanyargós úton, fenyőfák árnyékában, miközben minden 200 méteren egy vízesés, vagy patak átfolyásán kellett átcsapatni.
Aztán ahogy kiértem az aszfaltozott útra, 100 méter után hangos sziszegéssel megadta magát a hátsó kerék. A már eléggé elnyűtt Phytont valami kivágta és a gyárilag Slime-mal töltött – amúgy kőnehéz - belsőből csak úgy fröcskölt kifelé a zöld trutyi. Megállás után még sziszegett egy pár másodpercig, aztán elhallgatott. De akkorra már úgy leeresztett a gumi, hogy jobbnak láttam kicserélni. Viszont a Slime-os belsőből a benne maradt levegőt nem lehetett leereszteni. A szelep nem engedte és közben a lyuk is betömődött. Alig bírtam a félig leeresztett belsőt belepasszírozni a hátizsákomba. A szerelésnek annyi haszna volt még, hogy észrevettem, hogy a váltópapucs rendesen le volt lazulva, úgyhogy azt is meghúztam a kerékvisszarakás előtt. Közben persze megint elmentek azok, akiket már huszonötször megelőztem ma.
A lejtő alján lévő faluban (neveket képtelen vagyok megjegyezni) várt a következő ellenőrzőpont, de itt szinte csak vízért álltunk meg, annyira neki akartunk már esni a nagy szörnynek. 15 km és 1500 m szint, fel a Mortirolo hágóhoz (Giro fanoknak ismerős lehet a név). Nekem a hágóhoz felérni két és fél órát tartott, 18-20%-os meredekség alatt tekertem, felette toltam. Mondanom sem kell, jó sokszor kellett tolni a bringát. Az egyik rövid szusszanásnál benyomtam egy banános BORN gélt, ami a korábbi – talán fekete ribizlis – géllel ellentétben nagyon jó ízű volt. Ezzel már kettőre nőtt a ma felhasznált BORN cuccok száma, mivel korábban a defektszerelés közben magamba toltam – egy szintén nagyon finom – magnézium + C-vitamin ampullát.
A gélnek elég hamar megjött a hatása, kettő-hárommal gyorsabb fokozatra kapcsolva épp a hágó tetején beértem Gabulyt. Pedig az emelkedő aljában láttam utoljára és menet közben többen is utolértek engem, akiket szépen állva hagytam az utolsó 3-4 kilométeren.
A hágónál volt egy etetőpont, de utána lejtő csak mutatóba következett. Aztán jött még 400 méter szint. Itt Gabuly már teljesen elkészült a térdével, alig ment neki a tekerés. Néha le is szállt gyalogolni-kocogni, nem hiába edzett 42 km-es maraton futásokkal év közben. Az már tisztán látszott, hogy a mai szintidőt buktuk, de még nem tudtuk mennyivel.
A kedves szervezők olyan útvonalat találtak lefelé, hogy véletlenül se tudjunk jelentősen javítani az átlagsebességünkön. Gyakorlatilag megkaptuk a Kevélyt lefelé tízszer olyan hosszan.
A hegy alatti falunál én sikeresen benéztem egy kanyart (Gabuly elöl volt, mert én az elhagyott napszemüvegemet keresgéltem pár pecig – szerencsére megtalálták nekem) és a falu főútján kötöttem ki. Némi GPS-es és Google map-es segítséggel elindultam Ponte di Legno felé. És hogy bizonyítást nyerjen, hogy véletlenek nincsenek, a faluból kiérve 200 méter után ott állt a tárcsás útbaigazító ember, hogy megállítsa az főút forgalmát (azaz engem) egy épp áthaladó bringás miatt – aki nem volt más, mint Gabuly.
Az utolsó 6-7 km-t együtt tettük meg a célig, közben pedig szorgosan emlegettük a szervezők felmenőit, amiért erre a maradék pár km-re is odarajzoltak nekünk 300 méter szintet és egy alig kitáblázott útvonalat.
Alaposan leamortizálódva, eléhezve értünk a célba 11:37-es idővel. És még jópáran jöttek utánunk.
