Négynapos villámlátogatást tettünk a Dolomitokban, amivel régi vágyam teljesült. Végre bringázhattam a Drei Zinnen (avagy Tre Cime) lábánál. És még a bringát sem vettem elő a kocsiból. Egy biztos. Ide még vissza kell menni, mert nagyon sok látványosság maradt még a következő alkalomra.

1. nap: Kiutazás

Csütörtök reggel indultunk és bő kilenc óra alatt értünk ki. Reggel 7-kor, amikor indultunk Janditól még 13:00-t jósolt a GPS. De rendesen beszívtuk a reggeli dugót a Hungárián (másfél óránkba telt kiérni az M1-re) és az A2-esen is volt jópár elterelés, útjavítás. Az autópályát elhagyva sem haladtunk valami tempósan, úgyhogy örültünk, hogy délután fél öt környékén Cortinában kikászálódhattunk az autóból.

Zoli és Ködmön már egy nappal előbb kimentek, úgyhogy amíg mi döcögtünk kifelé, ők bemelegítésként tekertek egy 80 km-es kört. Amíg ők visszaértek a faluba, mi körbenéztünk szállás ügyben. A Zoliék által belakott Rocchetta kempingben nem volt hely, a kempinges fickó által ajánlott magánszállásról pedig elijesztett a két vasorrú banya. Emellett Jandi és én is kellemesebbnek találtam, ha legalább a reggelivel nem kell vesződni. Maradtak a korábban a központban feltérképezett szállodák, panziók. A legolcsóbb két főre 80, egy főre 45 euró volt, de akadt dupla árú hely is. Szerencsére bepróbálkoztam a központ és a kemping között félúton lévő, külsőre szimpatikus Villa Gaia panzióban, ahol kis alku után 40 euró/fő áron kaptunk szobát reggelivel és ingyenes internet hozzáféréssel. Mindenki elégedett volt.

Zoliékkal együtt vacsoráztunk a főutca melletti egyik pizzériában. Négyünknek 120 eurót sikerült elkajálni.

2. nap: Tre Cime, alias Drei Zinnen (a Három Nővér)

A kiadós reggeli közben Jandival végleg eldöntöttük, hogy nem a saját bringáinkat fogjuk amortizálni, hanem bérelni fogunk.  Némi keresgélés és tévelygés után a panziótól párszáz méterre lévő 2UE&2UE Cortina bringaboltban kötöttünk ki. Két gyönyörű Specialized Stumpjumper FSR-t kaptunk a fenekünk alá. Két napra a két bringa 110 euró volt, kis kedvezménnyel. A weboldal listaárai ennél jóval borsosabbak. Mire nagyjából magunkra állítgattuk a bringákat és menetkészek lettünk, Zoli és Ködmön a jojózást megunva már elindult Misurina és a Tre Cime felé. A panzió bejáratánál kirakott infóanyagok között találtunk egy egész jónak tűnő MTB térképet is (volt külön országútis is).

A Cortinából kivezető aszfaltos emelkedő (ami az egyik főút is egyben) meglehetősen szenvedősre sikeredett. Főleg én voltam lassú, a bringát valahogy nem sikerült rendesen beállítani, kényelmetlen volt a tekerés. Egyszer meg is álltunk mindketten nyerget állítgatni. Persze az aszfalt az aszfalt, utána sem lett izgalmasabb a monoton szintgyűjtés. A Tre Croci előtti kanyarban Jandinak is elege lett az unalomból, ezért az utolsó kurflit egy murvás átkötőn levágtuk.

Az ezt követő lejtőzés már jobban tetszett, szépen viselkedett a még azért szokatlan Speci alattam. Misurinához fel újfent egy erdei utat választottunk, amin a tó másik oldalánál kötöttünk ki. Jandi még épp látta Zoliékat továbbindulni, úgyhogy utánuk eredtünk. Az Antorno tóig a rövid, de meredek aszfalton tekertünk fel. Zoli innen megpattant, nagyon bizseregtek a lábai. Mi Jandival beültünk a tó melletti kajáldába egy kóla-süti kombóra, Ködmön megvárt minket.

Zoli az aszfalton csavart fel a 2320 méteren fekvő Auronzo menedékházhoz, mi hárman a tavat megkerülve a 101-es számú turistaúton próbálkoztunk. A tolás tekerés arány kb. 70/30 lett, de legalább változatos volt.

A menedékháznál újabb kóla-süti páros csúszott le, miközben a kinti padok egyikén ücsörögve Ködmön sziporkázását hallgattuk.

A következő etap a fölöttünk tornyosuló Tre Cime megkerülése és a Lavaredo, majd Locatelli menedékházhoz való eljutás volt a 101-esen. A Lavaredot érintőre véve felkapaszkodtunk a 2454 méteren lévő nyeregbe, majd a kötelező fényképezkedést követően elindultunk lefelé a "kerékpárral behajtani tilos" táblával díszített úton. Mondhatjuk, hogy nem tudunk olaszul, így nem értettük, mire is vonatkozik pontosan a tiltás.