7.nap: Ponte di Legno – Madonna di Campiglio
Idén a szervezők biztosra mentek. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a tavalyinál biztosan nehezebb pályát jelöljenek ki és biztosan kevesebb hivatalos teljesítője legyen a Transalpnak. A tegnapi „király-etap” sokaknak nem lett meg, de akiknek mégis, ma újabb esélyt kaptak a feladásra. 72 km-re 3200 m szint, ami gyakorlatilag a tegnapival azonos szintemelkedést jelent 30%-kal rövidebb távon. Ez a mi olvasatunkban egyet jelentett a sokkal több tolással.
Amúgy ami a sebességünket illeti ökölszabályként úgy kalkuláltunk, hogy 15 perc alatt teszünk meg 100 m szintet, meredekségtől függetlenül. Ergo ma csak a mászásokra 8 órát számolhattunk és akkor még a lejtmenetekről szó sem esett. Magyarán ma is kevés volt az esély a szintidőn belüli beérésre.
Ponte di Legno kellemes falucskáját elhagyva rögtön emelkedni kezdett az út, először aszfalton. Itt még elememben voltam, Gabuly kicsit lemaradva jött mögöttem. Útközben elbeszélgettem az egysebis lánnyal, akit már az első napon tátott szájjal bámultunk, hogy hogyan volt képes nekivágni a versenynek a maga 45 kilójával egy full merev, egysebességes géppel. Neki sajnos a tegnapi napot fel kellett adnia, a mai nappal kapcsolatban viszont optimista volt.
Az emelkedő tetején megvártam G-t, aztán rövid lejtőzés után a következő hegymenetnek már együtt vágtunk neki. Gyönyörű völgyben tekertünk egyre feljebb és feljebb, közben én elhűlve figyeltem, hogyan kanyarog a bringás kígyó végeláthatatlanul felfelé a fölöttünk tornyosuló hegy oldalában.
Nem kevés szenvedés árán mi is feljutottunk a 2400 méteres magasságig, ahonnan elképesztően szép panorámát nyújtó egynyomos ösvényen indultunk el lefelé. Az első etetőpont 30 km táján volt, de már alig vártuk, hogy elérjük, annyira lenulláztuk az energiánkat. Itt az ellenőrzőpont táján találkoztunk össze Mészivel a KIZ Groupból, akivel jól eldumáltunk menet közben.
Egy hosszú és igen vegyes lejtmenetet követően – ahol immáron harmadszorra ütöttem fel a bringa hátulját - egy Ossana nevezetű faluból indult a nap második nagy mászása, úgy 1300 méter szintemelkedéssel. Erre a röpke három órára Mészivel három fősre bővítettük a csapatunkat, az ő párja valahol előttünk egymagában küzdött. Néha tekertünk és rengeteget toltuk a bringákat, de mivel a szintidő már egyértelműen elúszott, nem nagyon zavartattuk magunkat. Sztorizgattunk és közben szép lassan haladtunk felfelé. Csak az utolsó 200 méter szint nem esett jól, mert arra már nem igazán számítottunk, hogy egy rövid beetető gurulás után még egészen a hegy tetejéig felhajtanak minket.
Sebaj, letudtuk valahogy, jöhetett az utolsó nagy lejtőzés a célig, szinte végig tempós dózeren. Igen ám, de a szervezők mára is tartogattak meglepetést a tarsolyukban, méghozzá egy felszántott, saras út és egy azt követő totális sártenger formájában. Itt már mindhármunknak elgurult a gyógyszere, folyamatosan és felváltva káromkodtunk, amíg át nem vergődtük magunkat a hatalmas dagonyán.
A célba hármas befutóval gurultunk be, 9:50 körüli idővel.
Én beadtam a bringámat a Scott szervizbe, azután a pasta party-n jól belaktunk, miközben megcsodálhattuk a színpadon a 2012-es finisher mezt, ami ebben az évben narancssárga színű lesz. Talán mi is kapunk belőle egyet-egyet. Csak addig még hátra van az utolsó etap, ami nagyon úgy néz ki, hogy esős menet lesz. Már most este szakad az eső és holnapra sem ígértek semmi jót. De ezt az utolsó napot már muszáj megoldanunk valahogy. Ha esik, ha fúj.
8. nap: Madonna di Campiglio – Riva del Garda
Ahogy kezdtük, úgy fejeztük be: esővel és sárral. Szinte egész éjszaka esett és reggel is erősen lógott az eső lába. Az első bő 10 km-en csak lefelé gurultunk, aszfalt és dózer váltogatásával, miközben az eső egyre jobban kezdett szemetelni. A kanyargós, nedves úton a tömeg eléggé belassult, úgyhogy én pofátlan módon minden kis ficakba befurakodva beelőztem a mezőny hátsó negyedét. Kellett is ez a kis előny, mert a második 10 km hegynek fel vezetett.
A GPS-t csak a lejtőzés utáni sorban állás közben sikerült elindítanom, de az addigi mellőzésen a kütyü annyira besértődött, hogy nem volt hajlandó értékelhető szintmérést produkálni. Vagy csak pont annyira utálja az esőt, mint én.
Közel 1000 szintet másztunk szakadó esőben. A hegy felénél felállított első checkpointon megállás nélkül tekertem át. Ha megálltam volna, egy perc alatt odafagyok az egyik sátorrúdhoz. A sisakomból csurgott a víz, a cipőmben a Balaton tocsogott és ahogy egyre feljebb jutottunk és egyre hidegebb lett, úgy kezdett egyre jobban fázni a lábfejem. De soha ne becsüljük le az ima erejét, némi fohászkodás hatására elállt az eső és az utolsó – egyébként tolós – 200 m szintre egészen elviselhető idő kerekedett. Itt-ott már a kék ég is kikandikált a felhők mögül.
A túloldalon óvatos lejtőzés következett, kifejezetten vigyáztam, nehogy begyűjtsek egy negyedik defektet is. Főleg hogy ma már se pótbelső, se pumpa nem volt nálam, csak Gabulynál. Az utolsó pár km-nyi aszfalton azért elengedtem a gyeplőt.
Lentebb, miközben még mindig elég magasról egy helyi Amazonas szurdokot bámultam, befutott Mészi, úgyhogy ketten vártuk be Gabulyt. Szegény nagyon aggódott, hogy ott hagytam a hegyen, ezért rám telefonált, hogy ott álljak meg és várjam be, ahol vagyok. Szófogadó voltam, mert jobb helyet keresve sem találhattam volna a megvárásra.
A második checkpointig még lefelé gurultunk 5-6 km-t. Itt már ettem ittam, ami belém fért. Ahogy megjött a jó idő, az én hangulatom is jobb lett. Már nem is izgatott a hátralévő utolsó 500 méteres „hegy”. Kicsit előre mentem, az első emelkedőn, de a gurulós részeken egy hangyányit sem tekertem, úgyhogy a még ránk váró legutolsó tili-tolis részhez már ismét hárman érkeztünk. Mészi, Gabuly és én.
És gyakorlatilag a Transalp legvégén is megismételtük a korábbi hármas befutót. Hihetetlen, de teljesítettük a 8 napos alpesi maratont. 618,55 km és 21166 m szint letudva. Megkaptuk a medálokat, átvettük a „Finisher” mezt és szinte kötelező záróakkordként megmártóztunk a Garda-tóban.
Vacsora után, este 7 felé indultunk el haza, hajnal 5-re itthon is voltunk. Talán jövőre is nekifutunk majd.
Track: Garmin Connect
Táv: 75,23 km (623,84 km)
Szint: 1304 m (19643 m)
Idő: 5:55 óra (64:45 óra)
Képek: Google Photos
Teljes track: Garmin Connect
Táv: 623,84 km
Szint: 19643 m (a hektikusan működő GPS legalább két napon jóval kevesebb szintet mért)
Idő: 64:45 óra
2012. összes: 2130,07 km, 43427 m, 204:26 óra.