A Locatelli házig már nem jutottunk el, még alatta elágazott az út. Mi némi vacilálás után a 105 és 102 közül a 102-t választottuk. Az már az elején látszott, hogy leengedett nyereggel biztonságosabb lesz a haladás, jókora sziklák és letörések leselkedtek ránk az amúgy sem túl széles ösvényen. Ahogy a térképről sejthető volt, egy rövid, de annál meredekebb részen tolni is kellett a bringákat, de előtte-utána vállalható volt. Sőt, én kifejezetten élveztem. A Speci itt villantotta meg először, mire is képes, szinte nem volt akadály, amin át ne ment volna. Elég volt egy nagy levegő.

A Rienz patak völgyében még mindig lefelé mentünk, de már sokkal könnyebb terepen. Végül a Landro tónál lyukadtunk ki, ahol ráfordultunk a 1-es számú bringaútra és elindultunk vissza Cortinába. Zoli és Ködmön egy idő után aszfaltra váltott, mi Jandival maradtunk a dózerúton és csak az utolsó pár méteren váltottunk át az 1-es bringaútról a vele párhuzamosan, de a főút túloldalán, a Fanes folyó mellett haladó 2-esre. Már a folyó mellett haladva értük be Zoliékat, de túl sokáig nem maradtunk együtt. Nekik már nagyon korgott a gyomruk, ezért a bringaút pillanatnyi elvétését ürügyként kihasználva aszfalton gurultak be Cortinába. Mi Jandival még hullámvasutaztunk egyet a folyó túloldalán, a helyes utat megtalálva. Épp sötétedésre értünk be a faluba.

Este vacsora közben már a következő napi útvonalat tervezgettük. Persze elég hamar két partra szakadtunk, Zoli és Ködmön inkább egy északi kört szeretett volna csinálni, Jandi várakozó álláspontra helyezkedett, én viszont jobban örültem volna egy Cinque Torri-t érintő kanyarnak.

3. nap: Cinque Torri (az Öt Torony)

Reggel első dolgom volt Jandi orra alá tolni a Mapsource-ban megrajozolt Zoli-féle útvonaltervet, ami alig 80 km volt, valami 4000 m környéki szinttel. Ezzel sikerült is meggyőznöm, hogy jó lesz nekünk egy 60 km körüli, alig 2500-as "öt torony" néző karika.

A számokkal való riogatásnak Zoliék sem tudtak ellenállni, úgyhogy az északi irányvonal helyett a nyugatra vezető 8-as bringaúton kezdtük el darálni a hegyi aszfaltot. Az aszfaltot elég hamar felváltotta a dózer, cserébe viszont egyre meredekebb kaptatókon cincálhattuk a láncokat.

A Pianoze (vagy Piedone) tónál megálltunk csinálni pár képet, de Ködmönnel alaposan meghajtottuk a tó partján felállított hintákat is.

Szépen haladtunk felfelé, egyre közelebbről hallatszott a főút zaja is. Aztán egyszer csak kiértünk rá. Jó szolga módjára követtük Zolit, aki elég gyorsan köddé vált a folyamatosan 8-10-12%-kal emelkedő aszfalton. Olyannyira sikerült meglépnie, hogy az utat keresztező 437-es turistaösvényt is benézte. Mint ahogy mi is.

Ami már nekem is gyanús volt egy ideje, azt Ködmön a térképet böngészve megerősítette. Jóval túljöttünk és már alig 2-3 km-re vagyunk csak a Passo Giau-tól. Nem mellékesen a Giro útvonalán haladtunk, amire a százméterenként felfestett "Contador" és hasonló feliratok folyamatosan emlékeztettek is.

Nagy küzdelem árán gyakorlatilag hárman (Ködmön, Jandi, én) egyszerre értünk fel a 2236 méter magasan fekvő hágóra. Zoli addigra már meg is ebédelt. Mi meg örültünk, hogy még az eső előtt felértünk. Körbe elég sötéten festett a helyzet, Cortina fölött meg biztosra vettük, hogy szakad az eső. De a Marmolada felé elnézve is sűrűn láttunk villámokat. És csak reménykedtünk, hogy mi nem fogunk ronggyá ázni. Mellesleg eléggé fáztunk is az átizzadt mezekben, kint nem volt több 6-8 foknál.

A kényszerpihenő közben azt tervezgettük, hogy merre menjünk a Cinque Torri felé és hogy onnan hogyan tovább. Az idővel rendesen elúsztunk már így is.

A fentiek aztán eldöntötték a merretovábbot. Ugyanis csak egyetlen irányban kandikált ki a kék ég és sütött a nap. Az Averau felé. Az útvonal-lehetőségeink két gyalogösvényre korlátozódtak. A 443-asról az elágazásnál lebeszélt egy épp onnan érkező csaj, így maradt a 452. Ennek viszont már az első méterei komoly sziklánszökkenési tudást igényeltek, amit sem Zoli, sem Ködmön nem volt hajlandó vállalni. Ők egy elegáns hátraarccal megfutamodtak és az aszfalton kerültek egy jó nagyot. Mi meg Jandival gyalogtúra és bringaemelgető, -cipelő leckéket vettünk a következő egy órában, ahogy végigtraverzáltunk a Nuvolau oldalában.

Az Averau menedékházhoz irgalmatlan meredek, kőtörmelékes úton kellett felküzdeni magunkat. Én értem fel először, Jandi 5-6 perccel utánam. Zoliékra még egy negyed órát kellett várni. A "rifugio" éttermében alaposan bekajáltunk.

Időközben nagyot fordult az időjárás is, verőfényes napsütésben lejtőztünk le az öt torony sziklái alá. A panoráma - bármerre is néztünk - már a giccsesség határát súrolta, elképesztően gyönyörű volt. Mind a négyen tátottuk egy darabig a szánkat és szinte az összes lehetséges irányból és irányba vadul fényképeztünk.

Jandival kiélveztük a 14 centis rugóutakat is, ahol lehetett, kis egynyomos ösvényeket választottunk.

A Cinque Torri turistaháztól végig aszfalton kellett volna leereszkednünk, de az első lehetőségnél beborítottunk a jelzett turistaútra. Újabb nagy élvezkedés következett. Technikás, köves, gyökeres, letöréses szakaszok váltogatták egymást, mi meg veszettül vigyorogtunk egyfolytában.

A Passo Falzaregohoz vezető főútra kiérve vettünk egy jobbost Cortina felé. És mivel már egyértelműen túl késő volt, nagy sajnálatunkra ki kellett hagynunk a mai napra tervezett második nagy mászást (pedig csak 600 méter lett volna, azaz 1 NHH). Viszont ha a két hegyvonulat közötti 404-es utat még behúzzuk, tutira ránk sötétedett volna még jóval Cortina előtt. Ezt meg nem akartuk megkockáztatni.

Ehelyett az aszfalton lejjebb gurulva a 6+15-ös jelzésű MTB-s útvonalra fordultunk rá, amit sikeresen benézve végül egy sípályán leereszkedve kötöttünk ki Cortina fölött.

A faluba lefelé gurultunkban szemből olyan komoly Mercedes verseny-roadster karaván vonult el a hágó felé Maybach kísérőautókkal megtámogatva, hogy köpni-nyelni alig tudtunk. Persze Zolira lehetett számítani, rögtön benyögte, milyen furfangos kormánymozdulattal lehetett volna egytized másodperc alatt 2-3 milliárdos kárt csinálni.

Azóta sem jöttem rá milyen Mercik voltak, se nem SLR, se nem SLS. Zsír új volt mind, semmi kétség, de nagyon pici szélvédőkeretük volt, az utasoldal le volt takarva, mint a régi versenyautóknál, és a sofőrök majdnem a hátsó tengelynél ültek.

A bringaboltot még épp nyitva találtuk, úgyhogy sebtiben le is adtuk a kölcsöngépeket. Sokat nem cicózott velük a srác, ránézett, "OK, Super. Thank you." és mehettünk is dolgunkra.

Este zoliék stílusosan a Cinque Torri pizzériában találtak asztalt, ahova épphogy csak bemenekültünk a szakadó eső elől. A vacsora finom volt, de a szakadó eső megpecsételte az utolsó (fél)nap sorsát.

4.nap: Hazafelé

Az eső reggel is kitartóan esett, bringázásnak esélye sem volt. Nekem amúgy sem lett volna kedvem a "buszkormányos hintaló" (a'la Ködmön) után a Trek nyergében kockára rázni magamat.

Inkább felcsapattunk autóval is a Passo Giau-hoz és vissza a zuhogó esőben. Én nagyon élveztem, az utasok talán kevésbé. De legalább a vizes aszfalton csúszkálva-sodródva úgy-ahogy kiélhettem magam (azért óvatosan kellett csinálni, több okból is), így a hazaúton egész visszafogottan vezettem.

Utolsó akcióként az M7-est még jól beszívtuk este 8 körül a menetrendszerű vasárnap esti baleset miatt. Velence után önszántunkból letértünk Kápolnásnyék felé a 7-esre (amire valamivel később a teljes forgalmat leterelték), de azon is beálltunk, mint a szög. Az út mentén éjszakázni mégsem akartunk, úgyhogy Pusztaszabolcs felé kerülve végül az M6-on értünk fel Budapestre.

Nagyon klassz hétvége volt, aminek egyik nagy tanulsága (amellett, hogy csak fullyval érdemes a Dolomitoknak nekivágni), hogy legközelebb legalább egy hétre kell menni. Bőven maradt még kiaknázatlan lehetőség a bringás-paradicsomban.

Képek: Google Photos

Trackek:

1. Tre Cime 

2. Cinque Torri

Távok: 60,19 + 38,74 km
Szintek: 1821 + 1624 m
Idők: 7:38 + 7:56 óra 

2011. összes: 2981,43 km, 70324 m, 311:10 óra.